Posted by Kereszty András
>Az ország, ahol most az Arab Emirátusok Szövetsége kormányoz. Ahol most megölték a magyar népdal-kutatót. Az ország, amely négy évtizede egész más úton indult el. Egy ország, amiről 1983-ban ezt a riportot írtam a Népszabadságba.
>A völgy neve: Hadramut. Ha Amerikában volna, jobban ismerné a világ, mint a Grand Canyont. Ha Európában, akkor hazájának nem kellene aggódnia az idegenforgalom bevételei miatt: télen-nyáron tele volna turisták százezreivel. De Hadramut nincs Amerikában, nincs Európában, hanem az Arábiai-félsziget déli szegletében található, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban, Adentől közúton 1200 kilométernyire, és éppen ezért létéről csupán az arab világ néhány szerelmese tud.
Nem tudom, mint érezhetett az első európai utazó, aki először átlépte a völgy bejáratát. (Éppen 90 éve, 1893-ban jutott el egy német, Leó Hirsch ide. A következő utas a vén kontinensről 1930-ban.) Nem tudom, mit érezhetett, mert még most is, a repülőgép, az autó, a telekommunikáció korának utazója is tudja: életének egyszeri és megismételhetetlen élménye ez az utazás. Látványnak elég volna maga a völgy is. Évmilliókkal ezelőtt óriási folyó borotvált magának egyenes falú medret a Dél- arábiai fennsíkba. Most itt a völgy 80—100 méteres sziklafalakkal. De Hadramut nem csupán a természet produktuma, hanem az emberé is. 150 kilométer hosszan falvak és városok a meredek sziklák tövében. Vályogból épült települések. A vályogtégla, az agyagház nálunk a szégyellni való szegénység fogalmával társul. Elfelejti ezt, aki Hadramutban jár. Sibam városában 30—35 méter magas felhőkarcolók állnak vályogból, és immár 500 éve. Akkor épültek, amikor nálunk Mátyás király uralkodott. Tarimban 50 méter magasra nyúlik a Mukhdar-mecset minaretje. Környékén pedig — agyagból — olyan csipkepaloták sora, amilyeneket Olaszországban építettek a reneszánsz idején.
Autón tenni meg az utat a hadramuti völgy és Aden között különleges élmény. Megváltozik az ember számára az ország — a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság — jellege. Aden, a főváros minden fejlődése ellenére, nem sokat módosít azon az előzetes képen, amely minden Európából jövő utas tudatában létezik. Nevezetesen, hogy Dél-Jemen kicsi állam, nemzeti jövedelmét tekintve pedig a szegények közé tartozik. Elhagyva a fővárost, átutazva a történelmi nevű kormányzóságokon — Abjanon és Sabuán —, Hadramutba érve az utas egészen másfajta dimenziókra ébred. Dél-Jemen csak két és fél milliós népességét tekintve kicsiny. A keletnek vivő országúton viszont annyit autózhatunk, amennyi a Budapest—Párizs távolság. Ami pedig a szegénységet illeti, ezt a kérdést sem szabad európai léptékek szerint mérni. Hivatalos adatok szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1982 végén 100 dinár volt (körülbelül 300 dollár), a szegényebb európai államokénak egy tizede. De ha nem európai autósztrádákat, luxuséttermeket, településeket keresek, ha nem a nálunk szokásos öltözködési normákat tekintem kizárólagosnak, akkor ráébredek, hogy ez a kevés nem is olyan kevés.
Az út csak terepjáróval tehető meg. Aszfaltút van Aden és Tarim között. De ennek egyes szakaszait elmosta a víz. Az elmúlt két évben ugyanis nagy erejű áradások voltak. Ami a kiszáradt folyómedreket, a csontkeményre égett földet látva, az őszutón is 40 fokos melegben felfoghatatlannak tetszik. Áradások pedig vannak, ilyenkor órák alatt annyi víz zúdul le. hogy a vádikban nem létező folyók kelnek életre és pusztító erejű víztömeg hömpölyög. A leszakadt hidak, a berogyott töltések jelzik, mire képes az árvíz. S egyúttal azt is, hogy az ország erejéből már futja az új építésére, de a karbantartásra még nem. Az elmúlt tíz évben az utak hálója összekötötte a köztársaság minden nagy települését, csak éppen az egyik legelsőnek elkészült — az Aden—Mukalla útvonal — a legnehezebben járható. Kell a terepjáró. Ezek száma az elmúlt öt évben — nem túlzás a kifejezés — fantasztikusan megnövekedett. 1978-ban, amikor utoljára jártam az országban, a gépkocsipark zöme a függetlenség előtti időkből származó, leromlott angol járművekből állt. Most az ország minden szögletében (elsősorban japán) príma gépkocsik. A kormány lehetővé tette, hogy a több mint százezer külföldön dolgozó jemeni autóra fizethessen be családtagjainak, a külföldi segélyek egy részét az úthálózat fejlesztésére és gépkocsik beszerzésére fordítja az állam, és saját forrásaiból is tetemes összegeket szán erre. A közlekedés — kiegészítve két új polgári repülőtérrel is — létfontosságú egy ilyen méretű, kis népességű ország számára.
