Átkozott dúdoló dallam, avagy e kies hazában…

Tóth Zsuzsanna

Nem hinném, hogy van, aki e kies hazában nem ismeri Cseh Tamást. Meggyőződésem, hogy tekinthetnénk nemzeti minimumnak is, bár nyilván az ő megítélése sem fekete-fehér. De hogy a dalai nemzedékek tudatában rögzültek, az bizonyos. Ugyanakkor méltánytalan, hogy többnyire csak Cseh Tamást emlegetjük, hiszen Másik János és Bereményi Géza nélkül nyilván ő sem lett volna az, aki; közös legendánk, a mi füstös-hangú dalnokunk. Nem mondom, hogy egyedül ő jelenti emlékeimben a fiatalságot, de része a bennem élő múltnak. Szívesen hallgatom egyedül is, közösségben is.

Az eredetileg 2020-ban bemutatott, Keresztes Tamás rendezte, dalokból szőtt Váróterem 2021. június 19-i előadásán kicsit pilledt volt a kezdő hangulat. A Városmajori Színpadon megidézett vasúti tér („fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem”) egyszerre nosztalgikus és poros emlék, hajdani restik sörszagát, utasellátós szendvicseket, lekésett csatlakozásokat és beletörődve várakozó utasokat vetít elénk. Hogy rögtön előre ugorjak kissé, kíváncsi lennék, hogy az nézőtéren (és a színpadon) megjelenő harmincasoknak milyen emlékképek jönnek elő? Mert azt a világot, annak fülledt reménytelenségét, azt bizonyosan nem ismerhetik. Vagy mégis?

Keresztes Tamás és jeles-neves társai nem csupán elénekelték a jól ismert dalokat, de valamiféle történetté fűzték össze őket. Ez persze, meglehetősen kézenfekvő, mégsem ismerek ilyesfajta megvalósítást (kivéve persze Cseh Tamás estjeit, például a Csengey Dénes szövegére épült Mélyrepülést). A Váróterem dramaturgiája laza és egyszerű – a dalokban megjelenő élethelyzetekből kirajzolódik az a hajdani, ismert világ. Egyetlen „lóláb” tűnt kilógni, nem épült bele a jelenetek logikájába, amikor a Lepedő-dal (Amikor Désiré a munkásszálláson lakott), ami miatt behozták a Ki mit tud? zsűrijét jelző asztalt, táblákat – de megértem, hogy nem akarták kihagyni, kellett némi derű. Itt volt az a pillanat is, amikor a jelmezek hirtelen „jelmezként” kezdtek működni a feltűnő munkás ancúg miatt. (Egyébként általában kortalanul koridéző ruhákat viseltek a szereplők. A színlap nem tünteti fel a tervező nevét, talán ez is Keresztes Tamás érdeme.)

Szerencsére az előadás általában nem illusztrálni akar, mégha meg is jelenik ilyesmi olykor, és nem akarja mindenáron egységes cselekvéssé alakítani az önmagukban megálló darabokat. A kor az, ami összeköt, illetve az állapot – lírai, asszociációs kötésmód, a néző dramaturgiai munkája kell hozzá, hogy értelmezzük –; a szűk levegő, a várakozás, a félbesikerült akarások, az indulások, elhagyások és búcsúzások. Egy-egy fénykép, egy kalap, egy utazás, egy szerelem. A HÉV, amin pocakban elviszik a gyerekünket, míg sörösüveg törik szét a kövön. Egy peron, ahol álldigálunk, egy folyamatos és kiábrándító házibuli, amiben újra meg újra keresünk valamit, talán magunkat, a szerelmet? de nem találunk semmit. A keserű íz a szájban. Az éjszakai démonok. Egy átkozott dúdoló dallam. A tíz év múlva is ugyanaz szorongása.A némi bizonytalansággal induló este (persze, lehet, hogy ezt csak én éreztem így) a kinti hőmérséklettel fordított arányban forrósodott fel. Amikor megjelent Bereményi Géza a színpadon (januárban lett hetvenöt éves), már-már ováció fogadta. A jobbik részéről énekelt („kiment belőlem, itt hagyott, csak úgy​, észrevétlen…”). Fekete Linda rendesen ünnepeltette őt – a Shakespeare-dallal is, refrénjét együtt dalolva a közönséggel.

Ha már kiemeltem őt, akkor nem mehetek el szó nélkül néhány kiragyogó interpretáció mellett – miközben az egész együtt volt intenzív és meggyőző. A Bonus Track Band nagyszerű zenészei, Giret Gábor zenei vezetésével nem csupán eljátszották, de át is hangszerelték a dalokat, a jelenlétük pedig szervesült a színpadon lévő színészek munkájához. A náluk talán kicsit elfogódottabb, csodás hangú Miczura Mónika erős élményt adóan énekelt. A színészek is magukra szabták az általuk előadott számokat, egyéni és izgalmas szólókat, duetteket és kórusokat alkotva, feledtetve, hogy olykor „férfi-dalok” szólalnak meg női hangon.

Kiemelkedőnek találtam Ónodi Eszter Keresztben jégeső-jét, közben látni véltem Cseh Tamás hunyorgó szempillantásait, utánozhatatlan keserédességét. (Egyébként az is jelzésértékűnek tűnt, hogy Ónodi ruhája nem csupán a geometrikus formák divatját idézte, de a clown-ruhák rombuszait is.) Keresztes Tamás mondhatni forrpontra hevítette a hangulatot a Metró-dallal. Remek volt Thuróczy Szabolcs, Tasnádi Bence (milyen jól énekel!) és nagyszerűek voltak a többiek is. A megszólaló dalok közül több is szíven ütött, gondolom, a nézőtér hangulata se véletlenül emelkedett egyre följebb. Mindeközben pedig sajátos történelemóra pergett előttünk, ami a múltat idézve figyelmeztet jelenünkre, hogy tíz év múlva… száz év múlva, látva, hogy semmiből nem tanulunk.

Ha azonban igazán őszinte akarok lenni, akkor mégis, reménytelenül is biztató, csodás, együtt-lélegző este volt.

„A szívem üt, üt-ver ütemre,
mit akarsz, éjszaka csendje,
megteszem, el vagyok veszve,
mit akarsz, űrből üzenve.

Meztelen, meztelen ember,
énekel, szemben a csenddel,
meztelen, meztelen ember,
mit akarsz, szemben a csenddel.”

Váróterem – Cseh Tamás-est

Városmajori Színpad, 2021. június 19.

Előadók:
Fekete Linda, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Miczura Mónika, Ódor Kristóf, Ónodi Eszter, Tasnádi Bence, Thuróczy Szabolcs, Trokán Anna, Trokán Nóra, és a Bonus Track Band

Rendező: Keresztes Tamás, zenei rendező: Giret Gábor, díszlet: Hujber Balázs

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk,
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Fotók: Kleb Attila (KA), illetve részben a korábbi előadásokon készültek.