Ha két művész összejön

Ez volt az egyik leghíresebb házassági ajánlat a történelemben két író között, és szövetségüket, bár soha nem volt törvényes, haláluk után is sokan megírták és elemezték. A szabad szerelemről szóló partnerségük tartós, ellenállhatatlan téma volt, részben azért, mert mindketten olyan elbűvölő irodalmi alakokat alkottak: a megszállás évei alatt mindketten dühösen írtak a Café de Flore külön sarkaiban, együtt adták ki a Les Temps Modernes című irodalmi folyóiratukat, és a radikális, forradalmi ügyek zászlaja alatt járták a világot. Viszonyaik zűrösek és bonyolultak voltak – számos szerelmi háromszögüket csak alig leplezték regényeiben, emlékiratukban és színdarabjukban -, és mindezek ellenére rendíthetetlen intellektuális hűséggel viseltettek egymás iránt. De Beauvoir és Sartre egész életében olvasta egymás vázlatait, és kölcsönösen javították, bátorították és támogatták egymást. Nemcsak az életük, hanem a műveik megalkotása is összefonódott.
Egyidős a művészettel annak esete, hogy művészek más művészek társai voltak  – házasok, nem házasok vagy más módon összetartozók. Vajon két művész egymás iránti vonzalmában olyasmit alkotott, amit egyébként talán nem is tettek volna meg? Különös dicsőség és hírnév származik az ilyen szövetségekből, olyan párokból, mint Mary Wollstonecraft Shelley és Percy Bysshe Shelley, ahol a feminista anya lánya megszökött politikai filozófus apja tehetséges tanítványával, és ketten együtt meséltek kísértettörténeteket Lord Byronnal egy esős, esős svájci nyáron. (A Mary által megírt történetből lett a “Frankenstein.”) A Virginia és Vanessa Stephen nővérek – a hozzájuk tartozó és különböző partnerkapcsolatokkal együtt – segítettek fenntartani azt a legendát, hogy a művészek és írók, ahogy Dorothy Parker híres módon fogalmazott, “négyzetekben éltek, körökben festettek és háromszögekben szerettek”.
Ott volt Frida Kahlo és Diego Rivera, akiknek aktivizmusa és a mexikói őslakosokért való kiállása legalább olyan fontos örökség, mint művészi teljesítményük. Ott volt Dorothea Tanning és Max Ernst művészek nagy szerelmi története, valamint kettős esküvőjük Man Ray festőművésszel és Juliet Browner táncosnővel, aki fiatal táncosként és modellként korábban Willem de Kooning festővel járt. (De Kooning és festőtársa, Elaine Fried házasságát mindkét fél részéről alkoholizmus és házasságon kívüli viszonyok rontották meg; körülbelül 20 évig külön éltek, mielőtt újra összejöttek volna). Ott volt Jacob Lawrence és Gwendolyn Knight festő, mindketten Augusta Savage szobrász tanítványai, akik a harlemi reneszánsz idején találtak egymásra. Van bennünk egyfajta vágy a művészpárok romantizálására. Különös vonzalmat tartogat számunkra az a gondolat, hogy két művészlélek egymásra talált – és hogy együtt nemcsak a saját művüket hozták létre, hanem valamiféle menedéket is a világ többi része elől.
A művész-házastársak boldogságának fantáziája azonban gyakran elfeledteti a keményebb valóságot. A történelem hajlamos megemlékezni a klasszikusan fehér dominanciájú és heteronormatív hatalmi struktúrákat erősítő művészpárokról: a Nagy Emberről és a sokat szenvedő feleségéről, aki nemcsak inspirálja, de jegyzeteli és gépeli is a műveit. (Bár talán Véra Nabokov – akinek Vlagyimir Nabokov szinte valamennyi könyvét dedikálta – némiképp kivételt képez, mivel egy igazi irodalmi zseni híresen titokzatos gondozójaként, bábájaként és múzsájaként saját mitológiai státuszba emelkedett.) Úgy tűnik, a művészek gyakran mindent megtesznek azért, hogy megerősítsék azt a felfogást, miszerint bármi módon,  bármi áron, és bármennyire is összetettebb lenne az igazság. Tavaly a Princeton Egyetemen felolvasásra bocsátották T. S. Eliot költő több mint ezer levelét, amelyet első (és valószínűleg nem teljesített – Eliot 1928-ban szüzességi fogadalmat tett) szerelméhez, Emily Hale-hez írt. Eliot a Vivienne Haigh-Wooddal kötött viharos házassága második felében végig írt neki, akit elhagyott, de soha nem vált el tőle, és Hale és ő kapcsolata Haigh-Wood halála után még évekig tartott. Hale-t Eliot néhány leghíresebb verse, például a “Burnt Norton” (1936), a “Négy kvartett” (1943) első verse mögött álló történet hiányzó darabjának tartják:

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt   (Vas István fordítása)

Eliot felháborodását, hogy Hale elárulta a magánéletét (Hale akarata ellenére a Princetonnak adományozta a leveleit, ahol azokat halála után 50 évig titkosítva kellett volna tartani), egy 1960-ban írt nyilatkozatában mutatta ki, amelyet a levelek rejtekhelyével egy időben, egyfajta kiegészítésként tett közzé. Ebben ragaszkodik ahhoz az elbeszéléshez, amelyet az akkori életrajzában megfogalmazott, amelyben Haigh-Wood bátorítást és intellektuális támogatást jelentett számára: “Emily Hale megölte volna bennem a költőt; Vivienne majdnem a halálomat okozta, de ő életben tartotta a költőt. Visszatekintve, a Vivienne-nel töltött 17 évem rémálomszerű gyötrelme jobbnak tűnik számomra, mint a középszerű filozófiatanárság unalmas nyomorúsága, ami az alternatíva lett volna.” (Eliot 1957-ben vette feleségül Esmé Valerie Fletchert, nem sokkal azután, hogy Hale eladományozta a leveleket.)

Címkép: Frida Kahlo’s “Frieda and Diego Rivera” (1931).Credit…© 2021 Banco de México Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F./Artists Rights Society (ARS), New York

A New York Times cikkének magyar változata – Újnépszabadság