Biden és Putyin genfi paktuma

Posted by

Kabai Domokos Lajos
>Az első híradások szerint már-már botrányos volt az amerikai és az orosz elnök június 16-ai, genfi csúcstalálkozója. Mikor beleolvastam a címeikben ezt sugalló összefoglalókba, kiderült, hogy leginkább az újságírók, a tévéstábok tolongásaira, bekiabálásaira, a genfi útlezárásokra vonatkoztak a megállapítások. A nyugati sajtó – amelynek a külföldi híreket onnan átvevő magyar is része – valósággal vágyta, hogy balul üssön ki a két atomnagyhatalom vezetőjének három éve először, Joe Biden amerikai elnök kezdeményezésére (!) létrejött megbeszélése. Ám az elnökök nem estek egymásnak. Az általam hallott magyarországi „szakértők” a találkozó másnapján azon méltatlankodtak, hogy úgymond nem történt semmi az amerikai–orosz csúcson.
Többen szinte dühösek voltak, mert Joe Biden nem alázta meg eléggé (valójában egyáltalán nem) Vlagyimir Putyint, aki – mint tudjuk – az egyetlen akadálya annak, hogy a Föld tejjel-mézzel folyó Kánaánná változzék, de legalábbis nélküle mindenütt a szabadság, a demokrácia és a jog uralkodna. Az Oroszországot hosszú évek óta ismét a gonosz birodalmaként felfestők egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy Biden két nagyhatalom – nem egyszerűen egy szuper-, illetve egy regionális hatalom – vezetőjének találkozójaként láttatta a csúcsot. A bírálatban az oroszok se maradtak le nyugati kollégáiktól. Közülük sokan Putyin gyengeségének jeleként, az úgymond a Szovjetuniót elveszejtő gorbacsovi magatartás megismétlődéseként fogták fel már azt is, hogy a jelenlegi moszkvai vezető ráállt Biden indítványára, s még utólag is csapdát vizionálnak.
Ehhez képest a két politikus tisztelettel, sőt dicsérően szólt egymásról, s visszautasította, vagy figyelmen kívül hagyta az ezzel ellentétes orosz, illetve amerikai újságírói és politikusi megnyilatkozásokat. Mi több, Vlagyimir Putyin orosz államfő még egy nappal később is arról beszélt a tévékamerák előtt, hogy mind az orosz, mind az amerikai sajtó tévesen ítéli meg a professzionális, rendkívül felkészült, összeszedett és tudatosan tárgyaló kollégáját. Ha ez bármit is számít – természetesen semennyit –, kezdettől fogva azt gondoltam: még mindig jobb, ha tárgyalnak a vezetők, mintha szóba sem állnának egymással.
Emellett persze érteni véltem az elmúlt évtizedben az amerikai–orosz viszonyt a szükségszerű ellentétek, a fekete és a fehér dimenziójában megjelenített sajtómunkások és szakértők tanácstalanságát. Hiszen a Genfben lezajlott pálfordulással minden addig hangoztatott érvük semmivé vált. Egyesek már-már dühösen keresgélték a magyarázatot, az egyik oldal szerint Washington, a másik értelmezésében a Moszkva számára állított, vélelmezett csapdákat. Hozzájuk képest csupán egyetlen, korábbi sejtésemnek akarok újból hangot adni. Annak, hogy most, amikor Washington végképp rákényszerül arra, hogy a Kína által támasztott kihívásokra koncentráljon, az amerikai vezetők egységes magatartást várnak el szövetségeseiktől. Ha úgy tetszik, nyugalmat szeretnének Európában. Az általam elgondolt amerikai cél elérésének egyik feltétele, hogy az Európai Unió államai, amelyek nagy része NATO-tag is, ne akciózzanak az oroszokkal az USA háta mögött.
Főleg ne az utóbbi rovására, midenekelőtt a Kína gazdasági befolyását az eurázsiai terségben szolgáló új selyemút kiépülésének támogatásával, miközben Washington figyelmét egyre inkább a Csendes-óceáni övezet köti le. Az amerikai elnöknek az Egyesült Királyságban zajlott megbeszélései, majd a két szervezet vezetőinek szánt eligazításai – hiszen az adott időkeretek között érdemi tárgyalásokról nyilvánvalóan szó sem lehetett – végső soron ezt a célt szolgálhatták. Ám ahhoz, hogy a koncepció sikeres legyen, legalább részben, Moszkvával is rendezni kellett a viszonyt.
