Posted by Bárász Péter
(Breszt)
Kácsor Zsolt az első könyvemről (Kandúr a zsákban, Ab Ovo, 2013) azt írta
kritikájában, hogy „puha fedelű, fegyvernek látszó tárgy”. Ez a fegyver marad, egy
másiktól búcsúzom.
Legutóbbi írásom óta két országból kaptam nem kevés baráti figyelmeztetést, hogy
húzódjak hátrébb, vigyázzak (jobban) magamra. Szót fogadok, pláne, mert magam
is éreztem, hogy talán fékezni kellene. Nem hátrébb vonulok az eddigi fő
témámban, hanem visszavonulok tőle: ezt nem lehet csinálni is, meg nem is, ahogy
nem lehet csak egy kicsit, vagy félig terhesnek lenni. A terhet viselem, cipelem
továbbra is, amíg csak kell, de csöndben. (Nem bocsátkozom az orosz kifejezés
hosszas magyarázatába, amivel a terhesség természetes és örömteli végét jelölik,
aki jól tud oroszul, megérti: разрешиться от бремени).
Leállni nem szeretnék: nagyon hiányozna az írás. A műfordítás ezt nem tudja
helyettesíteni, mert egész más tekervényeket foglalkoztat. Több elképzelésem is
van arról, hogy merre tovább. A kérdés elsősorban az, hogy megtalálom-e az új
témakörhöz a megfelelő hangnemet, s ha igen, mikor?
Nem biztos, hogy én is azt tartom érdekesnek, amit az olvasó. A szerintem is jó
ajánlatokat meg fogom fogadni, az ötletgazdának meg is hálálom, legalább egy
„hangos” köszönetnyilvánítással.
=======
Fenti írásomban, hogy ti. témát vagyok kénytelen váltani, már céloztam rá, hogy
most valószínűleg belarusz irodalomról, irodalomtörténetről fogok főleg cikkezni.
Gondolom, fordítások, legalább jellemző idézetek is lesznek benne. Alakul valami
a fejemben, mire lesz belőle valami, gondolom, még egy-két hét.
Beharagozónak szerintem szép lenne kedvenc íróm, Uladzimir Nyakljajeu
fiatalkori verse, amit nyolc éve Körner Gábor barátom fordított le az én kérésemre.
Az akkori ötletem nem valósult meg, a könyv, amit éppen előkészítettem,
radikálisan megváltozott, vers többé nem illett bele – ez lett a Kandúr a
zsákban (Ab Ovo, 2013).
Öt évre rá megcsináltam a Napút folyóirat belarusz számát, abban ez a vers is
megjelent (mindkét nyelven), de nem hiszem, hogy a Napútnak és az
Újnépszabadságnak olyan sok közös olvasója lenne, ami már kizárná egy új közlés
lehetőségét.
Uladzimir Nyakljajeu
PETŐFI-HÍD
Nem az a költő, aki verset ír, ugyan.
Ha így volna, mindenki költő lenne.
A költő úgy teremti magát,
Mint üstökös
Öngyilkos égi nyomát –
Az igazi költőktől az öngyilkos hajlam
Elválaszthatatlan.
Felhatalmazást a halál ad nekik,
Hogy képviseljék népük igazát.
Nem az a költő, aki megénekli a hazát,
Hanem aki érte harcban elesik.
Vajon nekem megadja-e a sors?…
Folyik-folyik némán, néha elkínzottan
Odalent a Duna, s egyszerre felsóhajt.
Habjai itt zöldek, pirosak amottan.
Az irdatlan lélegzet betölti Pestet,
S a kis budai utcákon elcsendesül szépen.
Nem félek, hogy egyszer elhagyom e testet,
Elcsendesülök én is…
eltűnök…
elenyészem…
Hogy megszámláltattak napjaim…
Attól félek inkább, nem érem meg a napot,
Mikor rekedt torokkal a csata hevében
Gazdagon fizet a költő:
A fejével,
Mit könnyű szavaiért cserébe adott!
Egy ilyen fizetséget nem sajnálnék,
Csak fogadja el a sors kegyesen…
A Petőfi-híd morog félelmesen,
A Duna vize sötétebb, mint az árnyék
(1976)
Körner Gábor fordítása