Bulvár kettő

Posted by
Gaál Péter
>Hát elhülyült, na. Joe Bident kár izélgetni, a demencia az demencia, de Amerika nem Magyarország. Pláne nem a familiáris Magyarország. Mi mindig is azok voltunk, a középkori berendezkedést így is hívják, azóta meg jószerivel csak az változott, hogy Ferenc Jóska apánk, Horthy apánk, Rákosi apánk, Kádár apánk, vagy ez a mostani, agyafúrt, öregedő kismalac.
És a közbensők?
Azok kevésbé, Józsefünk vagy Gyulánk inkább, Ferencünket megfúrták, Gordonunk meg csak menedzselt, ez volt a feladata. Nem csak a szocialisták utórángásait, ne higgyék. Mintegy összekötött. Zökkenőmentesen levezényelte a váltást, ami olyan biztos volt, mint a tárgyalásán Szálasi kötele. Ki-ki megtarthatta, amit addig összesíbolt, a folyamatban levő síbolások folyamatban maradtak, majd egy kolosszális műmorgássorozat mellett mindenki megúszta, mi több, sőt, lásd bizonyos pesti kerületeken belüli, máig elnyúló kakaskodásokat, egy időben többek között a mai főpolgármester ellenében.
Nem történt semmi, mondja mosolyogva Gergelyünk, és ha ő mondja, biztosan tényleg nem történt.
Szombat van, nyár van, meleg van, ne akarjanak tőlem mélyenszántót, meg kedvem sincs hozzá. Tulajdonképpen egyre kevésbé van kedvem az aktuális részletekhez. A tegnapi után megírom ezt is Önöknek bulvárstílben, az jobban csúszik, könnyű, én gyorsan megvagyok vele, és se ez, se a tartalmasabb cumók nem változtatnak meg semmit.
Azokat meghagyom dolgosabb, tanult barátaimnak, ilyen Szele Tomi, azzal az aggyal, ami az övé, sokkal többre lenne hivatott, de hát ő ezt szereti, és akkor ezt szereti. Én nem fogok ötvenhárom féle nyelven ötvenhárom féle aktuális felesleges eseménykommentárt elolvasni, nem fogom ötvenhárom barom ferdítéseit helyre tenni magamban, hogy aztán abból kihozzak valamit, amire egy hirdetésszervező fizet a lapomnak kétszáz forintot, már, ha fizet, mert nem talál benne olyan fülledt erotikát, mint teszem azt a “banktisztviselő” kifejezés.
Böcsületére legyen mondva, ő tartalmasan és élvezetesen csinálja, dolgozik is vele reggeltől estig, mint Verebes, a mágus, ha még emlékeznek, ki volt ő.
Szele, a mágus.
Meg mások is, kétségkívül, nem a jobboldalon, ne féltsék az Origo és egyebek munkatársait. Talán Bayer mester, meg Huth Gergő, kár, ami kár, de ezzel se igen tudunk már mit csinálni. Bayernek egyébként nem csak az angol káromkodások tükörfordításait ajánlanám figyelmébe: a magyar nyelv e tekintetben is páratlanul gazdag.
Nos hát, familiáris-ügyben olykor adódott némi interregnum, Bécs tíz nap lóval, tehát így túl messze van, de a szerkezet meg se rezdült, voltak helyette Adyval szólva az apró kánok, mint Japánban Tokugaváig a daimjók, földesurak, mert a császár túl erőtlen volt, nagyjából annyira, mint ma Naruhito (nagyjából, mert a japán császár személyét illetően amerikai nyomásra 1947 óta némi változások eszközlődtek a “tenno” – Ég Fia, Égi Úr, Ég Ura – cím tartalmát tekintve, úgy elméletben, mint a gyakorlatban). Józsefünk is túl erőtlen volt, Gyulánk is, Ferencünk is, Gordonunk pedig, mint láttuk, más fontos feladattal bírt.
Nade Biden? Akarunk csámcsogni egy kicsit ezen az idős gentlemanen, aki saját alelnöknőjét nevezte elnöknek a minap? Ettől persze még nem szenilis: én is elfelejtek dolgokat, meg mindenki, és nekem is vannak elszólásaim, mint mindenkinek.
Hát istenkém, kicsit előreszaladt az időben, mint Virág elvtárs, amikor átadta Pelikánnak a tanúvallomását.
