Posted by Több mint két évtizedes csodálatos játékos-pályafutás végén pénteken lép pályára utoljára Görbicz Anita, a magyar női kézilabdázás jelenlegi legnagyobb klasszisa. A Nemzeti Sport kézilabda szakértőjének, Ballai Attilának az írásaiból idézünk:
Róth Kálmán győri testnevelő tanárnak egyszer azt mondta a kollégája, hogy látott a lakótelepen egy kislányt, aki iszonyatos erővel és eltökéltséggel lövöldöz a garázskapura. Igaz, lábbal, de meg kellene nézni, hátha még kézilabdázó is válhat belőle. A tipp bejött. A kislány tíz év múlva felnőtt-világbajnoki döntőt játszott, ráadásul beválasztották a vb All Star-csapatába is.
Kálmán bá ezt persze még nem sejthette, amikor bemutatkozott neki a tízesztendős Görbicz Anita, de napról napra erősödött benne a meggyőződés, hogy a magyar női kézilabdázás korszakos tehetségét vezérelte hozzá a jó sorsa. A hazai utánpótlás-nevelés egyik atyamestere, a Győr felnőttcsapatának későbbi edzője utóbb így idézte fel első benyomásait: „Azonnal kitűnt, hogy mindenben, kidobózásban, fogóban is vezéregyéniség. Szervezte a játékot, megmondta, ki hova álljon, persze magát tette a kulcspozícióba. Hihetetlenül elkötelezett volt a kézilabdázás iránt, egyetlen edzést, mérkőzést ki nem hagyott, az idősebbek összes korosztályos meccsén is ott volt. Teljesen belehabarodott a sportágba. Nem volt könnyű kezelni, hogy a látásmódja, a helyezkedése, a megoldásai messze túllépték a társai tudását. Hozott olyan döntéseket, amelyekben én megláttam a klasszisát, de akinek a labdát adta, az reagálni sem volt képes. Nyugodtan állíthatom a kollégák nevében is, nagyon sok mindenhez, amit Anita tudott, semmi közünk sem volt.”
Görbét, hiszen így becézték, mindenki ösztönös zseninek tartotta. Ő azonban még ennél is több volt; a kézilabda megtanulhatatlan elemeit a génjeiben hordozta, a megtanulhatókat pedig elsajátította. Mint idézi, mindez neki természetesnek, magától értetődőnek tűnt: „Sokszor hallottam, hogy hú, milyen tehetséges vagyok, de ezzel nem foglalkoztam. Én csak élveztem a játékot, a góllövést, a győzelmet. És azt, hogy amit gyakorlok, az összejön, ha valamit kérnek tőlem a pályán, azt meg tudom csinálni. Általában már egy próbálkozás után, de ha nem, nem hagytam abba, amíg nem sikerült. Ha valamit elkezdtem, addig folytattam, amíg én lettem a legjobb. Emellett néha úgy éreztem, meghalok, belepusztulok az edzésekbe, de általában nagyon nagy örömöt találtam a kézilabdában, ez volt a legfontosabb.”
Az akkori stílus pedig nemigen kedvezett a törékeny alkatú virtuózoknak, a világ női kézilabdázását inkább a harcos amazonok uralták. Szülei kezdetben féltették ugyan, de az elhivatottságát látva meg sem kísérelték lebeszélni a sportágról. A riválisok már inkább, persze nem szavakkal, hanem tettekkel, esetenként brutalitással. Egyszer el is szakadt nála a cérna, és az őt folyamatosan faragó ellenfelétől megkérdezte, mit képzelsz, ki vagy te? Erre a következő támadásnál akkorát kapott az illetőtől, hogy eltört az orra, ráadásul a „merénylő” még hozzá is tette: na, most már tudni fogod, ki vagyok. Öntörvényű, vadóc géniusz volt, a pályán belül és kívül is. A kézilabda azonban ekkor is a mindent jelentette neki, és nagyképűséggel végképp senki sem vádolhatta. Ennek bizonyítékaként egy tv-interjúban így értékelte saját magát: „Szerintem olyan közepes vagyok.” Nem volt ebben semmi póz vagy álszerénység, sőt azzal egészítette ki az „önbírálatot”, hogy több lövésformát kellene ismernie. Mocsai Lajos szövetségi kapitány más véleményen lehetett, mert a 2002-es Európa-bajnokságra már kivitte Dániába a még mindig csak 19 esztendős tehetséget.
Most azt mondja:
Nagyon jó emberek vesznek körül, öröm velük együtt játszani. Szerencsés vagyok, mert Győrben mindig kiváló csapattársakat tudhattam magam mellett, akik nemcsak játékosként voltak kimagaslóak, hanem emberi tulajdonságaik miatt is. A sikereket csak így, együtt érhettük el. Élveztem nézők előtt játszani, megmutatni nekik, mit tudok. Azt hiszem, ez elég sokszor sikerült, amikor meg nem, az is hozzásegített, hogy egyre jobb játékossá váljak, tanultam a hibákból. Fiam, Boldizsár születése után még türelmesebbé, nyugodtabbá, átgondoltabbá váltam a pályán.
– A nemzetközi kupákban többször is ott voltak egy lépésnyire a végső győzelemtől, és sokáig mégsem jött össze. Hogy élte meg??
– Nagyon nehezen. Igaz, akkoriban sem volt sok szabadidőnk, és gyorsan át kellett lépni a kudarcokon, mert villámgyorsan jött a következő évad és a felkészülés, így nem tudtunk mást tenni, csak azt mondtuk, ezúttal megcsináljuk. Sokáig hajtogattuk, hogy „majd legközelebb”, és ennyi idő alatt rájöttünk, nem elég mondani, tenni is kell érte. Még akkor is kerestük, hogyan kerülhetünk közelebb a végső sikerhez, ha úgy éreztük, mindent megtettünk. És ez volt a kulcs, hogy mindig fejlődni akartunk.. Rengetegszer ültünk össze nagy meccsek előtt, ilyenkor folyamatosan próbáltam tudatosítani a lányokban, ha hibázik valaki, ott lesz a társ, hogy segítsen. Sok olyan együttes nem nyert semmit, amelyben világsztárok voltak, szerintem mi csapatként lehettünk mindig sikeresek.
Címkép: Görbicz Anita trófeáival