“A valóság cudar dolog…”  

Posted by

Ötven éve halt meg Lukács György

Kocsis Tamás
Lukács György (1885–1971) az a filozófus, akinek világlátását, munkásságának tartalmát és sok tettét nemcsak azok vitatják örök hévvel, akik ellenfeleinek számítanak, hanem saját követői  is, úgy hiszem, immár mindörökre. Mert vitathatatlanul halhatatlan óriása lett „a bölcsesség szeretetét” kifejező tudománynak, amelynek gyökerei olyan földrajzi és időbeni távolságokhoz kötődnek, mint a kínai Konfuciusz vagy a görög Herakleitosz, a névsor legifjabb hírességeit pedig nem is merem emlegetni, Marxnál inkább abbahagyom. Lukácsot – aki, nem győzőm hangoztatni, magyar a történelem filozófus világnagyságai között – ugyanis (félreértés ne essék!) ezekhez a szellemi gigászokhoz mérik, tételeit az ő tanaikhoz viszonyítják.
Még a látszatát is kerülni akarom, hogy közelebbi kapcsolatba lettem volna vele. Bár így lett volna! De egyszer, legalább egyszer alkalmam volt közelről látni és hallani őt, az 1960-as évek első felében, a Magyar Nemzet munkatársaként  Mint oly sok más esetben is, Mihályfi Ernő főszerkesztői segítségével – a pesti Duna-parti Lukács-lakásban, zseniális gondolatainak egyik szülőhelyén. Arról magyarázott – írásból idézem, másként nem is tudnám – hogy az foglalkoztatja elsősorban, miként lehet megszüntetni azt a látens kettősséget, amely a létfolyamatok, azaz a társadalmi viszonyok, illetve az ideológiai mozzanatok, tehát a szellemi, esztétikai normák között feszül. Ez ontológiájának fő problematikája.
Bevallottam, hogy nem értem, amit magyaráz, s az ontológia kifejezést is csak azért fogtam fel, mert készültem a találkozásra, s így már tudtam, hogy az a filozófiának a létezőt, a létet és alapjait vizsgáló ága. Abban biztos voltam, hogy ettől kezdve nem számítja szerénységemet az értelmes emberek közé, de attól is féltem, hogy egyszerűen kihajít, milyen alapon fárasztom. Ehelyett ő kezdett mentegetőzni.
„Tudja, ez az én legnagyobb bajom – magyarázta. – Az agyam gyorsabban jár, mint ahogyan beszélni tudok, és még gyorsabban ahhoz képest, amilyen sebességgel írni tudok. Így gyakran magam is megdöbbenek, hogy nem értem egy mondatom végét, azt, amit egy perccel előbb saját magam írtam le…”
Aztán töprengett vagy fél percnyit. Éreztem, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy lassan, és főként számomra, a hivatásán kívül álló krónikás számára is érthetően fogalmazzon.
„Tehát mindössze azt próbálom megértetni, miért van az, hogy az emberek nem élnek, mert nem is élhetnek úgy, amint szeretnének. Mert a valóság cudar dolog, ami nem változik meg csak attól, hogy én mit kívánok. De azért mégis gondolkoznom kell, hogy kívánni tudjak, és kívánnom kell, hogy cselekedjek az élet tudatos formálása érdekében. Az enyémért, mindenki életéért. Csak ennyit akarok…”
Mindössze ennyit? Fantasztikus filozófia.
Ceterum censeo:  2017-ben  – az akkori  fővárosi közgyűlés elé terjesztett és többségi javaslattal elfogadott határozat alapján – eltávoplították  a világhírű magyar filozófus, esztéta, a 20. század egyik nagy gondolkodójának és tudományos iskolateremtőjének  szobrát a budapesti, XIII. kerületi Szent István parkból.
Címkép: Az eltüntetett Lukács György szobor