Ők kilencen Kínából

Posted by
Ferber Katalin
>Ők kilencen. Először járnak Japánban. Egy évre jöttek. Mindegyikőjüket kétezer jelentkezőből választották ki. Valószínű, hogy ők a legjobbak legjobbjai.
Nem kell tandíjat fizetniük, azt a japán oktatási költségvetés állja. Nem kell kollégiumi díjat fizetniük, mert azt is.
Valamicske pénz persze kell a megélhetésre, de tudnak főzni, nagyon kevésből is fejedelmi étkeket, különösen a lányok.
Ők akarnak velem az első óránk előtt találkozni.
Mindegyikőjük zavarban van, s látják rajtam hogy én is.
Ők Kína legjobb egyetemeiről jöttek. Folyékonyan beszélnek angolul, s én ugyan még nem tudom, de fél évvel később már japánul is.
Az egyetem kávéházi teraszán ülünk.
Amikor megkérdezem, ki mit kér, egymásnak suttognak valamit. Egy bátornak tűnő fiú megszólal: mi nem fogadhatunk el semmit a tanároktól. Megnyugtatom, hogy nem akarom kifizetni helyettük amit rendelnek.
Megérkeznek az ásványvizek, az egyetlen kávé (nekem) és elmondom, hogy milyen témák között választhatnak, melyeket én tanítok.
Egyikőjük megkérdezi, hogy melyik nyugati egyetemen doktoráltam. Látom a szemében a megdöbbenést, amikor a budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nevét kimondom. Többen összenéznek, s néhányuk mosolyog.
Lesz-e elegendő matematika az órákon, kérdezi egy másik diák. Sajnos nem, válaszolom, mire ő azonnal “könnyűnek” nyilvánítja a tárgyat. (Mint később kiderül, ő nyerte 17 évesen a kínai matematikai olompiát.)
Hosszú csend, egy mindvégig mosolygó diák szorgalmasan jegyzetel és én azon ondolkozom, hogy vajon mit. Aztán ő kérdezi meg, hogy férjnél vagyok-e. Azonnal rájövök, hogy ő a csoportmegbízott. Vagyis a rendszeresen írásban jelentő.
Két fiatalember egymás mellett ül. Egyikőjük szemmel láthatóan ficereg, mert túl hosszú lábai nem férnek el, a mellette ülő pedig nehezen artikulálja a szavakat, kezei ellenőrizethetetlenül mozognak. (Fogóval született, mondja később, nyilván sietett az orvos, s közben halkan, döcögve nevet.) E két fiú, egy évtizede elválaszthatatlan barátok lesznek a legjobbak a csoportban.
Nekünk alá kellett írni még otthon, mondja egyikőjük, hogy meghívást senkitől nem fogadunk el, nem járunk szórakozóhelyekre, minden vizsgát eredményesen teszünk le, s a tanév végén azonnal hazamegyünk.
Nem merek tőlük semmit sem kérdezni, csak annyit mondok, én Magyarországon nőttem fel, ott végeztem az egyetemet is, s bár nem tudok szinte semmit arról az országról ahonnan ők jöttek, de valamicskét talán sejtek mindabból, ami az ő szemléletük.
Egyetlen óráról sem hiányzott egyikőjük sem. Egyetlen vizsgadolgozatot nem adtak le késve. Többségük, még ottlétük alatt sikeresen letette a japán állami nyelvvizsgát. A diákok kivétel nélkül havi 300 eurónak megfelelő ösztöndíjból éltek. Egyikőjük sem panaszkodott soha a körülményeik miatt.
Többek vissza is jöttek miután az otthoni egyetemen diplomáztak.
Ma mindegyikőjük menedzser, bankban, vagy valamelyik kínai vállalatnál, kivéve a nehezen beszélő diákot, aki ma Anglia egyik neves egyetemén docens.
Az első kínai diákokból álló csoport után még további csoportok jöttek, sőt, egyikőjüknek én lehettem a doktori disszertáció elkészítésekor a szaktanára.
Amikor évekkel később kiderült, hogy már nem tanítok Japánban, az első csoportból többen egészen Berlinig jöttek hogy meggyőződjenek arról, ez nem szóbeszéd.
Kínában ma is van pedagógusnap, évekig kaptam tőlük gratulációkat.
Meggyőződésem, hogy a Kínából Tokió egyik neves magánegyetemén tanulók kivétel nélkül sikeres szakemberekké váltak.
Az elmúlt néhány évben azonban még azok sem írnak nekem, akik korábban ezt rendszeresen tették. Közülük az egyik, aki Sanghajban dolgozik, az utolsó levelében engem idézett: “Kína néhány év múlva a történelem páratlan gazdasági fejlődését fogja megvalósítani. Ebben én biztos vagyok.” Tanárnő, írta a diák, igaza volt. S én tudom, hogy azért nem jelentkezik, mert az veszélyeztetné az eddig elért munkahelyi eredményeit.
Sebaj.
Címkép: Itt most többen vannak – összevont csoport