>Mint egykori fiatalkori rockzenész mindig kissé feszengve hallgatom, ha a rockzene felfuttatását az 1960-as években egyszerűen mint a CIA és a partner titkosszolgálatai fiatalság manipulációjaként írják le. A tényleges teljes részvételük, a kezdeményezésük mértéke ebben, vagy csak a már megindult rockzene instrumentalizálásának foka nem ismert, de egy új feltárás egy adalék ehhez. Ime a Vulture online portáról egy cikk ehhez. (Deeple-translation olyan jól fordítja már angolról magyarra is, hogy alig kellett módosítani!) “A Metal-zene, a CIA és egy hidegháborús összeesküvés: A változás szele izgalmas utazásSzerző: Nicholas Quah@nwquah A felütés kitűnő: Mi lenne, ha azt mondanám, hogy a “Wind of Change”-t, a “Rock You Like a Hurricane”-ről ismert német rockzenekar, a Scorpions 1990-es, kissé elcsépelt, de valahogy nagyszerű powerballadáját valójában a CIA írta? Sőt, a dal, amely megjelenésekor egyfajta himnusszá vált a békés forradalomhoz Európa-szerte, talán egy sikeres belépő volt a Nyugat szélesebb körű földalatti kampányában, amellyel a hidegháború alatt a Szovjetunióval szembeni puha hatalmát akarta kiterjeszteni?
Ez a rejtély vezérli a Wind of Change című új, nyolcrészes podcast-sorozatot, amely a Pineapple Street, a Crooked Media és a Spotify együttműködéséből jött létre. A New Yorker munkatársa, Patrick Radden Keefe által vezetett és a Pineapple Street munkatársa, Henry Molofsky (aki Dan Taberski Missing Richard Simmons című könyvén dolgozott) által készített sorozat producere, a történet, mint megtudjuk, egy olyan forrástól származó, évekkel ezelőtti tippel kezdődik, amelyben Keefe régóta megbízik a titkos ügyek terén. Ez az ötlet azóta is megragadt benne, és fülféregként fúródott az agya mélyére. A megérzésének eredménye? Egy podcast kósza utazása, amely Keefe-et a nyúlüregek labirintusába vezeti, miközben különböző nyomok után kutat, amelyek közelebb vihetik őket az igazsághoz. A forrás által felbátorítva Keefe keresése során kapcsolatba kerül egykori kémekkel, a zenei világ idősödő tagjaival és az egykori Szovjetunió Scorpions-rajongó polgáraival. Az utazás egy alakváltó Csodaországba vezet, egy olyan világba, ahol egy olyan amerikai ügynökség, mint a CIA, nagyon is részt vehetett a popkultúra előállításában, a külföldi ellenséggel szembeni érzelmek kialakítására irányuló összehangolt erőfeszítések részeként. Ez akár most is megtörténhet.
A podcast nyolc epizódja alatt nem kapkodja el a nyomozás kibontását. Minden egyes bejegyzés jellemzően egy olyan felvezetővel kezdődik, amely a rejtély egy másik aspektusát állítja a középpontba – mit tudott a zenekar menedzsere? Vajon az 1989-es Moszkvai Zenei Békefesztivál volt-e a fedőszervezet az egészben? Ki tudhatott még róla? – mielőtt a hallgatót a tágabb politikai és kulturális kontextus különböző rétegeivel ismertetnék meg. A lemez ide-oda ugrál az időben, érzékelteti, hogy a hidegháborúnak ez az aspektusa mennyire árnyékos és amorf volt, és mindez azt az érzést erősíti, hogy hé, talán ez az egész CIA-dalszerzősdi dolog lehetséges, sőt talán valószínű is.
