Kardos G. a Kurír legnagyobb ajándéka volt

Posted by

Aranytoll-sztorik
Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra.

Az indulás 15. évfordulóján egész napos ünnepség volt – rendkívüli kiadással, Kurírfilm-bemutatóval

Mivel olvashatják ezt az írást olyanok is, akik nem éltek még a Kurír idején, nekik írom, hogy 1990. július 2-án, ez a lap, máig megismételhetetlen sikerrel robban be a hazai sajtóvilágba. A sikernek sok összetevője volt, talán a legfontosabb, hogy egy addig nem létező műfajt teremtettünk: az intelligens bulvárlapot. Mindkét laptípusból, tehát a szeriőz politikai napilapból, és az akkor nálunk még alig ismert bulvárvilágból is megpróbáltuk átvenni a legjobb hagyományokat.

A látványos formai megoldások mellett – méretes és rendkívül sok fotó, óriási címek, vastag betűs kiemelések, leadek, szemet vonzó grafikai elemek – a szöveg is teljesen szokatlan volt. Ez különösen a politikát illetően valósult meg. Ugyanis komolyan vettük a mindenkori hatalommal szembeni ellenzéki-ellenőrző szerepünket; ahogy Mikszáth is mondta: a polgár kormányt választ és ellenzéki lapot járat. Ennek megfelelően nagy terjedelemben foglalkoztunk a politikával, de olyan hangnemben, ami addig ismeretlen, sőt, inkább elképzelhetetlen volt a magyar sajtóban. A nem egyszer kijelentő módban, ellenkezést nem tűrő módon megfogalmazott véleményünk mellett a hatalmat különösen bosszantotta a Kurír humora, amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Tollunkat – számítógépünket – az irónia, a szarkazmus, a gúny vezette, ha politikusról, politikáról írtunk. Ahogy kitűnő kollégánk, Peterdi Pál mondta: akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Ezért aztán utált is minket minden humortalan párt és kormány, mi meg éppen ettől dőltünk nyugodtan hátra, gondolván, akkor mégis csak jól végezzük munkánkat…

A taxistüntetésen a róluk beszámoló Kurírt olvassák

Az indulás – 1990. július 2-a – előtt azért történt még egy s más. Például kimentünk Bécsbe, hogy testvérlapnak ajánlkozzunk az osztrák Kuriernek. A látogatás, mondhatni rövid és kimért volt. A bemutatkozás utáni első mondatuk valahogy így hangzott: nem adtunk engedélyt a névhasználatra. Szerencsére készültem, s emlékeztettem őket, hogy a Kuriert az USFA, az amerikai erők ausztriai központja alapította 1945-ben, a szövetségesek megszállása alatt, miközben Magyarországon az Esti Kurír napilap már 1923-tól létezett, úgyhogy, ha valakinek a névviselésért jogdíjat kellene fizetnie, az nem biztos, hogy mi leszünk… Fagyos mosoly; jó, hát ki nem dobtak.

Sokkal jobban éreztük magunkat az egyik divatlapnál, ahol életünkben először megpillanthattuk az akkori, és tán még a mai világ legtökéletesebb szerkesztőségi számítógépes rendszerét, egy Apple Macintosh konfigurációt. Mit mondjak, leesett az állunk; 1990-et írtunk, Magyarországon ilyet még senki sem látott. (Csak mi, pár hónap múlva…) Ismét egy történelmi pillanat: a nyomda ettől kezdve többé már semmi mással nem foglalkozott, csak a nyomással, minden más: a szövegek, a címek, a léniák, a tónusok, a képek és a rajzok készítése, s maga a tördelés is a szerkesztőségekbe került.

A Kurírnál, egy bérelt lakásban, szó szerint éjjel-nappal gyakoroltunk. Négy nyugágyat vásároltunk, hogy amikor valamelyik IT-s emberünk kidől, rátesszük az ágyra, hogy aztán néhány óra múlva ismét kérdések özönét zúdítsuk rá.

