A bennünk lévő és a külső idő

Az ifjú német írói nemzedék egyik legizgalmasabb tagja a Berlinben élő Inger-Maria Mahlke. Már első regénye, az Ezüst halacskák a következő méltatást kapta a zsűritől: „Inger-Maria Mahlke sikeresen megalkotott egy majdnem tökéletes prózai művet”. Ilyen szintű dicséretet elsőkönyves író ritkán szokott kapni. Egyéb elismerések után A szigetek 2018-ban elnyerte a rangos Német Könyvdíjat. Tehetségének korábbi elismerése, hogy többek között az egyik legjobbtól tanulhatott: a később Nobel-díjas Herta Müllertől.

hMahlke regényének a legizgalmasabb vezérlő elve, hogy fordítva játszik az idővel. A történet kezdetén 2015-ben járunk, és az első részekben a Tenerifén élő Bernadott család három tagjával ismerkedünk meg. Nem valami vidító a kép: a családfő, Felipe megunta és befejezi egyetemi pályafutását, ezentúl gyakori whiskyk által kísért töprengésnek szenteli életét klubjában. Ana, a felesége, aktív politikus, éppen egy korrupciós botrányból kell sértetlenül kimásznia. Rosa lányuk Madridból tért haza, ő a képzőművészeti tanulmányait hagyta ott: „Minden volt már, minden fel lett dolgozva, semmi sem különös már, arról nem is beszélve, hogy a különös kategóriája amúgy sem működőképes.(…) Mi lehetséges még, ha minden lehetséges.”

Mindeközben Julio Baute, Ana édesapja, az öregek otthona (asilo) portáján ül, önként költözött be oda, miután eladta a boltját. Úgy tűnik, kilencven éve ellenére ő az egyedüli életképes lény a családban. Írói bravúr, ahogy az unalmasan vánszorgó portai órákat párhuzamosan mutatja Julio kedvencével, a bicikliversennyel. A tóvá és mozdulatlanná szélesülő idő kerül párhuzamba a vágtató patakkal: természetesen mindig éppen akkor érkezik valaki az asilóba, amikor a versenyen valami izgalmas történik. Valljuk be, így együtt nem a legfényesebb konstelláció. De még szomorúbb a helyzet, ha visszafelé lépünk az időben. Egy fél generációval előbb a fiatal Felipe vezet, Rosa a gyermekülésben alszik, mellette Ana. Épp elgyönyörködünk a képben, s máris visszavillan a jövő: a klubban deliráló Felipe, és Rosa, a jövő záloga.

Vagy egy picivel korábbi flashback, az ifjú Felipe szavai:
„– Nem hagyom magam eltéríteni, bármit mondasz is. Elsőként fogom megszakítani a túlságosan is hosszú sort… – Felipe reszket, Eliseo pedig nem tudja, mit tegyen, hogy abbamaradjon. Valami kedveset akart mondani neki. – Nagyon jó – Eliseo felállt. –, …hogy ezen az úton akarsz elindulni.” Felipe történész akar lenni, és ezt jó olvasni. Csakhogy nagyon keserű, ha tudom, hova jut. Nemcsak az egyéni sors keserű, de az is, ahogy végigcibálódunk egy véres polgárháborún, egy hosszú életű diktatúrán.

Olvassunk csak bele Karinthy egyik legismertebb novellájába, és idézzük fel a találkozást egy fiatalemberrel: „– Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem… És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik… írd meg ezt a találkozást… és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...”

Így hagy el a jövő – vagy így sötétedik a múlt? Vagy mindkettő egyszerre? Olyan ez, mint amikor májfoltos, remegő kezünkkel lapozzuk saját ifjúkori fényképeink albumait, vagy a szüleinkét, nagyszüleinkét. Csak regénytechnika ez? Vagy több annál? A történetmesélés időkezelése rejt a sorok között rejtőző információkat? Választ a mű nem tud, nem akar adni, nem is feladata.

2015-tel indul visszafelé a történet, öt generáción keresztül. Előbb elolvassuk az okozatot, majd feltárul az ok. Hihetetlenül izgalmas. A szigetek meséjének legvégén, 1919-ben történik a következő: „Augusto Baute megcsókolja Olga homlokát, Jorge, akinek a kezét fogja, ugrál, mert ki akar menni, megnézni a tűzijátékot, és mindenkinek azt mondja: – A jövőre.”

Érdemes A szigetek kapcsán szót ejteni néhány, az idővel játszó regénytechnikáról. E kérdéskörben megkerülhetetlen Proust munkássága. Mahlke szempontjából mégsem lehet kiindulási vagy viszonyítási pont, mert Proust megkülönbözteti az objektív és a szubjektív időt (ez az ún. bergsoni időfelfogás). A regényben ez úgy jelenik meg, hogy egy pillanat ábrázolása a regényben lehet jelentős terjedelmű, évek eseményei pedig néhány sor mondja el. Ezt Hegedűs Géza úgy fogalmazza meg, hogy: „a cselekmények nem a külső időben, hanem a belső tartamban játszódnak”. Vagy ahogy Németh László mondja, az az objektív idő, amikor az író órája együtt ketyeg az olvasóéval. De Mahlke nem ezt a felfogást követi.

