Ötvenöt éve halt meg Tamási Áron

Posted by

A legnagyobb székely író. Az irodalomtörténet leginkább prózai műveit ismeri el, „tündéri realizmusa” és “népi szürrealizmusa” sajátos elegyeként alkotott egyedit, s az Ábel-trilógiával a székelység sokszínű karakterológiája ölt alakot a magyar irodalomban. A világháború után Budapestre költözött, haláláig ott élt.

Magyar életrajzi lexikon

Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 20. – Bp., 1966. máj. 26.): író, az MTA l. tagja (1943 – 49), rendes tag posztumusz 1989, Kossuth-díjas (1954).

Sokgyermekes földművesszülők gyermeke. Székelyudvarhelyen érettségizett 1917-ben, majd az olasz frontra került. 1919-től a kolozsvári egy. jogi karán, majd a Kereskedelmi Ak.-n tanalt. Rövid ideig bankhivatalnok. 1923-tól 1926-ig az USA-ban élt, többnyire New Yorkban. Itt szerzett élményei ihlették legsikerültebb művét, az Ábel a rengetegben c. regényét, amelynek humorát, ízességét a patriarchális székely világ találkozása adja az elgépiesedett modern kapitalizmussal. Visszatérése után Kolozsvárt telepedett le. Az 1940-es évekig Erdélyben élt. Három ízben kapott Baumgarten-díjat (1920, 1930, 1933). 1945 – 47 között a parlament behívott képviselője volt. Első novellája (Szász Tamás, a pogány) 1922-ben jelent meg a kolozsvári Keleti Újságban. Szinte valamennyi erdélyi m. irodalmi és szellemi mozgalommal kapcsolatot tartott: az Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal, a Vásárhelyi Találkozóval, hasonlóképp a mo.-i Válasz, a Márciusi Front íróival. E csoportokkal közös szándék vezette: a nép kérdéseinek demokratikus úton való megoldása. Egész pályafutása alatt a népben látta a politikai és művelődési megújulás forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása az ő nevéhez is fűződik; ő volt a találkozó elnöke (1937). A főváros ostromát ˙(1944–45) Bajor Gizi villájában vészelte át. 1949 után hallgatásra kényszerült 1954-től újra szerepelt novellákkal, színművekkel. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja. 1956. dec. 28-án tartott taggyűlésen az elnökség nevében felolvasta az általa fogalmazott Gond és hitvallás c. nyilatkozatot. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja volt. Farkaslakán temették el. A székely falvak világának ábrázolója, látásmódja, stílusa, szókincse, egész művészi világa itt gyökerezik. Tehetsége, fantáziája játszi könnyedséggel olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, a misztikumot és a falu józan realizmusát. