Előválasztásról, nem utoljára

Posted by

Tömpe István>
Századokkal ezelőtt David Ricardo, a politikai gazdaságtan jeles angol képviselője elméletileg is rögzítette azt, amely a nemzetközi kereskedelem évezredek óta jól ismer. A komparatív előnyökről szóló elmélkedésben Ricardo leírja, hogy a kölcsönös haszon reményében az angliai gyapjút portugál borra kell cserélni (mivel ott sokkal halékonyabban állítják elő), nem pedig fordítva, vagyis portugál gyapjút angol borra cserélni, ami veszteséges.
Átlátszó metafora, de most csak ez jutott eszembe: vajon XY szocialista figura cseréje YX demokratára a jó üzlet (mindenki jól jár), vagy éppen fordítva, amikor a csere ugyan megvalósul, de mindenki rosszul jár?  Az előválasztást megelőző alkusorozat és játékoscsere nagy kérdései. De van még valami, ami fontos. Talán van fontosabb még ennél is.

A cserékre-visszahívásokra úgy került sor, hogy előtte az érintettek már –persze pártengedéllyel- jóideje kampányoltak. Visszahívásukkal eleget tesznek a pártfegyelem követelményeinek (kérek engedély meghunyászkodni, Kiss főtörzs szavait idézve), néhányan a hálás médiumokban panaszkodnak (ahonnan nézve az érintett jelöltek két nagy csoportra oszthatók: régebb óta sértettek, vagy frissen megsértettek). A visszalépők tehát eleget tettek a felsőbb szempontoknak is, amelyek még nem voltak láthatók akkor, amikor emberünk odarohant a mediatizált szépségversenyre, és jelöltként hirdetni kezdte magát. És aztán a koppanás. Választói hümmögésünk oka az, hogy a pártvezetések láthatóan nem voltak nagyon összeszedettek, mert ha azok lettek volna, nem hagyták volna emberüket ugrálni a porondon, hogy később a jelölő párt szégyenszemre leküldje őt a porondról. A helyes út nyilván az, hogy párton belül folyik egy válogatás, utána az előválasztások során már a választók válogatnak.

Ismétlem, a világ természetesebb dolga, mondhatni üzemmódi kérdés, hogy a politikai berkeken belül üzletelnek, cserélgetnek, aztán egyszer csak kilépnek a nyilvánosság elé, íme, a választék, a többit majd a választók ítélik meg. Ha nem ez történik, a normális politikai üzletelésből könnyen kommunikációs rémálom válik. Mert a választók csak az alkura épülő cserét érzékelik, meg azt, hogy a döntést nekik ígérték, de aztán mégsem. Sokan láthatóan úgy élik meg, mint a szerethető népmesei szabályok lerombolását. A várakozással szemben lévő dolog a legkisebb gyerek bukása, nem is beszélve a rablóvezérről, aki a végén jól fejbeveri Ali babát. A választó már csak ilyen, akkor érzi a maga hasznát, hatékonyságát, amikor szavaz, de ha azt látja, hogy a szeme előtt számára idegen manipuláció folyik, megsértődik, becsapva érzi magát (vagy öntudatos Fidesz-szavazó).

Amúgy meg képzeljük csak el, hogy az étteremben porhanyós marhaszeletet kérünk, de a séf bizonytalankodik, s előbb a vendég szeme előtt leöli a marhát, felköti és érleli, aztán levág egy darabot, megsüti, amit a pincér kihoz. A látványmészárszék/vendéglői konyha a szakácsok rendes éves közgyűlésén elmegy, de szegény vendég alighanem előbb lesz vegetariánus, mint híve a szakszerű feldarabolásnak. Szóval, mindenki tegye a dolgát. A szakács készítse a húst, a vendég egyen és fizessen, adjon borravalót, ha tetszett. A politikai pártok végezzék el a házifeladatot, és állítsák ki a legjobb embereiket, a többi a választók dolga. Különben nem lesz borravaló. Azt mondjátok, hogy nem tudták, kik a legjobbak, vagy, hogy más pártoknál vannak még jobb figurák? Hát nem ez volna a politikai munka, gondolja a naív néző? Talán nincs igaza. Ismert viccel zárok. A tücsök és a hangya találkoznak. A tücsök prémkabátban páváskodik, aranylánc függ a nyakán, a mindig szorgosan dolgozó hangya rongyosan, dideregve áll a hidegben és hallgatja, hogy a tücsök épp Párizsba készül. Megtenne valamit nekem, kérdezi a hangya. Amit csak akar, fölényeskedik a tücsök. Akkor menjen el La Fontaine sírjához és köpje le a nevemben.