De az ötlet, hogy a CIA filmeket készít vagy beatszámokat komponál, nem is kellene, hogy olyan nagyon megdöbbentő ötlet legyen, tényleg. Elvégre most már mindannyian tudunk az ügynökség titkos műveletéről, amelynek során egy hollywoodi produkciót hamisítottak meg, hogy az iráni túszdráma idején diplomatákat szabadítsanak ki, és amelynek történetéből egy 2012-es Ben Affleck thriller készült, amely elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. (Ezt a filmet, az Argót a podcastban többször is felidézik.) Emellett olyan világban élünk, amely már most is bővelkedik olyan dolgokban, mint a Michael Bay-filmek, Jack Bauer és a Zero Dark Thirty (amelyre a Wind of Change is utal) – ezek mind olyan popkulturális termékek, amelyek közvetlenül vagy közvetve az amerikai célok külföldre való (finoman szólva is) kivetítését szolgálják, amellett, hogy az általánosan sikeres tömegszórakoztatás darabjai. Sőt, szinte már-már mellékesnek tűnik, hogy egy amerikai ügynökség valóban részt vett-e a létrehozásukban.
De ezt a gondolatot a Wind of Change-ben elég sokszor, néha már-már naiv módon ki is játsszák. “Hallgass meg egy dalt, nézz meg egy filmet, kapcsold be a tévét. Nem is gondolnád, hogy egy üzenetküldés – gondosan kidolgozott és kalibrált üzenetküldés – fogadóirodájában vagy” – meséli Keefe egy ponton. “És még ha valamilyen tudatos módon tudunk is róla, talán könnyebb, ha elfelejtjük. Úgy értem, az Argo jó film volt. Kicsit elveszi az élvezetet, ha belegondolunk, hogy az, aki az egészet elindította, talán a CIA igazgatója, George Tenet volt.” Igen, a szórakoztatásodnak lehetnek hátsó szándékai.
Ettől függetlenül a sorozat igazán élvezetes hallgatnivaló. Valószínűleg az egyik legjobb hangdokumentumfilm, ami idén eddig megjelent. Szórakoztató, világjáró (ami kifejezetten öröm a bezártság alatt töltött élet alatt), és különösen vonzó, ha hozzám hasonlóan önök is az a fajta ember, aki eleve vonzódik a kémtörténetekhez. Szaftos beszédet kapunk kémkedésről, cselszövésről, nemzetközi intrikákról és titokzatos vacsorapartikról – klasszikus le Carré-szarság. Vannak kétes alakok, akik nem feltétlenül azok, akiknek mondják magukat, és olyan történelmi események, amelyek nem feltétlenül azok, aminek látszanak. A pokolba is, még egy kis drogkereskedelmet is kapunk, csak úgy csemegeként. Mindezeket a darabokat a hidegháború korabeli globális ideológiai harc átfogó kerete köti össze … ami egészen addig a pontig vonzó, amíg eszedbe nem jut, hogy a konfliktus új formában ma újra előkerül, és hogy az amerikaiak látszólag a vesztes oldalon állnak.
Amikor a Wind of Change-t előrevivő hangulat jó lesz, akkor lesz igazán jó. Keefe őszintén élvezi az elmejátékot, a “ki játszik kivel?” kérdését.
A sorozat torz örömei nagyrészt abban rejlenek, hogy mindig tudatában vagyunk annak, hogy nem bízhatunk semmiben, hogy a semmi sem valóságos és a minden lehetséges érzése között lebegünk. Az árnyékvilág jó néhány lakója felbukkan interjúkra ebben a podcastban, és ahogy bemutatják a nézőpontjukat, sem te, sem Keefe nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy egy nagyobb igazság apró darabkáit kapjuk, vagy legalábbis egy nagyobb igazság apró darabkáit. Valahol a sorozat második felében valaki felveti a “hasznos idióta” gondolatát, egy olyan személyt, akit akaratlanul is felhasználtak a propaganda végrehajtására, anélkül, hogy teljesen tisztában lett volna vele. Hirtelen megdermed a keresés szelleme. Ez egy podcast, amely azt próbálja kideríteni, hogy a CIA írt-e slágert, vagy ez egy podcast, amelyet valaki fegyverként próbál felhasználni, hogy a CIA-t hatékonyabbnak tüntesse fel, mint amilyen volt? Így tovább és így tovább, ahogy az, ami egykor nyúlüreg volt, Escher-lépcsővé válik.