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, a romlott erdélyi arisztokráciát. Későbbi műveiben kezdeti realizmusától eltávolodva, abba jelképes, népi miszticizmus keveredett. A 40-es években színpadi műveket is irt. Később fokozatosan visszatért kezdeti realizmusához, hitet tett a munkásosztály nemzet- és világformáló szerepe mellett. Egy m. népcsoport nyelvét irodalmi magasságba emelte s gondolkodásmódját a legmagasabb fokon fejezte ki. Számos műve, főleg novellái idegen nyelveken is megjelentek. – F. m. Lélekindulás (elb., Kolozsvár, 1925); Szűzmáriás királyfi (r., Kolozsvár, 1928); Erdélyi csillagok (elb., Kolozsvár 1929); Címeresek (r., Kolozsvár, 1931); Helytelen világ (elb., Kolozsvár, 1931); Ábel a rengetegben (r., Kolozsvár, 1932); Ábel az országban és Ábel Amerikában (mindkeltű Kolozsvár, 1934); Énekes madár (színmű, Bp., 1934); Rügyek és reménység (elb., Bp., 1935); Jégtörő Mátyás (r., Kolozsvár, 1936); Tündöklő Jeromos (színmű, Kolozsvár, 1936); Ragyog egy csillag (r., Kolozsvár, 1937); Virágveszedelem (elb., Bp., 1938); Magyari rózsafa (r., Bp., 1941); Vitéz lélek (színmű, Bp., 1941); Csalóka szivárvány (színmű, Bp., 1942); Összes novellái (Bp., 1942); Virrasztás (cikkek, Bp., 1943); A legényfa kivirágzik (elb., Bp., 1944); Hullámzó vőlegény (színmű, Bp., 1947); Zöld ág (r., Bp., 1948); Bölcső és bagoly (r.; Bp., 1953); Hazai tükör (r., Bp., 1953); Elvadult paradicsom (összegyűjtött novellák, 1922 – 1926, Bp., 1958); Világ és holdvilág (összegyűjtött novellák, 1936 – 1957. Bp., 1958); Szirom és Boly (r., Bp., 1960); Játszi remény (elb., Bp., 1961); Akaratos népség (összegyűjtött színművek, Bp., 1962); Hétszínű virág (elb., Bp., 1963). – Irod. Zsigmondi Ferenc: T. Á. (Prot. Szle, 1925); Makkai Sándor:T. Á. (Erdélyi Helikon, 1927); Németh László: T. Á. (Napkelet, 1928); Molter Károly: T. Á. (Erdélyi Helikon, 1928); Schöpflin Aladár: T. Á. (Nyugat, 1929); Bisztray Gyula: T. Á. (Magy. Szle, 1930); Kerecsényi Dezső: T. Á. (Prot. Szle, 1930); Sárközi György: T. Á. (Nyugat, 1930); R. Berde Mária: T. Á. (Erdélyi Helikon, 1931); Babits Mihály: T. Á. (Nyugat, 1933); Halász Gábor: T. Á. (Prot. Szle, 1934); Kós Károly: T. Á. (Erdélyi Helikon, 1936); Rónay György: T. Á. (Magy. Kultúra, 1938); Babits Mihály: Írók két háború közt (Bp., 1941); Kárpáti Aurél: Főpróba után (Bp., 1956); Illés Endre: Krétarajzok (Bp., 1957); József Attila: Összes művei (III., Bp., 1958); Béládi Miklós: T. Á. (Kortárs, 1961); Czine Mihály: T. Á. (Új Írás, 1965); Féja Géza: T. Á. (Bp., 1967.)