De térjünk vissza a gazdag szegénység témájára. Az út mentén az étterem: farudakra kifeszített napvédő tető, alatta gyékény. Itt várja saruját levetve, ingben és a derekára csavart vászonkendőbe (jutába) öltözve a vendég, amíg a karókhoz kötött tucatnyi birkából kiválasztják az egyiket, megölik, megnyúzzák, feldarabolják és parázson megsütik. Étel, friss hús mindenütt van az országban. A juta sem lebecsülendő ruhadarab, kellemes viselet a nagy hőségben, egy-egy kézzel szőtt, jó darab tíz évig is eltart. Ára pedig a dél-jemeni átlagfizetés egyhatoda. Az agyagházak belsejében ugyancsak gyékény a legfőbb bútordarab. (De miért tekintenénk ezt a szegénység jelének, mikor Japánban a gyékényszőnyeg az európai ember szemében a puritánság és az észszerűség példája.) Az egyik szoba fogadóhelyiség, ahol tucatnyian is elférnek kényelmesen. Az az otthon, amelyikben magyar újságíró kollégámmal jártam, boltíveivel, szépen festett falával valóságos palotára emlékeztetett. Nagyok az épületek, mert még él a hagyomány, együtt él a nagy család. Ezért nincsenek magányos, szegény öregemberek. Minden fiatal — még a városlakó is — kötelességének érzi, hogy jövedelmének egy jelentős részét szüleinek adja. Az már a dél-jemeni társadalmi viszonyoknak, a szocializmus felé haladó jelennek köszönhető, hogy nincsenek koldusok, kéregető gyerekek. (Két hét és háromezer kilométeres utazás alatt két koldussal találkoztam.)
Öt évvel ezelőtt jártam utoljára a demokratikus Jemenben (az előtt viszont úgy alakult, hogy évenként jutottam el oda). Az egyik legfontosabb változás, amit most tapasztaltam: megváltozott az ország viszonya a saját múltjához. A Radiáni hegyekben — ahol először csaptak le a partizánok a brit katonai konvojokra — akkor emlékmúzeum nyílt meg. Az ellenállási mozgalom fegyverei ereklyének számítanak (Ali Nasszer Mohamed, az ország vezetője a szövetségesnek és barátnak, az etióp Mengisztunak például ilyen régi puskát ajándékozott). Az elmúlt öt évben azonban másfajta múzeumok is létesültek. Az Adentől 700 kilométerre fekvő tengerparti Mukallában például szép kiállítást rendeztek a kétezer évvel ezelőtti jemeni civilizáció maradványaiból. S ugyanitt megtekinthető — a közeli múlt emléke — Kuvaiszi szultán egykori palotája is. Az ízléstelén tükrök, nip- pek, rózsaszín kristálycsillárok ura valamikor a Hadramut-völgy felét birtokolta. A másik völgybéli szultán, Katiri palotája szép, néprajzi gyűjteménynek ad otthont.
1978 óta megváltoztak (jeleként a hagyományőrzésnek) a tartományok nevei. Korábban csupán számmal jelölték (1-től 6-ig) a kormányzóságokat, most visszakapták történelmi elnevezésüket. Hadramut így lett ismét Hadramut. A mai Jemen a gyökereit keresi a múltban. Az egyik lényeges elem: az iszlám térhódítása előtt itt már több ezer éves kultúra létezett. Tehát: nem az új vallás térhódítása emelte fel — mint az Arábiai-félsziget nagy részén — új, magasabb szintre a társadalmat. A másik sajátos történelmi örökség: Jemennek a Távol-Kelettel és Kelet-Afrikával hagyományos, ugyancsak évezredes kapcsolatai vannak. Erre vonult — éppen Hadramuton át — a fő karavánét, és itt volt Bir Ali, a keleti országokból érkező hajósok legnagyobb kikötőhelye. A gazdag történelem harmadik tanulsága: az iszlám
Szejum házai a hegyfal tövében. vallási tudomány igen fontos központjai voltak errefelé. Tarim például olyasféle szerepet játszott a hittudósok képzésében, mint a kairói A1 Azhar egyetem.