Kurír regatta – angol módra

Amikor nagyjából összeállt a csapat, elkezdtünk próbaszámokat gyártani. Az első levezénylését magam vállaltam. Mit mondjak, hétfő reggel nekikezdtünk és péntek délutánra elkészült úgy nagyjából 10 oldal. A tervezett napi két kiadást számítva, ennyi idő alatt éppen 144 oldalnak kellett volna elkészülnie… Az is szép nap volt, amikor az egyik résztulajdonos, a Szikra Lapnyomda delegációja meglátogatta a szerkesztőséget. Az ottani mérnökök, technikusok, nyomdászok, ahogy kell, munkásköpenyben érkeztek. Nem értették ezt az új világot, de azt pontosan érezték, hogy a szakmájuk bajban van. Ráadásul a nyomdász, inkább így írom: a Nyomdász, a munkásosztály legbecsültebb tagja volt; a szabadságharc idején például kardviselésre is jogosultak. Ehhez képest nálunk tízen-, legfeljebb huszonéves suhancok ültek feltett lábbal a számítógépek előtt, s eléggé el nem ítélhető módon még sörösüveg is dülöngélt az asztalukon… Levelet is írtak a főtulajdonos Dicső Gábornak, hogy a látottak alapján nem javasolják az indulást. Gábor megkérdezte, mit szólok ehhez, mire azt válaszoltam, hogy az a hihetetlen feszültség, ami az elmúlt hetekben fölhalmozódott a társaságban, segíteni fog. És segített…

Az akkori napilapok 8, 12, 16 oldalon jelentek meg általában 6.50-ért, de volt 6.30-as is: a Nemzeti (Nép) Sport, 5.60-as is: a Népszava, az Estit pedig 3.80-ért adták. Ehhez képest a Kurír – reggel is, este is – pimaszul drágán: 9.10-ért volt kapható. (Mondanom sem kell, az árusok is ajánlgatták; még pénz volt akkoriban az a biztosnak számító 90 fillérnyi borravaló.)

A Kurír, illetve az Esti Kurír névre visszatérve, megkerestük, és az indulásra hazahívtuk a Finnországban élő ifjú Drózdy Győzőt, az Esti Kurírt tulajdonló, egykori újságíró, országgyűlési képviselő fiát. Lapelődünk, az akkori Horthy-világban egy radikális, keresztényellenes, liberális lapnak számított, főszerkesztője mindvégig Rassay Károly ügyvéd, liberális politikus volt, a Nemzeti Szabadelvű, majd Polgári Szabadság Párt vezetője. A népszerű napilapot igen sokan olvasták, 1939 körül 75 ezer példányban jelent meg. Magyarország 1944. márciusi német megszállása vetett véget a lapnak, Rassayt a nácik letartóztatták, a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták.

A Hajós utcai székházavató. Ma emléktábla őrzi a lap emlékét

És még valami, pontosabban valaki, akit ugyancsak az Esti Kurírnak köszönhettünk: Kardos G. György. Hihetetlen csapat, egy seregnyi tehetséges, nagyszerű kolléga állt be a Kurír zászlaja alá, s mivel száz nevet nem tudok itt és most felsorolni, inkább csak egyet említek: Kardos Gyuriét. S, hogy mi köze neki az egykori Esti Kurírhoz? Nos, a papája, Kardos István abba a lapba írt naponta (!) két hosszú hasábnyi tréfát, anekdotát, kis történetecskét rovatába, a Függöny mögöttbe, a korabeli színházi világ híreiből. Gyurival már a hetvenes évek óta barátok voltunk, így hát amikor szóba került, hogy indul a Kurír, könyörögtem neki, hogy jöjjön oda írni, szerkeszteni, olvasni, üldögélni, bármit csinálni – akkor éppenséggel már hosszabb ideje nem csinált semmit… Az első szóra vállalta: naná, hogy jövök, mondta, nem tudtad, hogy az apám meg az Esti Kurírnál dolgozott?

Gyuri a Kurír legnagyobb ajándéka volt. Az első számban a veszprémi tévétalálkozóról tudósított, ahol zsűritag volt, imígyen: „Hat olyan film is szerepelt a találkozón, amit csak Grönlandban lehetne némi sikerrel sugározni, ahol hosszúak az éjszakák…” Intézmény volt, társaságok, törzsasztalok és szerkesztőségek központja. Imádta a csacsent, úgy tudott pletykálkodni, hogy senki nem haragudott meg rá. Azt hiszem, soha nem volt haragosa ennek a tündéri, bűbájos embernek.

