Jászberényi Sándor
>Tizenegy éve járok rendszeresen a Gázai Övezetbe. Ez azt jelenti, hogy 2009-től évente kétszer-háromszor voltam a palesztinoknál. Kezdetben a fiatalokat jellemző bizonyítási kényszer vezérelt: meg merem csinálni. Végül mentem látogatni a barátomat és a családját. Abdelhalim (nem írom le a teljes nevét) önmeghatározása szerint beduin, és palesztin. Életében nem látott tevét szerintem, de ragaszkodik a megszólításához. Egészen pontosan egy év van közöttünk. Amikor 11 évvel ezelőtt először találkoztunk, friss diplomásan fejezte be az egyetemet. A blokádnak még nagyon az elején voltunk, ő öltönyben, frissen borotválva kísérgetett. Nagyon hamar egy húron pendültünk: meghívott és bemutatott az édesapjának. Olyan jó barátságba kerültünk, hogy valahogyan úgy alakult, hogy ott voltam életének fontos eseményein. Például amikor nősült, a feleségének a családja meg akart ismerni. Még össze sem házasodtak, amikor már ismertem az apósát, anyósát. Abdelhalim anyukájával – a szokás miatt- sokáig nem beszéltem. Úriember kopog, hogy a nők el tudjanak vonulni az araboknál. Abban a lehetetlen helyzetben laktunk együtt hetekig, hogy nem találkoztunk. Ellenben jelen volt: mosta a ruháimat, vasalta őket, ebédet főzött. Aztán egy reggel megismerkedtünk személyesen: erősen másnaposan -nem szesztől- alsógatyában botorkáltam ki a fürdőszobába, hogy sikeresen rányissak, amikor a ruhákat pakolja az antik mosógépbe. Én lebénultam, halálfélelmem volt. Ő rámnevetett, majd azzal a mozdulattal rámcsapta az ajtót.
Ecet nem való a szezámmagkrémbe
Posted by Második találkozásunkkor- amikor szerelmi bánatomat és elhagyásom történetét a teljes Gázai övezet, beleértve a milíciákat is ismerte- a fián keresztül megüzente, hogy beszélnünk kell. Nikábban ült egy asztalnál, aprósüteménnyel és almával kínált. A kötelező körök után elém tett egy fotóalbumot. A környékbéli eladósorban lévő lányok ízléses fotói voltak benne. Ízlésesen a photoshop olyan színtü túlhasználását kell érteni, hogy Bram Stoker Drakulája hozzájuk képest pirospozsgás, latin szeretőnek tűnt. A célzást azonban értettem: anyu szerint, mint minden rendes embernek, végre folytatnom kellene az életemet, és el kellene vennem egy rendes nőt. Ő majd segít, csak válasszak. Abdelhalim a folyosón várt és kajánul röhögött.
Kuszájjal, a fiával már akkor találkoztam, amikor a gyerek totyogott. Időközben lezárták az egyiptomi határt, Izraelen keresztül kellett bemennem. Egy fokkal logisztikailag minden nehezebb lett. A kölyök a térdemen lovagolt, és miközben Abed nekem rohangált, ‘Iszkander nagybácsi’ vigyázott a kölykökre.
Jómódú család volt az övé. Végignéztem, hogyan mennek tönkre lassan. Hogy a toronyházból egy kis házba költöznek, majd valahová Khan Júniszba, ahol a szegények laknak, és az út közepén folyik a szennyvíz.
Abdelhalim egy idő után már nem volt hajlandó pénzt sem elfogadni tőlem: egy beduinnak a vendége szent.
Konkrétan az anyósa és a feleség bevonásával tudtam eldugni pénzt a kanapéban. Akkor lehetett megmondani neki, amikor már Izraelben voltam. Amilyen önérzetes, még utánam hozta volna a határra.
Ilyenkor, amikor Gázát lövik mindig gyomorgörcsöm van. A feleségem a rokonokat hívja Bershevában, én Abdelhalimot próbálom. Alapvetően ha 2-3 órára van áram az övezetben, de a hadműveletek alatt le van kapcsolva a dimónai erőmű. A telefonhálozatok sem működnek. Szóval, kellett három nap, mire elértem. Elfúló volt a hangja, rezignált, és kimerült.
“Szerintem emberiségellenes bűn, hogy az egyiptomiak ecetet tesznek a szezámmagkrémbe” – mondta, majd megjegyezte, hogy egyébként jó lenne, ha most már véget érne ez a cirkusz, mert nem alszanak jól a kölykök. Egyébként meg nem kell mondanom, nem, esze ágában sincs kimenni a lakásból.
Címkép: Gyertyafényben halat vacsorázunk Abdulhalimmal és Kuszájjal. Nem nagyon van áram a Gázai övezetben. (JS)