Rizikós dolog a jogállami forradalom

>SOKAN AZT HISZIK, HOGY INNEN MÁR NINCS LEJJEBB. DE VAN! NEM SZERETNÉK A POLGÁRHÁBORÚ RÉMÉVEL RIOGATNI, DE VÉGTELENÜL VESZÉLYES MUTATVÁNY, HOGY HA AZ EMBER A JOGFOLYTONOSSÁG MEGSZAKADÁSÁT HASZNÁLJA ESZKÖZKÉNT, ÉS ERRE ALAPOZVA PRÓBÁL MEG ALKOTMÁNYOZNI – FIGYELMEZTET JAKAB ANDRÁS ALKOTMÁNYJOGÁSZ.
Van-e relevanciája utólag boncolgatni, hogy megvolt-e az Alaptörvény készítésénél az alkotmányozáshoz szükséges társadalmi konszenzus? Vannak, akik szerint ahhoz, hogy új alkotmányt írjon a Fidesz, 4/5-ös többségre lett volna szüksége. Legitim az Alaptörvény?
Több kérdés csúszik össze a közbeszédben. Az egyik az, hogy az Alaptörvény jogszerű-e, vagyis legálisan jött-e létre. Szinte egyhangú az alkotmányjogászok véleménye, igen, jogszerű és legális volt, s azok is így vélik, akik egyébként tartalmilag ellenzik. Bár ismert olyan vélemény is, amely szerint hatályban volt még egy 4/5-ös szabály 2011-ben az alkotmányozással kapcsolatban, azonban e szabályról a jogtudomány túlnyomó része úgy gondolja, hogy már 1998-ban hatályon kívül került.
A 4/5-ös szabály még most is sokszor előkerül.
Még az Alaptörvény tartalmával kapcsolatban kritikus jogtudósok körében is erős többségben van az az álláspont, hogy az elfogadás formálisan jogszerű volt. Egyébként a 4/5-ös szabály nem is arra vonatkozott, hogy az új Alkotmány elfogadásához kell 4/5-ös többség, hanem az új alkotmány elfogadása részletes szabályainak jóváhagyásához. És ez már nem volt hatályos 2011-ben. Az alkotmányozás tehát legális volt; a nehezebb kérdés az, hogy legitim-e. Ennek a szokásos definíciója az, hogy „méltó a követésre”. Ezt azonban különféle mércékkel lehet mérni. Az egyik empirikus mérce: mekkora az Alaptörvény tényleges támogatottsága? Ebben az esetben lehet lakossági támogatottságról beszélni, amihez akár formális eljárást, mondjuk népszavazást is kapcsolhatunk. De amiről általában szó van, az inkább az, hogy vajon a jelentősebb politikai erők elfogadják-e az új Alkotmányt. E mostani ellenzék nem fogadja el, megkérdőjelezi, hogy az Alaptörvény méltó-e a követése. Nem hívnak ugyan fel közvetlen jogsértésre, csak nem tudják elfogadni ezt a politikai közösség alapjaként.
Hiszen nem vettek részt a készítésében.
Valóban, a magyar közélet az Alaptörvény készítésekor is polarizált volt. Sajnos be kell látnunk, hogy ha ezt a mércét alkalmazzuk, akkor eleve esélytelen, hogy belátható időn belül bármilyen alkotmány legitim legyen, mert a polarizáltság annyira erős. Ha a mostani ellenzék kétharmaddal új Alkotmányt hozna is létre, a jövőbeli ellenzék támogatására aligha számíthatna. Ha a „jelentős politikai erők tényleges támogatásának” mércéjét alkalmazzuk, akkor e mostani Alaptörvény nem legitim, de a jövőbeniek sem lesznek azok. Ez a szomorú helyzet. De van még egy mérce: akkor legitim egy alkotmány, ha a tartalma bizonyos elveknek megfelel. Vagyis feltehető a kérdés: megfelel-e az Alkotmány a demokrácia vagy a jogállamiság elvont elveinek? Ez azonban tovább vezet ahhoz, hogy miként definiáljuk ezt a fajta jogállamisági-, illetve demokrácia-mércét. Mondhatjuk azt, hogy mi a legitimációt tartalmi és nem empirikus alapon vesszük, de ha a politikai közösség jelentős része közben ténylegesen nem oszt bizonyos tartalmi elveket az általunk vallott formájában, akkor nem leszünk evvel előrébb, a politikai közösség nem fog integráltan működni.
Azért ez lehangoló.
Egy új dokumentum elfogadásának alapvetően szimbolikus jelentősége van, és akkor lenne értelme, ha az empirikus legitimitás mércéjének meg tudna felelni. Sajnos erre nincs sok esély.
De az Alkotmányt népszavazással is meg lehet erősíttetni, ennek lehet kötőereje.
