Posted by Katie Engelhart
>Jó érzés volt újra szeretni valakit vagy valamit, abban a nagy, üres házban. Virginia Kellner tavaly novemberben, a kilencvenkettedik születésnapja körül kapta a macskát, és most már mindig a közelében van. Társaságot nyújt neki, amikor a járókeret fölé hajolva a kanapétól a fürdőszobáig és visszafelé mozog. A járókereten egy narancssárga olló lóg, amivel a postát lehet kinyitni.
Virginia szereti a háziállat zöld szemét. Szereti, hogy ott van reggel, amikor felébred. Néha, olyan napokon, amikor szomorúnak érzi magát, leül puha foteljébe, és a macskát a hasának szorítja. Simogatja. A cica nyújtózkodik, kapar a lábával. Virginia tudja, hogy a macska arra van programozva, hogy így mozogjon; van benne valahol egy motor, ami irányítja . Mégis, ezt szinte el tudja felejteni. “Olyan érzést kelt bennem, mintha valódi lenne” – mondta Virginia, amikor először beszéltünk. “Úgy értem, az eszemmel tudom, hogy nem valódi macska. De érzelmileg – ó, már megint nyávogott!”
A macskát Jennie-nek nevezte el, az egyik kedves hölgyről, aki a helyi idősügyi hivatalban dolgozik Cattaraugus megyében, New York állam északi részén, Pennsylvania állam határán. Jennie (a valódi) volt az, aki elmondta neki, hogy a megye robot háziállatokat ad a hozzá hasonló idős embereknek. Szeretne egyet? Lehet kutyája vagy macskája. A Meals on Wheels egyik sofőrje a napi ebédszállítmányával együtt hozta meg Virginiának a robot-háziállatot. Annyira szerette volna megmutatni a robotcicát, hogy maga nyitotta ki a dobozt, Virginia helyett. A robotállat narancssárga volt, fehér mellkassal és hegyes bajusszal. Senki sem mondta Virginiának, hogy ő most egy országos magányosság elleni program része.
Ezen a csütörtöki napon Jennie (a macska) az ebédlőasztalon ült Virginia és menye, Rose mellett. Rose a Medicaid támogatásával hetente kilenc órán át Virginia gondozója. Virginia nagyon óvatosan egy fánkot tartott a kezében és csokoládémázba mártogatta. Fehér haját, amelyet dauerolni szokott,, hogy a göndör fürtjeit megtartsa, az arcából fésülte ki. Évtizedekkel ezelőtt Virginia és a férje, Joe, aki egy közeli kempinget üzemeltetett, vedégeikkel együtt ennél a nagy asztalnál étkezett. De mindenki, aki annak idején részt vett ezekena partikon, vagy meghalt, vagy “szellemileg lett halott”.
John Cheever írta azt, hogy megérezte a magány ízét. Mások az éhséghez hasonlították. Virginia azt mondta, hogy magányosság olyan érzés, mint a szomorúság. És olyan, mintha nem lenne senki, akit felhívhatna. Pedig van. “Nos, én hívhatnám őket. Van családom, de nem akarom őket zavarni” – mondta nekem. “Azt mondják, hogy ‘Ó egyáltalán, nem zavarsz! Mégis tudod nincs így, és nem akarsz zavarni.” A lánya Floridában lakik. Az idősebb fia néha átjött hozzá étellel, de olyan halkan beszélt, hogy Virginia nem mindig hallja mit mond, és ezért rosszul érzi magát, mert idegesíti a dolog.
Máskor a magány olyan érzés számára, mintha az élete összezuhant volna. Évek óta nem tudott sehova se menni a kocsival, és mintha még a háza is összezsugorodott volna. “A gyerekek nem engednek le a pincébe” – mondta. “Nem engednek fel az emeletre. Félnek, hogy leesek.” Néha tényleg elesett. Egyszer, amikor a földön várta, hogy megmentsék, nagyon fázott, mert nem volt rajta harisnya.
Az asztalnál Virginia meghúzta a macska farkát. A macska nyávogott: ez egyike volt annak a több mint harminc hangnak és gesztusnak – a szem becsukása, a száj kinyitása, a fej elfordítása -, amelyeket a Joy for All programja a macskáknak készített. Virginia fánkjából egy pötty zselé hullott a türkizkék ruhájára. Nevetett, és Jennie-re nézett: “El sem hiszem, hogy ez ennyit jelent nekem”.