Tamási Áron (1897-1966) – Élete és műve

Jellegzetesen székely író.
Írásművészetének, szépségeszményének, emberségének ihletforrása Farkaslaka, az “angyali falu”. Már kora gyermekségétől magába szívta a hagyományok tiszteletét, a népszokások gyakorlását, a babonás hiedelmek iránti érdeklődést, a népköltészet szeretetét. Játékos képzelete a mindennapok valóságából – a “nehéz szegénység”, a mostoha természeti viszonyok, a társadalmi elszigeteltség, a komor történelmi események – egy mesebeli világba menekíti.
Fogékonyságát a költői szépségek iránt édesanyja alakította: “Anyám virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágai játékosan villództak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek”.
A tizenegy gyermek (Tamási volt a negyedik a sorban), erejéhez mérten, kivette részét a mindennapi munkából, “… a faluban jobb kaszás nem volt, mint én nagyobbacska diákkoromban”.
Mivel nyughatatlan, kíváncsi természete miatt, negyedikes elemista korában, baleset érte (elsült a kezében egy pisztoly, és egyik ujját leszakította), apja úgy határozott, hogy fiát taníttatni fogja. Székelyudvarhelyre, a katolikus gimnáziumba került, amelynek szerzetesi szigora ellen állandóan lázadozott.
Az iskolapadból 1917-ben az olasz frontra került. A háború után Kolozsváron elvégezte a Kereskedelmi Akadémiát, majd 1923-ban kivándorolt Amerikába. Kintlétét tíz évre tervezte, de három év múlva hazatért.
Kolozsváron telepedett le, és fontos szerepet játszott az erdélyi irodalmi életben. Az Erdélyi Helikon írói köréhez csatlakozott.
A második világháború idején támogatta a haladó erők háborúellenes összefogását. 1944-ben Budapestre költözött, itt élt haláláig, de lélekben soha nem hagyta el szülőföldjét.
Élményei hatására Tamási felfedezte a székely népi életet és lelkiséget az irodalom számára. “Az én írótermészetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem.”
Művei példázatok, melyek lényege az élet értelmének keresése, a javító, segítő szándék. A székely észjárás, furfang, humor, a nyelvi fordulatok közel hozzák hőseit s a szülőföld világát.
Pályája csúcsát jelzik az 1930-as évek alkotásai. Legismertebb műve az Ábel-trilógia. (Ábel a rengetegben – 1932, Ábel az országban – 1933, Ábel Amerikában – 1934).
A trilógia főszereplője Ábel, a talpraesett, furfangos, feleselő kedvű, derűs népi hős. Ábel erdőpásztor a Hargitán – Ábel a rengetegben. A serdülő fiúnak is munkát kell vállalnia, mint ahogy Tamási családjában is minden gyermeknek megvolt a maga feladata. (A legnagyobb fiúnak nyolc éves korától segítenie kellett a mezei munkában, a lányok a kisebb testvéreket dajkálták.)
Ábelnek népmesei hősként próbákat kell kiállnia, de felülkerekedik ellenfelein. “Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszivel.”
Magányában a Hargitán , a “világ tetején” a saját és a szegények sorsán gondokodik. “Hát hol az igazság?” “… a legokosabb, amit ki lehet deríteni, az csak annyi, hogy az igazság széjjel van szórva.”
Ábel a természet világából eljut a városba – Ábel az országban. Kalandjai során bepillantást nyer a városi élet mélységeibe. Szomorú élménye, hogy a polgári társadalom, a város elnyeli a tehetségeket. Végső kérdését, hogy “Mi célra vagyunk a világon?”, egyelőre nem tudja megválaszolni.
A teljes kiábrándulás Amerikában következik be – Ábel Amerikában. Ábel ámul-bámul az Újvilágban, minden lenyűgözi, egyben kiábrándítja. Állásait sorban elveszti, mert képtelen a gépies, lélektelen munkavégzésre. Alapvető tapasztalata, hogy a pénz utáni hajsza eltorzította az embert. Közben a honvágy állandóan munkál a lelkében. A végső kérdésre itt kapja meg a választ: “Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. “… nem is lehetünk más célra ebben az életben, minthogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
A gazdasági válság megpróbáltatásai idején keletkezett Rendes feltámadás (1932) című novellája, amelyben szembeállítja a földi életet az utolsó ítélet napjával. Az író véleménye, hogy az igazságot a társadalomban a helyére kell tenni.
A székely falu világát idézik színjátékai is, a székely népi játékok.
A harmincas évek legsikerültebb alkotása az Énekes madár (1935), amelyben a jó győz a gonosz felett, a szerelem mindenhatóságát érzékeltetve.
Pályája utolsó szakaszában nehezen talált egyéni hangjára. Bölcső és bagoly (1953) című önéletrajzi alkotása jelezte az áttörést, a sikert. A mű vallomás a szülőföldről és népéről a gyermekkor felidézése, újraélése során.
Kívánsága szerint, halála után Farkaslakán temették el.

Forrás: Cultura


TAMÁSIRÓL HALÁLA UTÁN

Tamási Áron az olasz fronton

Tamási Áron húszéves székely önkéntesként került az olasz harctérre.

Tizenkilenc évesen, 1916-ban vonult be a császári és királyi 82. gyalogezredbe katonai szolgálatra, és Hajdúdorogon alapkiképzésben részesült. Egyik hüvelykujjának csonkasága miatt viszont az ezredorvos frontszolgálatra alkalmatlannak találta, ezért Boszniába került könnyített szolgálatra. Hadiérettségi után, 1917-ben tartalékos tiszti iskolát végzett Gyulafehérvárott.