Ahhoz először legalább 2/3-os többség kell, de ebben az esetben tetszőlegesen lehetne módosítani a jelenlegi Alaptörvényt, akár az 1/3 ellenében is. Egy új Alkotmány megalkotása elsősorban szimbolikus aktus, és ennek megerősítéséhez a népszavazás aligha lenne jó megoldás. Már csak azért sem, mert a törvényhozásban egy esetleges 2/3 – a választási rendszer sajátosságaiból is következően – nem jelent hasonló arányokat egy népszavazás esetében. Ha van egy népszavazás, ahol az új Alkotmányt 55 százalék támogatja, 45 meg elutasítja, ugyanott vagyunk. Gondolatkísérletként tegyük fel: ha mondjuk 2011-ben rendeztek volna egy sikeres népszavazást az Alaptörvény mellett, szerintem az az ellenzék folyamatos ellenkezését és így a mostani legitimációs aggályokat sem orvosolta volna. Az alkotmányozási népszavazás hasznos lehet szimbolikus okokból, de akkor van értelme, ha a szokásos politikai küzdelmi téren kívül van, vagyis nem egy küzdelmi népszavazás, hanem egy jóváhagyó össznemzeti rituálé.
Mint amilyen az EU-tagságunkról szóló volt?
Igen. De ha az ellenzék és a mögötte álló jelentős lakossági erő ezt kifejezetten ellenzi, akkor a népszavazás ezt a problémát nem fogja orvosolni. Talán ad egy plusz érvet, de az alapproblémát nem oldja meg. Az Alkotmány egyik funkciója, hogy egybefogja a politikai közösséget. Ez a közös alap, ezek a közös játékszabályok. De ha ezt úgy alkotjuk meg, hogy közben azt az ellenzék tényleges vezető ereje és mögötte a társadalom jelentős része elutasítja, akkor ezt a szerepét nem tölti be. Nem lenne elég az „européer konzervatívok” támogatása egy esetleges baloldali többségű alkotmányozás esetében, ahogy nem teremtett legitimációt egy-két „nemzeti baloldali” politikus támogatása 2011-ben sem. Az ország működtetése érdekében alkotmánymódosításokra szükség lehet, de legitim új Alkotmányra, mint szimbolikus aktusra, nincs kilátás.
Csak egy elsöprő győzelem adhat erre alapot?
Mostani tudásunk szerint erre rövid távon nincs esély. Hosszú távon azonban nem szabad feladni az új Alkotmányra vonatkozó reményt, szerintem ez hasznos lenne. Ha mégis áterőltetik, akkor örökké az „adok-kapok ciklusban” maradunk, ami ráadásul könnyen eszkalálódhat, és ez a relatív politikai stabilitást is veszélybe sodorhatja. Ha valódi és hosszú távú változást szeretnénk, akkor ellent kell állni egy nem-konszenzusos új Alkotmány kísértésének, aminek sajnos 2011-ben nem tudott ellenállni az akkori alkotmányozó. Bátorság nem bizonyos módszerek alkalmazásához, hanem az alkalmazásuktól való tartózkodáshoz szükséges.
Pedig mostanában sokan támogatják a jogállami forradalom szükségességét.
Ezek rizikós dolgok. Különösen, ha felmerül a jogfolytonosság megszakadása. Ennek komoly kockázatai vannak. Most a társadalmi béke alacsony szintű, erősek a konfliktusok, a polarizáltság. Sokan hiszik, hogy innen már nincs lejjebb. De van! Nem szeretnék a polgárháború rémével riogatni, de végtelenül veszélyes mutatvány, hogy ha az ember a jogfolytonosság megszakadását használja eszközként, és erre alapozva próbál meg alkotmányozni. Nem precedens nélküli a jogtörténetben, de veszélyes.
De ha az ellenzék nyer jövőre, mit tud tenni, ha nem rendelkezik alkotmányozó többséggel?
A Fidesz olyan helyzetet alakított ki, amely korlátozza a mozgásterét. Legutóbb kétharmados törvénybe foglalva több ezer milliárdnyi közvagyont szervezett ki alapítványokba. Ha a nép elzavarná a Fideszt, a következő kormánynak meg van kötve a keze, vagyis a nép el van zárva az önrendelkezéstől. Ebből következhet a bojkott kérdése, ugyanis, ha nem fideszes kormány alakul, akkor a nép meg lesz fosztva attól, hogy a saját maga feletti uralmat gyakorolhassa. A választásnak komoly tétje van, még akkor is, ha az egyszerű parlamenti többség megszerzésének tétjét a mostani kormányzati többség az utóbbi időszakban valamennyire csökkenteni igyekszik – elég csak a vagyonkezelő alapítványokra gondolnunk. De a választásnak nincs alternatívája csak jogon kívüli, illetve jogszerűtlen eszközökkel. Mihez tud kezdeni az új kormány? Miként tudna kormányozni, ha a különféle intézményekben olyan emberek ülnek, akiknek a függetlenségével kapcsolatban erősek a kételyek? Nos, meg kell nézni, hogyan viselkednek ezek az emberek egy új helyzetben. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha párthűség alapján ültetnek embereket független intézményekbe, az csak az adott hatalmi konstellációban működik.