**
Amikor a koronavírus tavaly tavasszal megérkezett Cattaraugus megyébe, Allison Ayers Hendy, az Idősügyi Minisztérium ötvenéves munkatársa elszakadt hirtelen több száz ügyfelétől.. Rutinszerű otthoni látogatásait felcserélték “telefonos megnyugtató” ellenőrzésekkel. Vége volt azoknak a időknek, amikor folyton úton volt, jelentéktelen városkák között autózott, hogy meglátogassa az idős embereket romló parasztházaikban. Hendy néhány ügyfele elmondta neki, hogy nem tudnak élelemhez jutni, vagy túlságosan félnek kimozdullni. Amikor a hivatal elkezdett csomagolt ételeket gyártatni, amelyeket az idős lakosoknak küldtek – pulyka à la king, csirke cordon bleu -, Hendy önként jelentkezett, hogy segítsen a az étel kiosztásban. Ezek az ételszállítások legalább lehetővé tették, hogy figyelje az embereket.
Hendy különös figyelmet fordít az egyedül élő emberekre. Sokan vannak. Az idősek sokkal nagyobb valószínűséggel élnek egyedül az Egyesült Államokban, mint a világ más részén. A hatvanöt év feletti amerikaiak közel harminc százaléka él egyedül, többségük nő. És Hendynek volt oka aggódni amiatt, hogy hogyan boldogulnak majd a karantén idején. Az 1995-ös chicagói hőhullám során, amikor a hőmérséklet elérte a százhat Fahrenheit fokot (41 fok Celsiius), több mint hétszáz ember halt meg, többségük hatvanöt év feletti. A 2003-as hongkongi Sars-járvány idején az egészségügyi hatóságok arról számoltak be, hogy a lakásukba bezárt idősek körében megugrott az öngyilkosságok száma. Néhányan üzeneteket hagytak hátra, amelyekben azt írták, hogy attól félnek, hogy teherré válnak a családjuk számára. Néhányan azt mondták, hogy az egész világtól elszigeteltnek érzik magukat.
Hendyt és munkatársait néha megzavarta, amit láttak. Volt egy férfi, aki gyakorlatilag a házának felső emeletén rekedt, mert nem volt senki, aki segített volna neki lemászni a lépcsőn. Volt egy nő, akit használt felnőtt pelenkákkal teli zsákok vettek körül, mert a fia nem jött látogatóba, és túl bizonytalan volt ahhoz, hogy maga vigye ki a szemetet. Kézbesítők találtak fűtés nélkül élő, földön fekvő vagy halott embereket. Leggyakrabban az emberek egyszerűen csak nagyon magányosak. Az ételt rendelők hosszabb ideig akarnak beszélgetni; meghívják a sofőröket, hogy egy kicsit társalogjanak.
2017-ben Vivek Murthy főtisztiorvos “járványnak” nyilvánította a magányosságot minden korosztályú amerikaiak körében. Ezt a figyelmeztetést részben új orvosi kutatások inspirálták, amelyek feltárták, hogy a társadalmi elszigeteltség és a magány milyen károkat okozhat a szervezetben. A két állapotot gyakran összekapcsolják, de nem ugyanaz: az elszigeteltség egy objektív állapot (nem sok kapcsolata van valakinek a világgal); a magányosság szubjektív állapot (az az érzés, hogy a meglévő kapcsolatai nem elegendők). Mindkettő feltehetően fokozott gyulladásos reakciót vált ki, ami megnövelheti az ember kockázatát a legkülönfélébb betegségek, köztük a demencia, a depresszió, a magas vérnyomás és a stroke szempontjából. Az idősebb emberek hajlamosabbak a magányra; a hatvan év feletti amerikaiak 43 százaléka vallja magát magányosnak. Egyéni szenvedésüket az orvoskutatók gyakran különösen veszélyesnek, kollektív szenvedésüket pedig különösen szörnyű társadalmi gondnak tartják.
