A tanszékvezető

Esti egyetemre jártam, másodéves voltam és szigorlatozni kellett pégéből. Így mondta mindenki, hogy pégé. Az évfolyam csúfosan szerepelt az írásbeli vizsgán. Az eredmények kihirdetésekor elmenekültem évfolyamtársaimtól, mert annyira szégyelltem, hogy a dolgozatom hibátlan volt.

Szigorlat volt, azaz szóbeli következett, s én nem értettem, miért engem szólít utoljára a tanszékvezető. (A nevem középen állt a listán.)

Végre sorra kerültem. Beléptem a tanszékvezető szobájába. Sohasem találkoztam vele személyesen, csak az előadásokon. Nagyon szerettem ezt a tárgyat, sokkal jobban mint a többit. Az előadásokon végre kapaszkodót ajánlott ez az ember ahhoz, hogy megértsem a rengeteg, számomra addig érthetetlen ellentmondást, a szegénységet ami körülvett, s amivel a munkahelyemen naponta szembesültem.

Nekem a kapitalizmusról és a profitról írottak nem a kapitalizmusról szóltak, hanem arról, hogy egy rokkantsági nyugdíjára váró tíz forintot kér tőlem, hogy aznap valamit enni tudjon. Nekem a kizsákmányolás nem egy másik világ, hanem az a létforma volt, amiben éltem.

Megszeppenve ültem le a tanszékvezetővel szemben és emlékszem arra is, hogy rettegtem a szigorától, holott az évfolyam legjobb dolgozatát írtam. A tanszékvezető fáradt arcán mosoly derengett és halkan azt mondta: nincs szükség arra hogy bármit kérdezzek öntől, a dolgozata elegendő a jeles osztályzathoz. Hanem azt tudni szeretném, hogy mit keres itt nálunk a jogon?

Annyira meglepődtem ezen a kérdésen, hogy semmiféle válasz nem jutott eszembe. Elmondhattam volna neki, hogy engem a munkahelyem csak jogra javasolt, elmondhattam volna neki, hogy régebben agysebész akartam lenni, de lebeszéltek róla a klinikán, ahol nyaranként dolgoztam segédápolóként. Beszélhettem volna neki arról, hogy az ismerőseim többsége a jogra járt, mert nem tudta mit szeretne az egyetem után csinálni. Ez mind eszembe jutott, de nem szóltam egy szót sem.

Látván zavaromat, biztatásként megint kérdezett. Miért nem a Közgazdasági Egyetemre jár? Magának olyan társadalmi érzékenysége van, hogy ott kellene lennie, nem a jogon.

Még mindig hallgattam. Nem mertem bevallani neki hogy azt sem tudom, hol van az a másik egyetem és én mit tanulhatnék ott.

A tanszékvezető elmagyarázta, hogy a Közgáz közel van a jogi karhoz, hogy van egy rendelet, ami lehetővé teszi, hogy valaki egyik egyetemről a másikra átmenjen-no persze a különbözeti vizsgák sikeres teljesítése után.

Tekintete azonban nem ezt mondta nekem. A szemei arról beszéltek, hogy veszélyben vagyok a jogon, az esti tagozaton (is) sok belügyi alkalmazott volt, én pedig, a magam izgága, állandóan kérdező. akadékoskodó stílusommal kellő anyagot adtam nekik a jelentéseik megírásához.

Érdeklődje meg a Közgázon, mondta a tanszékvezető, biztosan van arra mód, hogy oda járjon. Magának társadalomtudománnyal kellene foglalkoznia, a Közgáz sokkal nyitottabb szemléletű hely, mint ez itt. Széttárta a kezét, megvonta a vállát, a tekintete elsötétült és visszaadta az indexemet.

Hallgattam rá, s egy fél évet két egyetemre jártam. Éjszaka dolgoztam. Átvett a Közgáz, igaz ugyan hogy “visszaminősítve”, de nappalira járhattam, kollégiumi helyem lett, a melegvíz egyenesen a csapból folyt és a könyvtár este kilencig volt nyitva.

Sohasem tudtam neki megköszönni, hogy eltanácsolt a jogi tanulmányoktól. Pedig neki köszönhetem, hogy nem egy pályatévesztett, keserű emberré váltam, hanem a mai napig azt csinálom amit igazán szeretek.

Ez pedig nem más, mint a pénzzel nem megvásárolható valódi szabadság.

Köszönöm.