De a What It All Means (Mit jelent ez az egész) megfontolásaiban válik a Wind of Change kissé kielégíthetetlenné, sőt, egy kicsit üressé. Csodaországban barangolni szórakoztató, meg minden, de a podcast utazása olykor annyira kanyargóssá válik – és bizonyos szempontból annyira elégedett a saját kíváncsiságával -, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy “Oké, de mi van vele?”.
Ennek talán részben köze van a jelenlegi világunkhoz, amelyet dezinformációs és félretájékoztatási kampányok, az intézményekbe vetett bizalom mindenütt mélypontján, és egy olyan médiakörnyezet jellemez, amely végtelenül elmosódik, hogy mi a valódi és mi nem. Felkelünk, felkapjuk a telefonunkat, végigpörgetjük a szalagcímeket, videókat, tweeteket és képeket, és alig tudjuk megkülönböztetni, mi a jel és mi a zaj. Orosz botok, csalók, ideológiai őrültek, vagy csak egyszerű trollok: Mindannyian ott vannak körülöttünk. Mindezzel a háttérben már-már furcsának tűnik az a gondolat, hogy ennyi energiát fordítanak egy olyan történetre, amely arról szól, hogy a CIA közvetlenül részt vesz egy klasszikus rock sláger megalkotásában, hogy demokratikus forradalmat inspiráljon.
Ha van is mélyebb tanulság, azt talán a hetedik epizódban találhatjuk meg, és ez talán még magának a sorozatnak a rovására is megy. Ez egy lenyűgöző jelenet, amelyben Keefe egy orosz fixerrel beszélget, aki, mint sokan mások, akiknek évtizedekig szenvedniük kellett a vasfüggöny túloldalán, különösen nagyra értékeli a Scorpions-t és a “Wind of Change”-t. Ő is újságíró, és amikor elárulják neki a rejtély természetét, ami után Keefe nyomoz, némi súrlódás támad. “Hülyén hangzik” – válaszolja a nő nyugtalan nevetéssel, amin Keefe megjegyzi, hogy talán némi harag is húzódik a háttérben. “Remélem, nem akarod azt mondani, hogy ez igaz”.
A szóváltás rávilágít egy érdekes feszültségre, amin a podcast végül nem tűnik túl mélyen elmerülni: Milyen következményei vannak annak, ha valaki ezt a bizonyos igazságot követi? Ha kiderül, hogy valóban a CIA volt a felelős a dalért, ki nyer és ki veszít valójában ezen a felfedezésen? Lehet, hogy a “Wind of Change” egy giccses rockdal, de van érzékenység az örökségében. Talán már maga a lehetőség felvetése is, hogy az egészet a CIA hozta mozgásba, olyasvalami, ami nagyon is valódi erőt vehet el ettől az örökségtől. Sőt, talán még akkor is lehetséges egy hasznos idióta hatását kiváltani, ha nincs kémfőnök.
A Wind of Change a Scorpions frontemberével, Klaus Meine-vel való izgalmas, szorongató találkozásban csúcsosodik ki. Keefe odüsszeiája egészen addig a pontig épült, a “Mit tudott?” kérdésétől hajtva. Valamiféle választ kapunk, de mint minden kémügyben, az igazság fogalma is megfoghatatlan. Nem egészen feloldás, nem egészen kibúvó, A változás szele azzal a megjegyzéssel zárul, hogy a történetekről szóló történetek egyike, a nyúlüregek és az összeesküvés-elméletek természetéről és a nem tudás csábításáról.”
Posted by