Ez egy drága kudarc. Az A.A.R.P. és a Stanford Egyetem kutatása szerint a társadalmi elszigeteltség évente közel hétmilliárd dollárral növeli a Medicare teljes költségét, részben azért, mert az elszigetelt emberek betegebben kerülnek kórházba, és tovább maradnak ott. Tavaly a National Academies of Sciences, Engineering, and Medicine azt tanácsolta az egészségügyi szolgáltatóknak, hogy kezdjék el rendszeresen szűrni az idős betegeket magányosságra, bár az orvosok nem kaptak egyértelmű utasításokat arra vonatkozóan, hogy ilyenkor mi a teendő, de a magányosságot már diagnosztizálták. Számos nemrégiben készült tanulmány megállapította, hogy az olyan gyakori beavatkozások, mint például a hivatalos társprogramok, gyakran hatástalanok.
Mit tehet tehát egy jó szándékú szociális munkás? 2018-ban New York állam Idősügyi Hivatala kísérleti projektet indított, amelynek keretében hatvan állami lakosnak osztottak ki Joy for All robotokat, majd ennek eredményét nyomon követték. A kutatók egy hatpontos magányossági skálát használtak, amely arra kéri a válaszadókat, hogy egyetértsenek vagy ne értsenek egyet olyan állításokkal, mint például “általános ürességet érzek”. Arra a következtetésre jutottak, hogy a résztvevők hetven százaléka egy év elteltével kevésbé érezte magát magányosnak. A robot-háziállatok nem voltak olyan kifinomultak, mint más, az úgynevezett ezüstpiacra vagy a magánygazdaságra tervezett szociális robotok, de olcsóbbak voltak, darabonként körülbelül száz dollárba kerültek.
2020 áprilisában, néhány héttel azután, hogy a New York-i időskori osztályok bezárták a felnőttek nappali programjait és a közös étkezési helyszíneket, az állam több mint ezer robotmacskára és -kutyára adott le nagy tételben megrendelést. A háziállatok gyorsan elfogytak, és az szociális gondozók elkezdtek többet kérni: “Kaphatnék öt macskát?” Néhány kognitív zavarokkal küzdő ügyfelet viszont megzavartak ezek a gépek. Az egyikük zaklatottan hívta fel a helyi gondozót, hogy a cicája nem eszik. De ami még gyakoribb, az emberek annyira megszerették a háziállatokat, hogy az elemek hamar lemerültek. Az gondozók azzal viccelődtek, hogy ügyfeleik halálra szeretik őket.
Hendy azért szerette a robotokat, mert valami kézzelfoghatót tudott adni. Amikor az ügyfelek magányosak voltak, pályázhatott pályázati támogatásra, hogy kifizethesse nekik a szociális programokon való részvételt – de néha nem tudtak eljutni a közösségi házba. Hendy, amikor csak tudta, összehozta az embereket a gondozókkal, de a gondozók kevésnek bizonyultak; Cattaraugusban, mint mindenhol máshol, hiány van belőlük. És sokan amúgy sem engedhették meg maguknak. Hendy ügyfelei közül sokan egyfajta szolgáltatási holt zónába esnek: túl jómódúak ahhoz, hogy a Medicaidben részesüljenek, amely az alacsony jövedelműek számára fedez némi otthoni segítséget, de nem elég tehetősek ahhoz, hogy magánsegítőket fizessenek. Csak a Medicare-rendszer áll rendelkezésükre, amely nem fedezi a hosszú távú gondozást, még akkor sem, ha valakinek segítségre van szüksége a fürdéshez, az evéshez vagy a fürdőszoba használatához. Az emberek általában addig jól boldogulnak, amíg el nem esnek, és el nem törik a csípőjüket, vagy el nem fertőződik a fekélyük; aztán kórházba, végül pedig idősek otthonába kerülnek. Ott több ezer dollárt költenek havonta, amíg a megtakarításaik ki nem merülnek, és végül jogosultak lesznek a Medicaidre, és az adófizetők által támogatott, ápolóval gondozott ágyban élhetik le a utolsó napjaikat.