És persze, hogy szenilis. Az anyukám kilencvenkét éves korában halt meg egy combnyaktörés-műtét után, előtte hetvenkét évig dohányzott, meg se kellett volna néznem a “halál oka” rovatot a boncolási jegyzőkönyvében. “Pneumónia és arterioszklerózis”, azaz tüdőgyulladás és érelmeszesedés. Ha én boncolóorvos volnék, ugyan fel nem boncoltam volna, szerintem ő se tette.
Mármost nem Biden érdekel minket, Orbán és Putyin sokkal izgalmasabb, ideig-óráig, távolról. Biden vagy nem Biden, nem ez itt a kérdés. Nincs is kérdés. Én folyamatokat tudok jó megsaccolni, hogy aztán konkrétan MIKÉNT (milyen alakban, eseményekkel) konszummáltatnak, hajtatnak végbe, nem az én reszortom. A folyamatok is csak azért, mert minden, ami KÍVÜL történik, kvázi makrokozmikus szinten, mikrokozmikus szinten, BELÜL is megtörténhet. Nagy vonalakban erre épülnek alkímiától asztrológiáig az analogikus “tudományok” is (melyek csak tartalmi/anyagi értelemben tudományok, mint mondjuk az anyagi jog).
Abban vagyok illetékes, hogy ÉN hova jutok, ha jutok egyáltalán valahova. A többi… nos, a többi egyfajta JEL. Visszaigazolás, de nem csak az: segítség. Ha valakit börtönbe zárnak, az is segítség. Valamit nem jól csinált, és e tekintetben MINDEGY, hogy bűnös, vagy nem bűnös. Lehetőséget kap a váltásra, úgy kint, mint bent. Ha valakit halálra ítélnek, egy olyan felfokozott állapotba kerül, amelyben hatványozottan felerősödik minden. Ezt használták ki azok az amerikai indiánok, “a halál önkéntesei”, akik úgy mentek a csatába, hogy abban MINDENKÉPPEN meg fognak halni (és ezt mindenkinek tudtul is adták, többek között a testfestésükkel), és meg is haltak, ezt használták ki a második világháborús Berlinben önként, rangjelzés nélküli SS-egyenruhában halálukig harcoló tibeti szerzetesek (ne ragadjanak le a nácizmusnál), ezt használták ki a tévesen “kamikázéknak” nevezett japán öngyilkos pilóták, és még sokan mások, a görög mürmidónoktól a középkori arab iszmailita aszaszinokig, vagy az oszmán-török szerdengecstikig, “fejvesztettekig”.
Ugyanezt kínálja egy halálos betegség is. Nem az ítélet vagy a betegség az igazán halálos, hanem a pánik. Másképpen a rendezetlenség. A személyiség entrópiája.
Látják, máris nem annyira bulvár, mint amennyire annak szántam.
Tehát, hogy ki lőtt rá, kire, ki korrumpált, kit, ki adott el mit, kiét, kinek, mennyiért, egyáltalán: ki csinál, mit, szerintem miért, többnyire meghagyom másoknak. Néha nem, ez akkor van, amikor elfog a szórakoztatni vágyás, vagyis a gondolkodási lustaság. Amikor Kamala Harris az eszembe jut, hogy a kedves Olvasó kajánkodhasson rajtam is. Én nem megyek bele azokba a végtelenül ostoba fordulatokba, melyeket úgy szoktak felvezetni, hogy “Orbán szerint”, “Karácsony Gergely azt hiszi”, egyáltalán, XY szerint, ahol az XY csak egy változó. Dehogy hiszi. Dehogy gondolja úgy. Egy több évtizeddel ezelőtti nyomozó ismerősöm kommentálta így az ügyfelei vallomását: “ő azt mondja”. Nem fűzött hozzá semmit.
Nos, ők ezt mondják. Telik velük az oldal, jöhetnek az említett hirdetések, az olvasó pedig nem erőlteti meg magát, egy cseppet sem.
Azt ő, tisztelet a kivételnek, nem szereti.
Ezt meg én nem. És így rendben is vagyunk.
