Barack Obama emlékiratai, avagy Don Quijotétől Sancho Panzáig

Posted by
 

Tény, hogy még egy csalódással záruló elnökségnek is van olyan eredménye, amellyel büszkélkedni lehet. Nem véletlen, hogy Barack Obama emlékiratainak első kötete Oszama bin Laden felkutatásának és kivégzésének részletes beszámolójával zárul[i].

De a szerző, akinek már gondolnia kell a második kötet zárófejezetére is, nem mehet túl messzire és nem szépítheti a szerepét végtelenül. Hiszen elnöksége, amely 2009. január 20-án, egy lelkes választási hullámot követően és az „Igen, képesek vagyunk rá!” égisze alatt ujjongva kezdődött, nyolc évvel később Donald Trump Fehér Házba érkezésével ért véget. Obama számára talán még szomorúbb, hogy a közvélemény már most alig emlékszik vissza hivatali éveire, olyannyira, hogy az egyik legokosabb és legintelligensebb elnök kevesebb nyomot hagyott országa történelmében, mint közvetlen és kevésbé tehetséges utódja.

Úgy tűnik, a szerző velünk együtt figyeli és értékeli a befutott utat és az eredményeket. És velünk együtt elgondolkodik: mit is akart ez a Barack Obama? A hatalmat, természetesen. Közösségi aktivistaként kezdte, majd úgy döntött, hogy belép a politikába, hogy ne kelljen mindig mások döntéseinek következményeit kezelnie. Később pedig úgy ítélte meg, hogy egy középnyugati állam kisebbségi parlamenti képviselőjeként kevesebbet tehet, mint kongresszusi képviselőként. Majd, miután megválasztották Illinois állam szenátorává, tekintetét már a Fehér Házra vetette. És minden esélytelensége ellenére a demokrata előválasztáson legyőzte Hillary Clintont, majd egy lendületes és örömteli kampányt követően George W. Bush utódja lett. Majdnem mindig a megfelelő időben hozta meg a helyes döntést – beleértve azt a bátor elszántságot is, amellyel 2002 őszén ellenezte az iraki háborút. És a szerencse rámosolygott: a pénzügyi válság 2008 szeptemberében robbant, néhány héttel a választások előtt és ezzel a republikánusok sorsa megpecsételődött. Obama lett az első afroamerikai elnök az Egyesült Államok történetében.

Küldetés teljesítve és itt a vége? Az ember hajlamos így gondolni, hiszen egyéb céljai meglehetősen homályosnak tűnnek, főként, hogy azok végül is holt betűk maradtak: megváltoztatni a politikacsinálás módját, csökkenteni az ország megosztottságát, a fiatalokat a közérdek szolgálatára ösztönözni… Miután megválasztották, ő, aki mindent felemésztó ambícióját azzal indokolta, hogy „siettetni akarja a változást”, amikor hatalomra került, végig azt bizonygatta, hogy a változáshoz idő kell. Emlékiratai elején, amikor felidézte, milyen volt fiatal közösségi aktivistaként, Obama szinte elérzékenyülten írja: „Olyan voltam, mint Don Quijote Sancho Panza nélkül”. A Fehér Házban a fényes páncélú lovagnak csupán a karcsú alakját tartotta meg.

Abban a fejezetben, amelyben Obama azt indokolja, hogyan választotta ki a legközelebbi tanácsadóit, mintha összegezve már előre elmondaná egész elnökségének lényegét: nem az lesz a célja, hogy a gazdasági és pénzügyi válságot kihasználva átalakítsa a rendszert, mint tette azt anno Franklin Roosevelt, helyette csak javítgatni-foltozgatni akarta a legkiugróbb következményeket. Az új elnök úgy tűnik azt gondolta, hogy a dolgok már így is nagyon rosszul állnak, nem szabad ráadásul még olyan embereket behívni tanácsadónak, akik mindent meg akarnak változtatni. Rahm Emanuel, a kabinetfőnöke támogatta Clinton asszonyt, közel állt a Wall Streethez, járt Davosban, a Világgazdasági Fórumon? Ez így igaz, de „a világgazdaság szabadesésben volt, így az én első számú feladatom nem lehetett a világgazdasági rend átalakítása” – írja. – „El kellett kerülnöm egy még nagyobb katasztrófát. Ehhez olyan emberekre volt szükségem, akik ismerik a válságkezelést, képesek megnyugtatni a pánikba esett piacokat – olyan emberekre tehát, akiket joggal hibáztathatunk a múlt bűneiért.” Ugyanez az érvelés vezetett oda, hogy pénzügyminiszternek egy olyan embert bízott meg, aki egyértelműen a kapitalista berendezkedés híve volt. Timothy Geithneren kívül bárkinek „hónapokra lett volna szüksége ahhoz, hogy a pénzügyi válságot olyan jól megértse, mint ő, és hogy kapcsolatokat építsen ki a globális pénzvilág szereplőivel, nekem pedig nem volt ennyi időm”.

Az új elnöki csapat bankokat megmentő terve népszerűtlen volt, ami abból a filozófiából következett, amely a katasztrófa felelőseire bízta a katasztrófa orvoslását. Később Obama már panaszkodik a bankárok „hálátlansága” miatt, akiket „a tűzből mentett ki”, miközben amerikaiak milliói mentek csődbe minden kormányzati segítség híján. „Nincs értelme eltitkolni a nyilvánvalót – ismeri el –, azok, akik elsősorban felelősek az ország gazdasági bajáért, mesésen gazdagok maradtak. Megúszták a büntetőeljárást, mert az ország törvényei a tizenévesek bolti lopását súlyosabbnak ítélik meg, mint az igazgatóságok vagy a kereskedőházak elképesztő felelőtlenségét és becstelenségét”. De ismét azzal érvel, hogy nem volt más választása: a bankárok „túszként” tartották fogva a gazdaságot, és készek voltak még súlyosabb krízist előidézni. Obama azonban elismeri, hogy néha bánja, hogy nem volt „bátrabb” hivatali idejének első hónapjaiban. Talán ez magyarázza, hogy volt alelnöke ma viszonylag bátor döntéseket hoz.

Az afganisztáni háború esetében még élesebb a különbség kettőjük között. Obama úgy döntött, hogy megtartja elődje védelmi miniszterét, Robert Gates-t, „egy republikánust, egy héját, a külföldi beavatkozások bajnokát”, azzal az indokkal, hogy … „tudta, hogyan működik a Pentagon, és hol vannak a buktatók”. Szinte azonnal észrevette, hogy a katonai vezetők kényszeríteni akarják, amikor nyilvánosságra hozták az afgán üggyel kapcsolatos saját állásfoglalásukat, még mielőtt ő meghozta volna a döntését. Elkeseredésében behívatta a Fehér Házba és rendre utasította őket, azonban végül is meghajolt az ajánlásaik előtt, és további csapatokat küldött Afganisztánba. Ha Joseph Biden kitart a most bejelentett döntése mellett, akkor szeptember 11-én, már nem lesz amerikai katona Afganisztánban. Tizenkét elvesztegetett év után.

Obama előző, 2006-ban megjelent könyve a Vakmerő remények[ii] címet viselte. Abban egy kevésbé lelkes jövőképet rajzolt fel, viszont az jobban megfelelt elnöksége valóságának: „Van-e értelme arról írni, hogy milyennek kellene lennie a világnak, amikor úgysem leszünk képesek azt megvalósítani és minden erőfeszítésünk kudarcra lesz ítélve?”

          Fordította: Morva Judit