Miközben érvényben marad az USA törvényben is rögzített doktrínája, mely szerint Oroszország ellenség, több jel mutat arra, hogy a Biden-adminisztráció elfogadta a Kreml vezetésének azt az igényét, hogy az orosz közel külföldön – mindenekelőtt Belarussziában, Ukrajnában, Moldovában, Grúziában, az amerikaiak afganisztáni kivonulásai miatt az orosz biztonsági szempontok miatt felértékelődő Tadzsikisztánban, illetve a többi közép-ázsiai országban – csökkentse a Moszkva befolyásának meggyengítésére eddig irányult aktivitását. De legalábbis lassítsa az Oroszország elleni katonai hídfőállás kiépítését ezeken a helyeken. A türk országokban egyébként is egyre töb borsot tör a Kreml vezetőinek orra alá Törökország, amely épp a napokban lépett katonai szövetségre Azerbajdzsánnal, miután annak Örményországgal 2020 szeptemberében és novemberében zajlott, kéthetes háborújában segítséget nyújott Hegyi-Karabah visszafoglalásában.
A Genfben Moszkvának tett, talán legnagyobb gesztus: az amerikai elnök a kijevi vezetők értesére adta, hogy a szakadár Donyec-medence ügyében a minszki megállapodásokat tekinti kiindulópontnak. Akárcsak az orosz, illetve az egyezmények létrejöttében közreműködött francia és német fél, miközben az ukrán vezetés jottányit sem lépett a teljesítés érdekében, sőt már kifejezetten elutasítja azokat, s a szabad választások helyett újból és újból a feltétel nélküli katonai megszálláshoz kér támogatást a nyugatiaktól. Biden szerint Ukrajna NATO-tagságáról csak a szövetségesekkel együtt lehet dönteni, de ha őt kérdezik, erre az ország még nincs felkészülve. Miként Grúzia sem. Ha úgy tetszik, egyfajta jaltai egyezség születhetett Genfben – ugyanúgy, mint anno, London támogatásával. A felek alighanem kijelölték, hogy hol húzódnak az érdekövezeteik határai. Természetesen, a mai erőviszonyoknak megfelelően, Moszkva szempontjából a korábbiaknál szűkebb térre korlátozva.
Ennek részeként normalizálják a diplomáciai kapcsolatokat, újból megpróbálják ellenőrzött körülmények közé terelni kettejük fegyverkezési versenyét. Tárgyalásokba kezdenek az egyre fontosabbá váló kíberbiztonsági kérdésekről azt is figyelembe véve, hogy a Putyin által épp a genfi találkozóval összefüggesben meghivatkozott, azóta sem cáfolt, amerikai titkosszolgálati információk szerint valójában jóval több kíbertámadas indul az USA, illetve Kanada területéről, mint Oroszországból. Ettől persze, ahhoz hasonlóan, mint annak idején, most sem fog szünetelni a hidegháborús retorika, az emberi jogokra való hivatkozás.
Vagyis a Nyugat részéről megmaradnak a főleg a médiumokon, ma már egyre inkább az úgynevezett közösségi felületeken keresztül zajló, az első hidegháború időszakát is jellemzett fellazítási törekvések. Ezek azonban feltehetően nem csapnak át az utóbbi évtizedekben Ukrajnában, Grúziában és másutt, illetve a legutóbbi időszakban Belarussziában, s magában Oroszországban is tapasztalt direkt felforgatásba, a Nyugatról pénzzel is támogatott további ellenzéki hálózatok léttrehozásába, amelyek alig leplezett célja volt az adott országok vezetésének megingatása. A meglévő szervezeteknek is alighanem azzal kell számolniuk, hogy visszafogottabb tevékenységre bírják őket a nyugati fővárosokból.
Viszont aligha vonatkozik ez Washingtonnak arra az igényére, hogy  továbbra is közvetlenül vegyen részt Ukrajna „demokratizálásában”, beleértve a meghatározó kormányzati és más hatalmi intézmények vezetőinek nyugati tanácsadók közreműködésével való kiválasztását, miként ezt az USA kijevi nagykövetsége a napokban leszögezte. Emellet az amerikai érdekkörök Moszkva rovására akarják növelni jelenlétüket az Északi-sarkkör környezetében, a kialakuló új hajózási útvonalak ellenőrzésében, erősíteni szeretnék részvétellüket az ottani energiahordozók kitermelésében. Úgyhogy a nyugatos-atlantista hegemónia, pontosabban az amerikai tőkés érdekeknek a térségünkben, s persze az egész világban való érvényesítésére felesküdötteknek sem kell retirálniuk. A jövőben is ezerrel nyomathatják a washingtoni központokból terjesztett, a nyugati fehér civilizáció felsőbbrendűsége jegyében fogant szövegeiket.

Bekiáltás blog