1918 elején a császári és királyi 46. gyalogezred kötelékében egy menetszázaddal útnak indult az olasz frontra, a Piave folyó mellé. A június közepén indított offenzíva idején már önkéntes szakaszvezetői rendfokozatot ért el, és az ezred I. zászlóaljának 4. századánál rajparancsnoki beosztást kapott.

1918. június 15-én az általa vezetett rajjal áthajózott a Piavén és az előrenyomulás során egy csőszházban kiépített olasz géppuskafészekre bukkant. Tamási ekkor feltartott kezében az utolsó kézigránáttal rohamot vezényelt az ellenséges állás ellen. Bár az író bevallása szerint maga is szinte reszketett a félelemtől, a meglepetésszerű támadás hatására az olasz védők harc nélkül megadták magukat, így a magyar legények vértelenül zsákmányoltak géppuskát és ejtettek hadifoglyokat. Olvasd tovább ITT!

Tamási Áron Szabó Lőrinccel

Sütő András: Tamási Áron rendes feltámadása

Öt esztendeje temettük el Farkaslakán Tamási Áront. Az utókornak illik tudnia – tanulságképpen –, hogy bizonytalankodva. Prózaírói mivoltát tekintve fiatalon halt meg; tucatnyi ismeretlen remekművet vitt magával a sírba. S mintegy varázslatképpen, keserű-kaján mosollyal, a köpenye alól hatalmas olvasótábort szabadított elé. Ez volt akkor is, amikor a hazai olvasó még nem jutott hozzá, könyveihez, az ő láthatatlan serege…

Halálának ötödik évfordulóján nyugodt lélekkel – sőt megnyugodva – állapítható meg, miszerint az idő szembekacagta a föntebb említett bizonytalankodva-gyászolókat. Mondjuk ki nyíltan: mindazokat, akik nem merték tudomásul venni, hogy Áron meghalt. Olyanok is, akik életében a barátságát bitorolták és Áronkának szólították őt. Jelenkorunk kutatója olyan újságra is rábukkan majd, amely a gyászhírt elfelejtette közölni. De örömmel közölné ma már az író feltámadásának hírét.

Ennek kell most örvendeznünk!

Az utóbbi fél évtizedben felszabadított szellemnek, amely tisztességgel és igazságosan végezheti válogató-rendező munkáját az értékek – értékeink – csarnokában. Mit hozott ez a szellem – a szocialista demokrácia szelleme – Tamási Áron számára? Az elhalasztott, röpke gyászhír helyére a munkásságát méltató tanulmányok sorozatát, novelláskönyvét, Ábel regényét, vidám játékait, megjelent és készülő monográfiák összegezését, a farkaslaki emlékházat meg egy tartósabb otthont, ahová minden kisdiák bejáratos már, a tankönyveinkben. Akik azon tűnődtek: kié hát Tamási, a klerikalizmus foglya-e, a konzervativizmusé, avagy a székelyharisnyás provincialistáké – látva láthatják, miszerint: a mienk, a romániai magyar irodalom halhatatlanja, mindazoké, akik Mikes Kelement is magukénak vallják. Az idő, miként a sas, nem kapdos légy után, nem számol dudoros kis kobakokat. Ilyenformán az írókat sem helyezi ábécé-sorrendbe. Ez hopmesterek dolga. Az idő léptei hétmérföldesek; az utolsó csúcs, amelyen reájuk való tekintettel s páratlanságának jeleként is megállapodott: az a farkaslaki. Egy letűnt korszak hopmesterei oda utalhatták Tamási Áront az asztal végére! holtában most már – hiszen rendes feltámadását maga rendezte el, amikor koporsóját ide irányította – asztalfőn a helye. Olvasd tovább ITT!