A Benjamin Button különös élete című elbeszélését Scott Fitzgerald azzal teszi igazán izgalmassá, ahogyan egy emberi életet követ. Benjamin öregen születik, így visszafelé kísérjük végig az életét, és azt, hogy a környezet egyszerűen nem tud erre reagálni. Számomra az volt az igazi kérdés, hogy ha öregen születik a csecsemő, akkor már múltja van, és ilyen szemszögből olvastam újra az elbeszélést. Csakhogy nincs múltja. Beszélni tud, amikor megszületik, de egyetlen mondatnyi információ nem hangzik el arról, hogy valójában mit tud ez a hetvenéves csecsemő. Fitzgerald megelégszik az ötlet abszurditásával, illetőleg azzal, hogy az egészet nagyon pontosan végigviszi Amerika történetének egy szakaszán. Ez is bravúr, hiszen maga az elbeszélés egy híján száz évvel ezelőtt íródott, akkoriban merőben új gondolatnak számított így játszadozni az idővel.

T. S. Eliot nagy poémájának (Burnt Norton) már az indításában felveti az időfogalom sokarcúságát: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben. / Ha minden idő örökké jelen...” (Vas István fordítása)

Mit is tudunk pontosan az időről, ami a saját öregedésünkön kívül esik? Nézzünk körül napjaink irodalmi művei között. Kerékgyártó István regénye, a Rükverc pontos és erőteljes látlelet korunk Magyarországáról, technikájában teljesen azonos Mahlke regényével – habár A szigetek generációk történetét kínálja, a Rükverc csupán egy emberét a halálától a születéséig.

Tartalmilag ide kapcsolódik (ha regénytechnikailag nem is) Scalzitól a Vének háborúja című regényfolyam. Ebben létezik egy távoli bolygón élő kultúra, ahol az egyének abban a pillanatban halnak meg, amikor elérték a tökéletesen boldog pillanatot. Ez nagyon sok irányban indítja az ember gondolatait. Tanulság: érdekes néha fordítva nézni dolgokat.

Marad még a kérdés: vajon egy német ajkú író miért választotta témának, helyszínnek a Kanári-szigeteket. Az életrajzból kiderül: gyerekként a nyári vakációkat rendszeresen Tenerifén töltötte. Ezek nyújtottak annyi élményt, amelyek akár több kötetet is megtöltenének.

Mahlke regényét kiváló fordításban olvashatjuk. A fordításnak nagyon finom műszernek kell lennie, ha egy évszázad történetét meséli a szerző. Fodor Zsuzsa pontosan követi a stílust, a kort, ezért a 21. század éppoly természetességgel jelenik meg a saját, technikával túllihegett világával, mint a 20. század közepe.

Térjünk csak vissza Jorge előbb idézett felkiáltására, jókívánságára: „…mindenkinek azt mondja: – A jövőre.” A jövőre? Érdemes volt érte dolgozni? Hiszen látjuk, mi történik, hova jutunk 2015-ben. De egyáltalán: szabad-e ezt a kérdést feltenni? Nem tudhatom, csak azt tudom, hogy ezt a regényt nem csak a kérdései miatt érdemes elolvasni.

Inger-Maria Mahlke: A szigetek
Fordította: Fodor Zsuzsa
Geopen Kiadó, Budapest, 2021
432 oldal, teljes bolti ár 4190 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3352 Ft
ISBN 978 963 516 0204

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„2015. július 9-e van, tizennégy óra és két-három nyamvadt perc La Lagunában, a szigetek régi fővárosában, a levegő hőmérséklete 29,1 fok, tizenhét óra huszonhét perckor 31,3 fokkal eléri a legmagasabb nappali hőmérsékletet. Az égbolt tiszta, felhőtlen, olyan világoskék, hogy szinte már fehérnek hat.” Történetünk ezzel kezdődik. És Rosával, Ana és Felipe lányával, aki abbahagyta képzőművészeti tanulmányait, és visszatér Tenerifére, a valaha befolyásos Bernadotte-család kissé lelakott rezidenciájába. Keres valamit, amit talán a városi öregek otthonában találhat meg, ahol még ma is a 90 éves Julio a portás.
Nagy családregényében a szerző privát történelmet mesél el. A helyszín a Kanári-szigetek Európa peremén. Történelem rükvercben, hiszen a regény zárójelenetében a tenerifei úri társaság Theobaldo Moore banán- és paradicsomkereskedő villájában iszik a jövőre, amelyet az első fejezetben ismerünk meg 2015-ből, és közben eltelik csaknem egy évszázad. A cselekmény filmje visszafelé pereg, kacskaringósan vezet bennünket a spanyol történelem olykor csak felsejlő, de a hús-vér szereplők egész életét meghatározó fordulópontjai, a polgárháború, a hosszúra nyúlt Franco-diktatúra, majd a demokrácia végre beköszöntő korszakának kulisszái között.