De a VONULAT? A tendencia? Arról csak írok még valamit? Oké, írok, hadd teljen ez az oldal is. A politika vonulatai, ma. Bidentől Orbánig, az amerikai “demokráciától” a magyar familiáris “demokráciáig”. A mamelukok rendszeréig. Van különbség? Kapaszkodjanak meg: tulajdonképpen nincs. Van és nincs. A megvalósulás módjai mások. Az irány ugyanaz, mert az irány a KOR iránya. Egyetlen ország sem lebeg egy fekete lyukban. Más a retorika, de ha a retorika NAGYON eltér a kor szellemétől, akkor a rétort el fogják hallgattatni. Oda-vissza hatások működnek. Az eltérő retorika némileg eltérő cselekedeteket vonz, és hiába állnak a háttérben ugyanazok a mamutvállalatok/pénzintézetek, jellegükben ugyanazokkal az emberekkel, az eltérő retorika a némileg eltérő cselekedetek okán beavatkozási ÜRÜGYKÉNT fog manifesztálódni. Nincs ilyen, hogy ide ezt mondom, oda meg azt, legfeljebb ideig-óráig, vagy még addig se. Megélt idő szerint talán évtizedekig, mint jelen magyar példa mutatja, de történelmi távlatban percekig.
És mindez BELÜL? Magunkban? Vannak vonulatok és vannak tanulságok. A vonulat az entrópia. A nulla felé konvergálás, úgy testileg, mint – ezzel összefüggésben – mentálisan. Lásd Biden. Kivédhetetlen, legfeljebb hátráltatható, de ez a hátráltatás ugyanannyit számít érdemben, mint Orbán retorikája. Lélegzetvételnyi szünet, és messze nem mindegy, hogy ezt a szünetet az ember mire használja: újabb retorikai fordulatok kieszelésére, vagy annak a kérdésnek a tisztázására, hogy mire való neki az egész vircsaft? Nem arra, hogy ez és ez legyen, se arra, hogy ez és ez ne legyen, hanem arra, hogy mi az, ami legyen vagy ne legyen, ki ő, és milyen viszonyban van előbbiekkel? Én sem azért megyek tizenöt-húsz kilométert hatvanöt évesen naponta, edzek – ha nincs zárva a konditerem – előtte-utána szintén naponta, ha tehetem, mert kellemesebbet nem tudnék elképzelni, hanem azért, hogy egy kis időt nyerjek. Ha már eddig tékozoltam. Nem csak azért, mert kényszeres vagyok, bár az vagyok, hanem azért, mert ÍGY vagyok kényszeres: kényszeresen azt gondolom, hogy mindannak, ami hátráltathat, KI KELL ÉGNI. A halál a bélben lakozik, mondta Paracelsus. Terjesszék ki MINDENRE, ami valamiféle birtoklással – emésztéssel, magamévá tétellel – kapcsolatos.
Ez csak a teória! Nem “csak”, ami a gyaloglást és edzést illeti, de valóban, hiszen azok se többek, mint az élettel kapcsolatos bármely egyéb tevékenység, munkától a testápolásig. Hosszabbítás, nem keverendő a céllal. Már maga a “cél” is becsapós: a cél, mint “valami” ugyanoda visz, ahonnét elindultunk. Tettünk egy jó nagy kört. Az az érdekes, ami EKÖZBEN történik.
A teória és a praxis EGYÜTT visz valahová. Amikor írok, mindig megpróbálok visszagondolni, hogy ezt és ezt hogy éltem meg. Van-e valami tapasztalati előzménye? De ha nem találok ilyet, az se jelent feltétlenül alaptalanságot. NEM KELL TUDNOM RÓLA. Alaptalanságot az jelentene, ha saját véleményként adnám tovább más véleményét, akár ha idézőjelben is. Amit olvasok. Ha amit olvasok, nem csatlakozna bennem semmihez. Már az is, ha ugyanúgy írnám le, nem mint alátámasztást, hanem mint szentenciát.
De miért nem kell tudnom a tapasztalati előzményről? Azért, mert nem minden van a felszínen. Ha nincs is ott, attól még LEHET. Másféle ellenőrzésről nem tudok ilyenkor, mint az intuícióról. És ez általában is igaz: sok olyan dolgot írok le, amire UTÓLAG keresem a magyarázatot. És amit, ha csak EGYETLEN kapaszkodót is találok rá, ugyanakkor helyénvalónak érzem, ott és akkor elfogadok. Ez az, amit senkinek nem tudok továbbadni, még azt se, hogy mit azonosítok az intuícióval.
Minden szöveget úgy kellene olvasni (nem csak tőlem), ahogy írták.
Mindent átmenetinek célszerű tekinteni, és átmenetiként kell(ene) elfogadni. Adottságként. A kort, a politikai helyzetet, a személyes állapotot.
Hiszen egymás tükrei.