A 12. magyarországi levél

Posted by
Lángi Péter
>Édes Bátyám!
Jól ismérheti kéd, hogy mekkora bánat a járvány.
Pestis elől Bujukálliba szállván
átélhetted, mily szeles és szomorú hely hálni a sátor.
Háromszáz évvel később bujkálunk ím mi is új nyavalyától.
A’való, hogy a vének, mint én is, célpontja vagyunk.
Így házunkba bezárkózván most óvakodunk.
Aggódunk a családunk tagjaiért,
sajnálván, kit e durva betegség máris elért.
Közben morfondírozom életem átgondolva,
mit tettem jót, mit magam és mások hasznára,
mit vétettem más s a magam kárára.
Épp a halálunk perce veszik bele szürke homályba:
egy nap, két hét, négy hó, tán pár év?
Ámbár jobb nem tudni se, mennyi időnk van még?
Tán csak nem nyavalyás kis vírus zárja le sorsom?
Mindegy, mint eddig, csak azért is végzem a dolgom,
gyötröm a földet, könnyítvén a magunk s a családunk éltén,
s olvasok, írok, edzve az elmém.
Látván, mennyi köröttem a jóság, szépség,
örvendek, bár fájlalom azt, hogy e szép Föld lassan pusztul.
Harsannak szép szózatok, ám aki dönthet, legtöbb orvul
csak maga hasznát hajtja, hatalmát
más kárára növeszti. S az órák
futnak, s nincs a világban, nincs egyezség
mély szakadék fele száguldó szép emberiségért.
Folyvást csak kiraboljuk a természet kincstárát,
lám a nyakunkba zuhintja ezért a csapásai árját.
Oly gyönyörű minden pedig. Épp most jő a tavasz,
beköszönt hozzánk hozván rosszkedvre vigaszt.
Édes Bátyám, jól emlékszem, nénékád mire intéd:
legfőbb kincs az egészség.
Párommal most létünk csöpp sátrába bezárván,
várjuk, mígnem messzire száll ez a gyilkos járvány,
s majd szabadon élhetjük a most még elzárt régi sok élményt.