Mit jelentenek a mai, szocialista úton járó Jemen számára ezek a történelmi hagyományok? Például érvet az ideológiai harc területén, főképp a legközelebbi nagy szomszéd, Szaúd-Arábia felől jövő eszmei-politikai áramlatokkal szemben. Az elmúlt évek felismerése: nem szemérmesen hallgatni, hanem bátran beszélni kell mindarról, ami a mai Jement múltjával összeköti. Arról, hogy Jemennek Sajátos arculata van. Hogy évezredes kultúra hordozója, történelmi örökség földje. Hogy az ország nemzeti jellege nem csupán az iszlámhoz kötődik.
Tarim városában — ahol most is 96 mecset működik — Ali Szalem Bukeir imám arról szólt, hogy az utóbbi időkben már nem tapasztalja a szabad vallásgyakorlás korlátozását. Persze Tarim nem a régi. Elvesztette egykori jelentőségét az iszlám világban. De ez nem a forradalom számlájára írandó. Fél évszázados folyamat. Az első világháború után fokozatosan csökkenni kezdtek a külföldről befolyó pénzek. Meghaltak az egyetem híres professzorai, nem voltak utódaik. A forradalom után, a régi és új hatalom összeütközésének éveiben kiéleződtek az ellentétek. De 1975 óta — magyarázta az imám — a vallás embereit már nem tekintik a népi hatalom ellenségeinek. A mecsetek itt Hadramutban önkéntes adományokból tartják fenn magukat, de 1984 januárjától (miként az ország más részein) templomonként 3 személy az államtól kap majd fizetést.
Azok, akik a múlt nem éppen haladó hagyományaival vették fel a harcot, óvatosan, megfontoltan teszik. Tarimban például 1979-ben alakult a nőszövetség. (Érdekes módon akkor tömörültek szervezetbe a nők, amikor az egész országban a higgadtabb, kiegyensúlyozottabb politikai vonal vált általánossá.) Fiatal lányok, asszonyok szövetkeztek, hogy változtassanak a nők régi Szokások korlátai közé szorított életén. A nőszövetség tagjainak öltözete szavak nélkül is sokat elárul munkájukról. Helyesebben munkastílusukról. A fátyolt már levetették, de valamennyien hordják
— szabadon hagyva arcukat — a fekete köpenyt. Nem lehet egyszerre mindent megváltoztatni.
— Hogyha színes volna a ruhánk
— mondta Nur Sahab, a szövetség elnöke —, nem hallgatnának a szavunkra. Ilyen öltözéket nem fogad el az itteni erkölcs. És nem tehetünk még sok egyebet, ami a szokások ellen van. Hiába tagja valaki a nőszövetségnek, attól még nem sétálhat kézen fogva a férjével az utcán. De éppen azért hallgatnak ránk a nők, mert látják, hogy a hagyományokat tiszteletben tartva akarjuk az újat.
Mit tehet a nőszövetség a hagyományok völgyében? Bérelt autóbuszokon kirándulnak, megismerik a környéket. Munkához segítik az elvált asszonyokat; megpróbálják elrendezni a családokon belül támadó vitákat. (Ha nem sikerül, segítséget kérnek a tanácstól.) Munkát adnak, varrást, hímzést a sokgyerekes családanyáknak. Segítik, hogy továbbtanuljanak a tehetséges lányok. Ügy tapasztalják, mind többen fogadják el a tevékenységüket.
Hogyha van a múltból megőrzendő, akkor a hadramuti völgy építészete az. Egyelőre még segít a hagyományok ereje. Nincs olyan törvény, amely kimondaná, hogy házgyári panelépületet felhúzni nem szabad. Igaz, hogy házgyár sincs.
— Meg kell őriznünk a természetnek és az ember keze munkájának itt kialakult harmóniáját — mondta Abdul Gader Hasz-Szabban szejumi múzeumigazgató. — Jómódú vidék ez, sok ház épül, szerencsére továbbra is a hagyományos anyagból, a régi technológiával. Több építőmester-család él a völgyben, apáról fiúra száll ez a mesterség. Hamarosan pedig az adeni egyetemen a jövő építészmérnökei is tanulják majd az ősi technológiát.
***
Ez az írás egy letűnt világ portréja. 1983-ban írtam. Szerettem ott lenni. Azt hiszem, hogy a világ nemcsak előrefelé fejlődik.