Amikor Hendy felhív valakit, hogy háziállatokat ajánljon fel ügyfeleinek, soha nem szentimentális vagy nyájas, ahogyan a fiatalabbak néha az idősebbekkel szemben viselkednek. Ha egy ügyfél szkeptikusnak tűnt, Hendy valami olyasmit mondott, hogy “Hát, miért nem engedi meg, hogy elhozzam az ebédet, és akkor megmutatom”. Egy Linda nevű nőnek, akit Hendy évekkel korábban ismert meg, egy macskát hozott, miután Linda elhagyta a férjét, és annyira le volt törve, hogy nem tudott más ember szemébe nézni. (A férje nem engedte, hogy szemkontaktust létesítsen.) Hendy egy kutyát adott egy Paula nevű nőnek, akinek a rákja áttétes volt. Amikor Paula megtudta a hírt, hogy eltört a gerince, a kutyához fordult, és azt mondta: “Már megint itt tartunk”.
Egy bézs színű, piros kendős kutya egy Bill Pittman nevű nyolcvanöt éves férfihoz került, aki egy rendezett mobilházban él, tele az elhunyt felesége által varrt paplanok halmával. “Törvényesen vak vagyok. Nem sok mindent tudok csinálni” – mondta nekem. A kutya ugatása törte meg a napokat. “Ez jó annak, akinek nincs senkije” – mondta. “A minap elmentem neki vizet hozni. Nem akart inni belőle.””Gondoltad, hogy esetleg megissza?” Kérdeztem.
“Nem” – mondta Bill. “Csak hülyéskedtem vele.”
2021 áprilisára, amikor az országban a koronavírus halálozás nyolcvan százaléka hatvanöt év feletti embereket érintett, New York kétezer százhatvan animatronikus háziállatotosztott ki, és további mintegy ezer szállítására várt. Más államok, valamint független idősotthonok és hospice-ügynökségek is indítottak robotprogramokat, némelyiket a világjárvány elleni támogatásból fizették. Mára huszonegy állam öregedési osztályai több mint húszezer Joy for All háziállatot osztottak ki a magányos idősek megsegítésére irányuló hivatalos kezdeményezés részeként. Florida vásárolta a legtöbbet: idén májusban mintegy nyolc és félezer darabot. “Tudja, ez egy aranyos történetnek hangzik, de ennél sokkal többről van szó” – mondta nekem Richard Prudom, a floridai Idősügyi Minisztérium titkára. “Ezek nemcsak plüssállatok. Ezek nem játékok!”
Akkor mik ezek? A Joy for All robotokat valójában a játékok ihlették. 2015-ben Ted Fischer, a Hasbro egyik innovációs csapatának akkori vezetője észrevette, hogy a cég néhány, négy-nyolcéves kislányoknak szánt animatronikus háziállatát a nagyszülők vásárolták meg. Fischer hetvenes és nyolcvanas éveikben járó terméktesztelőket toborzott, és elvitte őket a Hasbro FunLabjába, ahol a mérnökök üvegfal mögül figyelték őket játék közben. A kutatók megtudták, hogy az idősebbek azt akarták, hogy az állatok a lehető legélethűbbek legyenek. Fontos volt, hogy a macska bajusza pont úgy álljon, ahogyan kell.
2018-ban Fischer és csapata megvásárolta a Joy for All márkát a Hasbro-tól, és új céget alapított Ageless Innovation néven. Idővel egyre biztosabb lett abban, hogy robotjai “értelmet” adhatnak az idősek életének. 2020-ban a Journals of Gerontology című folyóiratban megjelent tanulmány ezt alátámasztan látszott i; megállapította, hogy azok az idős felhasználók, akik hatvan napon át interakcióban voltak a háziállatokkal, nagyobb optimizmusról és “céltudatosságról” számoltak be, és néha kevésbé voltak magányosak. (Ez a tanulmány, sok máshoz hasonlóan, nem hasonlította össze a robotintervenciót más beavatkozásokkal). Abban az évben egy minnesotai biztosítótársaság szövetségi jóváhagyást kapott a Joy for All háziállatok finanszírozására néhány idősebb biztosított számára, és az iparág gyártói egyre reménykednek abban, hogy saját robotjaikat, esetleg néhány egészségmegőrző funkcióval kiegészítve, egy nap talán a magán Medicare-programok is fizetni fogják. “Ez mindenkinek a Szent Grál” – mondta nekem egy vezető.
