Vágd ketté, aprítsad fel őket: Orbán kommunista szellemeket (vagy politikai ellenségeket) üldöz

Posted by

Balogh S. Éva

>Ez a bejegyzés nem elsősorban Jankovics Marcell (1941-2021) grafikusművészről, filmrendezőről, animációs filmrendezőről, könyvillusztrátorról és íróról szól. Hanem Orbán Viktor június 22-i temetésén elmondott gyászbeszédéről. A Fidesz támogatóinak nagy része, akikre nagyrészt az agresszív és kissé primitív antikommunista retorika hat, gyakran nosztalgiázik a kommunizmus előtti boldog időkről, amikor őseika társadalom nagy és nagyon szegény rétegéhez tartoztak. A Horthy-rendszer legszegényebbjei közül néhányan a Kádár-rendszer haszonélvezőivé lettek. Az Orbán család minden bizonnyal ebbe a csoportba tartozott, szemben Jankovicsékkal, akiknek minden okuk megvolt arra, hogy gyűlöljék az 1948 és 1990 közötti időszakot. Édesapja hosszú éveket töltött börtönben, míg a tízéves Marcellt és családja többi tagját az ország távoli szegletébe deportálták, ahol a kitelepítettek közül sokan csak falusi emberek pajtáiban találtak menedéket. Tulajdonképpen szerencséjük volt, mert két év után, 1953-ban visszatérhettek Budapestre. Sőt, az apát, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, 1956-ban kiengedték a börtönből.
A rezsim még a gyerekeket is megbüntette apjuk állítólagos “bűnei” miatt, ezért nem íratták be őket állami középiskolákba. Csak néhány egyházi iskola állt nyitva előttük, de ezek valamelyikébe járni zsákutca volt az egyetemi felvétel szempontjából. Pontosan ez történt Jankovicscsal is, aki egy évig segédmunkásként dolgozott, mielőtt sikerült elhelyezkednie a Pannónia Filmgyárban, mint egyike annak a sok alkalmazottnak, akiknek az volt a dolga, hogy száz meg száz különböző pozícióban karaktereket rajzoljanak. Tehetségét azonban hamar felfedezték. Már 1965-ben rendező lett. 1974-re a “Sziszüphosz” című rövid munkáját Oscar-díjra jelölték (és később a General Motors Super Bowl reklámjában használták fel), 1977-ben pedig Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát a “Küzdők” című filmjéért. A díjátadó ünnepségekre sem az Egyesült Államokba, sem Franciaországba nem utazhatott el.
Ilyen háttérrel nem lehet meglepődni azon, hogy Jankovics politikai rokonszenvét a konzervatív oldal bírta, és hogy végül szoros kapcsolatot alakított ki a Fidesszel. 1998 és 2002 között, majd 2010 és 2011 között a Nemzeti Kulturális Alap elnöki tisztségét töltötte be. Közel húsz évig a Fidesz kulturális tagozatának elnökségi tagja is volt.

Jankovicsot művészi érdeklődése a Fidesz irányába terelte. Érdekelte a népművészet, művészete mélyen beágyazódott a népművészetbe. Orbán Viktort, mint tudjuk, Makovecz Imre organikus építészeti stílusa megbabonázta, mert egyedülállóan magyaros volt. Feltételezem tehát, hogy Jankovics művészetének hasonló jellege vonzotta Orbánt, és ez késztette Orbánt arra, hogy meghívja őt a pártjába.
Makovecz építészeti stílusa nekem nem tetszik, nézetei pedig még kevésbé. Tudatlan, bigott ember volt, aki szabadon fejtette ki borzalmas elképzeléseit a világról. Emellett hangos és vulgáris Fidesz-szurkoló volt. Jankovicsról ez biztosan nem mondható el, ezért, mint Orbán gyászbeszédéből megtudjuk, a miniszterelnök nem volt vele maradéktalanul elégedett. A beszédében ezt mondta:

“A mai puskaporos időkben vajon megadjuk-e az elismerést és a nagyrabecsülést, fejet hajtunk-e azok bátorsága és erényei előtt, akik nem az első vonalban tüzelnek térdelőállásból, hanem a testük köré csavart zászlóval állnak rendíthetetlenül a maguk lelki nagyságából és tehetségéből emelt magaslaton. Amikor eljött a mi időnk, én is hosszú évekig értetlenkedtem. Vártam, hogy suhintson. Széleset, erőset, mélyet. Vágja őket ketté, vagy mint mesehősei, aprítsa miszlikbe, ahogy vele tették, amikor kiszorították, félrelökték, és örömmel szúrtak alattomos tőreikkel a szívtájék felé. Miniszterelnökként adtam hozzá vasat, kohót, salétromot, ólmot és fegyverkovácsokat is. De nem és nem. Nem hallottam sem csontok ropogását, sem inak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem. És egyre csak zúgolódtam, elégedetlenkedtem, és sürgettem: mire vár még? De nem és nem. Évek kellettek hozzá, hogy megértsem, hiába várok. Erre hiába várok. Neki más küldetése volt. Az ő küldetése más volt, mint a magamfajtáké. Az ő küldetése abban állt, hogy zászlóval a kézben, majd lobogóba csavart emberkért megmutassa nekünk, miért harcolunk. Mit kell megvédenünk. Hogy a harc ne keményítse meg végzetesen a szívünket, hogy a legélesebb pengeváltáskor, a legdurvább csatákban is emberek maradhassunk, hogy tudjuk, nem a legyőzendő ellenfél számít, hanem azok és az, ami a hátunk mögött van, akikért és amiért valójában harcolunk. Arra szólt a megbízatása, hogy figyelmeztessen minket, hiába aratjuk sorban a győzelmeinket, ha nem vigyázunk, a mi csodálatos kultúránk el fog süllyedni körülöttünk. Ahogy annyi életerősnek hitt kultúra tűnt már el az idők mocsarában. És akkor mi végre harcoltunk?”
Amit Orbán Viktor ebben a beszédben elárul magáról, az az egyik legijesztőbb dolog, amit mostanában olvastam. Ami talán még ennél is ijesztőbb, hogy úgy tűnik, nincs tudatában annak a borzalomnak, amit ez a beszéd kivált a hallgatóságában. Ez a gyászbeszéd tele van gyűlölettel és bosszúval. Ami őt illeti, Jankovics, ha olyan lett volna, mint a miniszterelnök, természetben fizette volna vissza azt, amit a kommunisták tettek vele és a családjával. Jól jegyezzük meg, hogy a szenvedésekért felelős kommunisták már rég halottak, de Orbán Viktor még 70 évvel később is a szellemüket kergeti. Legalábbis ő ezt állítja. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy a gyűlölete azok ellen irányul, akik valamilyen módon az útjába álltak. És ő soha nem felejt és nem bocsát meg. A liberálisok és a szocialisták elleni gyűlölete az 1990-es választási kampányra nyúlik vissza. És amint lehetősége nyílt bosszút állni, ezt többszörösen is megtette.

Címkép: Áder, Orbán, Lévai Katalin a temetésen