Posted by Lauren Collins
>Jeanne Calment véletlenül lett híres. Híressége egyfajta passzivitás eredménye. Calment százhuszonkét évig, öt hónapig és tizennégy napon át nem halt meg.
Arles-i otthonában, a Rue du Roure-on született, s ez mindössze négy lakcíme közül az egyik, amelyet valaha is birtokolt. Azon az 1875-ös februári reggelen a levendulafüst keveredett a hideggel La Roquette szűk utcáin, a halászok és a tengeri kereskedők hagyományos negyedében. A műanyag, a teászacskó, a cipzár még nem jöttek a világra. Egy francia nő várható élettartama negyvenöt év volt. Körülbelül egymilliárd ötszázmillió ember élt a bolygón, és Calment mindannyiukat túlélné.
Később Calment azt állította, hogy ismerte Vincent van Gogh-ot, és többféleképpen mesélte el az 1888-as találkozását. “Van Gogh nagyon csúnya volt. Csúnya, mint egy tetű” – emlékezett vissza egyszer. “Le dingónak hívtuk.” Az egyik anekdota szerint van Gogh bejött a családja szárazáruüzletébe, a Rue Gambetta-n, és vásznat akart venni. Calment néha azt mondta, hogy az apja kiszolgálta őt. Az apja azonban hajóépítő volt; a bolt valójában a férje családjának tulajdonában volt. Egy másik alkalommal Calment így emlékezett vissza: “A férjem azt mondta neki: ‘Bemutatom neked a feleségemet. ” Ez a visszaemlékezés is homályos volt: Calment, aki 1888-ban még kamasz volt, csak nyolc év múlva ment férjhez.
Férjét, Fernand Calmentet egész életében ismerte. Apai nagyapjuk testvérek, apai nagyanyjuk pedig nővérek voltak, így Jeanne és Fernand kétszeres másodfokú unokatestvérek. Egy lányuk született, Yvonne, 1898-ban. Jeanne soha nem dolgozott, de szabadidős tevékenységekkel teli életet élt, többek között teniszezett, görkorcsolyázott és vaddisznóra vadászott. Calmenték a családi bolt fölött nagyszerű lakásokban éltek. Jeanne időnként megjelent, és tekintélyt parancsolóan viselkedett. “Madame Calment rám akarta erőltetni az ízlését” – mondta később egy nő, amikor visszaemlékezett egy kislánykori textilvásárlásra. “Makacsul ragaszkodtam a választásomhoz, és olyan hangon válaszoltam, ami nem tetszett neki. Nem felejtettem el azt a pár pofont”.
1934-ben Yvonne tuberkulózis szövődményeiben meghalt, hátrahagyva férjét, Joseph Billot ezredest és hétéves fiát, Freddyt. Jeanne és Fernand úgy gondoskodtak a fiúról, mintha a sajátjuk lett volna. 1942-ben Calmenték néhány barátja meghívta a házaspárt a vidéki házukba. A látogatás során Fernand cseresznyéből lakmározott, Jeanne pedig evett egyet-kettőt. A cseresznye vegyszerekkel volt szennyezve, és néhány hónapon belül Jeanne megözvegyült. Két évvel később a nők szavazati jogot kaptak Franciaországban. Az Eiffel-torony éppen ötvenéves volt. Calment hatvanhét éves volt, és még majdnem a fél élete hátra volt.
Calment férje halála után vejével, Józseffel közösen használtak egy lakást. Freddy, egy fül-orr-gégész, a közelben lakott a feleségével. 1963-ban Calment elvesztette utolsó bizalmasait. Abban a januárban Joseph hosszú betegség után meghalt. Augusztusban Freddy autóbalesetben vesztette életét. Calment úgy birkózott meg vele, hogy soha nem maradt nyugton. Az ezt követő évtizedekben az ő szaggatott léptei ugyanolyan szerves részét képezték Arles-nak, mint a mistral, a zúgó provence-i szél hangja. Egy életrajzíró azt írta: “Mindenki ismerte a “kis öregasszonyt”, aki végigrohant a városon, aki úgy lépkedett a St. Trophime templom lépcsőin, mint egy gyerek”.
Calmentsék mészkőépületének földszintjén ma egy szupermarket működik. Nemrég, egy téli reggelen a jelenlegi tulajdonos körbevezetett a harmadik emeleten, a fölött, ahol Calment lakott. Könnyű volt elképzelni, ahogy minden nap felébred, végigcsoszog a fehér csempéből készült, vörös okcitán keresztekkel díszített folyosón, felmelegszik a díszesen faragott diófa kandalló előtt, és lehúzza a padlótól a mennyezetig érő redőnyöket, hogy beengedje a déli fényt. A tetőn egy megfakult felirat világított a napsütésben: Maison Calment.
Amikor Calment kilencvennégy éves volt, 1969-ben a jegyzője megvásárolta a lakását. A vásárlás a francia en viager rendszer szerint történt, amelyben a vevő vállalja, hogy rendszeres részleteket fizet egy olyan ingatlanra, amelyben az eladó továbbra is lakik. Egy ilyen megállapodásban a vevő lényegében arra fogad, hogy az eladó milyen hamar fog meghalni. A Calment-lakás szörnyű befektetésnek bizonyult. Mire a közjegyző 1995-ben meghalt, közel kétszázezer dollárt költött, ami több mint kétszerese a lakás értékének, anélkül, hogy valaha is birtokba vette volna.
Amikor Calment a századik életévéhez közeledett, még mindig biciklizett. Nem sokkal a születésnapja előtt Arles polgármestere felajánlotta, hogy ünnepséget szervez. Calment visszautasította, mivel a polgármestert un rouge-nak, kommunistának nevezte. Nem sokkal később, jobb belátásra térve, felkereste a városházán. “A váróteremben többen is voltak” – mondta később a polgármester. “Nem láttam egy százéves embert. Valójában ott volt a szemem előtt. Egy kis nő szürke öltönyben, kalapban, finom fátyollal. Észrevettem a finom cipőjét és a varrott harisnyáját. Nagyon elegáns volt, húsz évvel fiatalabbnak tűnt.”
Száztíz évesen Calment még mindig egyedül élt a Rue Gambetta-i lakásban, ahol soha nem vette a fáradságot, hogy modern fűtésrendszert szereltessen be. Egy nap felmászott egy asztalra, hogy egy gyertya lángjával kiolvassa a kazánt, és egy kis tüzet gyújtott. Beleegyezett, hogy egy helyi idősek otthonába, a Maison du Lacba költözik, amíg az időjárás nem javul. Végül ott maradt, és 1988-ban, száztizenkét évesen rövid időre az “emberiség doyenjeként”, a világ legidősebb embereként ismerték el. Nem sokkal később a címet egy nála három hónappal idősebb floridai nő kapta meg, aki hetvenöt évet töltött egy elmegyógyintézetben, miután “poszttífuszos pszichózissal” diagnosztizálták, egy olyan betegséggel, amelyről az orvosok már nem hitték, hogy létezik. Miután a nő 1991-ben, száztizenhat évesen meghalt, Calment lett a valaha élt legidősebb ember.