Hogy miért is mertem egyedülállónak, sőt, műfajteremtőnek nevezni a Kurírt – íme néhány „találmányunk”. Azt, hogy az országban először naponta kétszer, s a hét minden napján megjelentünk, már írtam. Azt is, hogy megteremtettük az intelligens bulvárlapot (bocs, de ma sincs párja), hogy megváltoztattuk a politikai újságírást, hogy angol mintára megteremtettük a dunai egyetemek nyolcpárevezős versenyét, flottafelvonulással, ejtőernyős ugrással; csak kicsit volt látványosabb, mint az egykori augusztus 20-ák…

A hét lapszámhoz hét szórakoztató mellékletet adtunk, olykor 6-7 oldal terjedelemben. Ezek az idővel változtak. Volt Autóskurír, Hölgykurír, Sportkurír, Ifipark az ifjaknak, a Szalonnal (illetve a Frakkal) megteremtettük a társasági mellékletet, mondhatom, a celebvilág bölcsőjét, aztán hatalmas rejtvénymelléklet. A legsikeresebb az Elefánt volt, amely igazi elefántként közlekedett a politika porcelánboltjában… Nagy tapasztalat volt a Szenzáció nevű mellékletünk sorsa. Ehhez megvásároltuk a „Die neue Special” nevű, Németországban és Hollandiában megjelenő hetilap magyarországi kiadásának jogát. A lap egy tökéletes hetilap külsejét öltve, mintegy 32 oldalon át csupa elképesztően vicces hazugságot közölt. Például: Elvis Presley él, csak inkább kertészkedik, mert unja már a felhajtást (természetesen fotóval). Vagy, hogy tudósok kimutatták, hogy a dohányzás erősíti a tüdőt, ezért valamelyik fitnesz klubban bevezették a gyakorlatok közbeni dohányzást.

A Kurír újságautomatát állított munkába

Mi hétről hétre halálra röhögtük magunkat, mígnem egyszer csak csörgött a telefonom, s egy olvasó azt kérdezte, hogy de hát mi lett a sárkánnyal? Miféle sárkánnyal? – kérdeztem. Hát a múlt héten azt írták – így az olvasó –, hogy valahol Irkutszkban olajat kerestek, s a fúrócső sok ezer méter mélyen megakadt, majd a lyukból egy üvöltő sárkány mászott ki, s elrepült Vlagyivosztok felé. Vagyis mi lett a sárkánnyal? Nem hittem a fülemnek. Uram, mondtam, de hát ez egy vicces melléklet, ebből egy szó sem igaz! Hallgatott, majd hosszú, zavart szünet után azt mondta: pedig megírta az újság. Én pedig azonnal megszüntettem a Szenzációt, mert megtapasztaltam, hogy egy Újság még viccből sem hazudhat…

Azt hiszem, egy harmadik, s talán egy negyedik részt is kellene kérnem, hogy csupán csak az indulásról, s az azt követő évekről mindent elmondjak, ami persze lehetetlen, de azért néhány találmányunkat még megemlíteném. Különféle, addig nem ismert játékokba kezdtünk. Ilyen volt a Lottófutam, a Kurír országos ulti kupa, vagy a Keresd a kocsit. (Ez egy fantasztikus játék volt: aki két hét alatt összegyűjtött 10, a Kurírban megjelent kupont, az indulhatott megkeresni a Budapest belterületén korábban elrejtett autót. Az emberek megőrültek a játékért, sajnos, olykor tényleg megőrültek. Akkor hagytuk abba, amikor az egyik „versenyző” elmondta: ő, ha meglátja, gond nélkül belemegy a nyereményautóba, mert akkor biztosan az övé lesz. De figyelték a házamat, hátha a garázsomban van, máskor, miután megírtuk, milyen típus lesz a következő kocsi, az összes márkaszerviz előtt is megfigyelők táboroztak – a végén ez nem játék, hanem véres küzdelem lett…

Nem szóltam még a többi tulajdonosról: Kozma Péterről, a máig emlékezetes Kurír-reklámok megálmodójáról, Sarkadi Matyiról, a cég felejthetetlen ügyvédjéről, vagy Dicső Gabi bécsi cégéről, a Denton AG-ről, ami ugyan csak kicsit volt tulajdonosunk, de azért megmelegedett a szívem, amikor a bécsi Hilton nyolcadik emeletén, az egyik szoba ajtaján megpillantottam a réztáblát: Kurír… És aztán, hogy hogyan lett a Kurír a Postabank induló sajtóholdingjának a zászlóshajója, és segítségével hogyan jött létre az akkori legnagyobb sajtóbirodalom – csak napilapból volt négy, aztán heti- és havilapok, egyéb periodikák, nyomda, rádió –, az egy újabb történet…

Címkép: Tettamanti Béla: Újságíró