Tamási Áron negyedik feleségével, Bokor Ágotával, házasságkötésükkor

Izsák József: Stílus és magatartás

Tamási Áron prózájának szokatlan lejtése, dallammenete, ritmusa, zeneisége – jóllehet sokakat foglalkoztatott – mind a mai napig tudományosan feltáratlan. Az egyszerűsítő magyarázat megelégszik azzal, hogy novelláiban, regényeiben, népi játékaiban a székely népnyelv, észjárás, játékosság és furfang válik „mutatvánnyá”. Azok, akik mélyebben pillantottak bele írásművészetébe, és ott az alkotás morfológiáját, az igazi írói tehetségideált kutatták, valami másfélét hangsúlyoznak.

A harmincas évek elején Németh László a kérdést összegezően így írt róla: „Ez a fiatal író pontosan az a tehetség volt, akit mi behunyt szemmel elképzeltünk. Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága”. Kérdés: ez a tehetség maradt-e Tamási Áron mindvégig, sikerült-e neki mint minden igazán nagy, expanzív alkotónak széttörnie a régi formákat, magára szabnia a műfajokat, átgyúrnia a nyelvet, megváltoztatnia az esztétikát? Számtalan bizonyíték van rá, hogy megkísérelte, hogy ezzel az indulattal robbant bele a két háború közötti magyar irodalomba, de nem tartozik tárgyunkhoz annak taglalása, hol aratott győzelmet és hol vallott kudarcot. Mindenesetre mi sem jellemzőbb egy íróra, mint nyelve, stílusa, és az új magyar prózában – tehát Móricz után már – a „frontáttörés” Tamásinak sikerült elsőként és valóban látványosan. Olvasd tovább ITT!

Tamási Áron emlékház, Farkaslaka

Kocsis Tamás: Tamási Áron – a rengetegben

Tamási Áront gyermekként ismertem meg, kamaszként habzsoltam mindent, amit írt, ötvenévesen könnyeztem meg a sírjánál.
Most, halála után ötvenöt évvel minden korábbinál nagyobb büszkeséggel leírhatjuk: egyetlen mondatával kiérdemelte volna a helyét a legnagyobb magyar írók első sorában: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. De ennél sokkalta többet hagyott ránk.
Ábel-könyveivel (Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a legolvasottabb magyar próza- és drámaírók közé verekedte be magát már a múlt század harmincas éveiben. A többi művet önmaga úgy emlegette – méltatlanul –, hogy „azok a ráadás”. Pedig nem volt könnyű többek között Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Móra társaságába kerülni, s – immár úgy tűnik – örökre közöttük is maradni, beleértve azokat, akik azóta iratkoztak fel a nyomtatott betű magyar nyelvű halhatatlanjainak klubjába.
Hadd büszkélkedjek el vele – persze a tréfa kedvéért –, hogy az 1949-ben e nehezen megírt „Bölcső és bagoly” című regényét (ő mondta) az én rábeszélésemre vetette papírra. A hiteles igazság, hogy – ezt is tőle hallottam – főleg újságíró apám, Dernői Kocsis László és barátai fáradhatatlan győzködésének leállítására („meguntam, hogy mással sem nyaggatnak”) ült végül neki a gyötrődve vállalt munkának. A kort minősítette, hogy 1948-ban kiszorították a hivatalos, nyilvános irodalmi életből, aminek igazságtalansága annyira mélyen megrázta, hogy tollat fogni sem volt kedve. A végül azért csak megszületett könyv teljesen “tamásiáronos” lett ugyan, mégis alaposan eltért a falut felrajzoló korábbi műveitől. Regényes önéletrajz lett, amely egyben a székelység útját és életkörülményeit is lefestette a szépíró csak rá jellemző, sajátos eszköztárával, parádésan gazdag nyelvezetével. A publikálása négy évig, 1953-ig váratott magára, az utána készült, „Hazai tükör” című történelmi regényével együtt.
A maga módján az ezekért 1954-ben kapott Kossuth-díja a politikai enyhülés hónapjait is jelezte a közvélemény számára-

Címkép: Tamási Áron sírja