Szavakról és lovakról

Kocsis L. Mihály
>Azon gondolkodom, hogy mi változik (a lényeget illetően), ha romát mondunk cigány helyett, színes bőrűt néger helyett, mozgáskorlátozottat sánta vagy béna helyett, ha beilleszkedési nehézségekről beszélünk, amikor a pszicho- vagy szociopatákról volna szó – és így tovább…
Jobbá vált-e a nők helyzete (Amerikában) azzal, hogy nem lehet asszonynak vagy kisasszonynak nevezni őket (Mrs., Miss), mert kötelező lett a „semleges” Ms.?
Igaz! Az ember azóta küzd a szavakkal, mióta megtalálta azokat. Gondoljunk a medveénekekre! „Halszagú” (nyelvi) rokonságunkban a vadon urát, az ember nagy és veszélyes ellenségét hányféle névvel illették (írták körül; becézgették; kedveskednek neki), csak hogy… ne kelljen nevén nevezniük! Ettől a lényeg, persze, nem változott: az emberek a medvét meg akarták ölni, hogy ne a medve ölje meg őket. (Fusson, ki merre lát!) És nagy kérdés, hogy a „mézevő nagy öreget” le lehetett-e venni a lábáról kedveskedő szavakkal, ha éppenséggel embert vagy lábasjószágos kívánt éppenséggel agyonütni?!
A nyelv eufemisztikus törekvéseinek nagyon mély gyökerei vannak – és most nagyon durva leszek! A Magyar Etimológiai Szótárból idézem: „baszik: A ma durvának számító szó eredetileg eufémisztikus okokból került a magyarba valamelyik ótörök nyelvből: türk, oszmán basz-, csuvas pusz- (‘megnyom’), egy ma már nem ismert, nyilván finnugor eredetű ige helyettesítésére. (Olyan szerepe lehetett a ̴ nak, mint ma a dug igének).” Ugye, a kényes ízlésű hölgyeknek is szükségük volt a „dolgok” finom körülírására!
De vajon mit is akarok mindezzel mondani?! Hogy legyünk durvák és egyértelműek a beszédünkkel (is)? Isten ments! Valóban jó, ha… megválogatjuk a szavainkat. De, mint mindenben, ezen a téren is a mérték a fontos, vagyis hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára. Már csak azért se, mert onnan is, alulról, csak a lószerszámot szemlélhetjük (már ha ménről/csődörről esünk le, ugye), amely – mint szólás – állítólag szintén törökből került át nyelvi kincseink közé. Hogy ugyanis: valami a valamicsodá(nk)ba! Annak idején – az jó török időkben, sőt, még korábban, a középkorban! – lofat volt az a valami, amit halálosan kellemetlen kínzóeszköznek talált ki a játékos emberi elme; lásd még júdásszék, ill. karóba húzás. Hogyan kerültek aztán bele ebbe az egészbe szegény lovak?
Kövessük meg őket kedves szavakkal