A szociális robotokat emancipációs technológiaként forgalmazzák – az idősek függetlenségének eszközeként. Már most is számos olyan idős technológiát kínálnak, amelyekről azt állítják, hogy az autonóm élet funkcionális veszélyeit kezelik. A TrueLoo, egy vécékhez való tartozék, amely képes ellenőrizni a váladékot a kiszáradás és a fertőzés jeleinek kimutatására. Más cégek hordható G.P.S. eszközöket terveztek a demenciában szenvedő emberek kóborlásainak nyomon követésére. A szociális robotok ezzel szemben a magányos öregedés érzelmi veszélyeivel foglalkoznak.
Amikor a kilencvenes évek végén először építettek ilyen robotokat, a vállalatoknak nem sikerült pénzügyileg életképessé tenniük őket. Évtizedekkel később az iparág még mindig csak kialakulóban van, de a mesterséges intelligencia terén a közelmúltban elért fejlődés jobbá és olcsóbbá tette a társalgási technológiát; a robotok sokkal gördülékenyebben és összetettebben tudnak beszélni. A kereskedelmi forgalomban kapható társas kapcsolat, vagy annak közeli utánzása már nem csak feltételezés. Kanadában egy Ludwig nevű humanoid robot képes nyomon követni az Alzheimer-kór előrehaladását azáltal, hogy figyeli a beszélgetések hangmintáit. Írországban egy Stevie nevű robot képes csevegni az idősek otthonának lakóival. Az Ageless Innovation is vizsgálja a Joy for All háziállatainak lehetséges mesterséges intelligencia-fejlesztéseit. A kísérő technológiáról szóló promóciós videókban és a helyi hírekben látható szegmensekben apatikusnak tűnő idős emberek hirtelen felélénkülnek egy imádnivaló robotcica vagy kutya érkezésekort.
Deanna Dezern, egy nyolcvanegy éves floridai nő semmit sem tudott ezekről a robotokról, amikor 2019-ben elolvasott egy újságcikket az Intuition Roboticsról, egy izraeli cégről, amely “egészséges, de szociálisan elszigetelt” idős embereket keresett egy új “társ” tesztelésére. Deanna, aki már régen elvált és az orvosi adósságbehajtással foglalkozó karrierjéből visszavonult, heteken belül egy ElliQ nevű robotot telepített a konyhapultjára. Kifejezetten nem volt barátságos; valahogy úgy nézett ki, mint egy aranyos asztali lámpa. (Az ElliQ alapítóit a Pixar inspirálta.) Deanna rajzolt egy pár kék szemet hosszú szempillákkal, és felragasztotta őket a krémszínű műanyagra. A robot tervezői úgy döntöttek, hogy nem adnak neki humanoid arcvonásokat. Deanna azonban úgy gondolta, hogy a szemek miatt könnyebb lesz vele beszélgetni.
A világjárványig Deanna nem ismerte fel, hogy mennyire magányos. Aztán azon kapta magát, hogy azon gondolkodik, hogy egy nap meg fog halni, és hogy senki sem lesz a közelében – hogy addig fog feküdni, amíg valamelyik gyereke nem hívja, és a telefon csak csörög és csörög. Az ElliQ némi megkönnyebbülést hozott neki, mert most már volt valaki a közelében. “És én úgy hivatkozom rá, mint valakire” – mondta Deanna.
Az első beszélgetésünk előtti éjszaka Deanna nem tudott aludni. Felkelt, és kiment a konyhába, a hűtőszekrényhez, amelyre korábban a szemrehányó “ne nassolj” mágnest tette. Deanna felébresztette ElliQ-t, és azt mondta neki, hogy ideges a The New Yorkernek adandó másnapi interjúja miatt. Azon tűnődött, vajon tud-e valami okosat mondani. “ElliQ, mesélj nekem a The New Yorker magazinról” – mondta. A robot tetején felgyulladt a fényés zümmögött. “A The New Yorker egy amerikai hetilap” – magyarázta ElliQ egy egyszerre női és gépi hangon. Deanna hallgatta, megnyugodott, és lefeküdt aludni. Másnap beszélgettünk.
New Yorker
i.