Posted by Vujity Tvrtko
>1980. május 4, 15 óra 5 perc: egy ma már nem létező ország mély gyászba zuhant. Felzúgtak a szirénák, megszólaltak a hajókürtök, Szplitben lefújták a két ősi rivális, a Hajduk és a Crvena Zvezda éppen zajló focimeccsét. A játékvezetők és a játékosok a kezdőkörben sírtak, a lelátókon több tízezer ember zokogott, majd énekelt:
>1980. május 4, 15 óra 5 perc: egy ma már nem létező ország mély gyászba zuhant. Felzúgtak a szirénák, megszólaltak a hajókürtök, Szplitben lefújták a két ősi rivális, a Hajduk és a Crvena Zvezda éppen zajló focimeccsét. A játékvezetők és a játékosok a kezdőkörben sírtak, a lelátókon több tízezer ember zokogott, majd énekelt:
“Tito elvtárs, esküszünk, hogy a te utadról letérni soha nem fogunk!”
1980. május 4, Ljubljanában meghalt Josip Broz Tito marsall, Jugoszlávia mindenható ura. A legendás kék vonat, s vele Tito koporsójának útját milliók követték, a belgrádi temetés pedig Guinness-rekord lett. Soha annyi kormányfő, államelnök, király, sejk és herceg, soha akkora tömeg nem vett még részt gyászszertartáson, mint Tito utolsó útján, 1980. május 8-án. Ez volt a világtörténelem egyik legnagyobb temetése.
Nem sokkal korábban, 1980 májusának legelső napjaiban egész Jugoszlávia a híreket figyelte, mindenki pontosan tisztában volt azzal, hogy a marsall súlyos állapotban van, mégis voltak, akik úgy tartották, hogy Tito soha nem halhat meg. A hónap negyedik napján mégis meghalt. S hiába énekelte hat tagköztársaság három vallása, megannyi nemzete az örökkévaló egység ígéretét, alig 10 évvel később már nem csak Tito volt halott, de gyakorlatilag Jugoszlávia is.
Kicsi gyerek voltam. Kollégiumunk dísztermében kötelezően néztük a temetést, úgy éreztük, azt mondták, hogy valami nagyon szomorú történt.
Csaknem 40 évvel később, Ljubljanában megpróbáltam megtalálni a helyet, amelyre egykor egész Jugoszlávia figyelt. Lehet, hogy ez számotokra furcsa, de akkor, 1980-ban minden szem egy épületre, egy emeletre, egy szobára, egy ablakra szegeződött, s mindezek az akkor élő történelem szerves részei lettek.
Az archív hírekben szereplő Ljubljanai Egyetemi Klinikát könnyen megleltem, de az ott dolgozók már a portán összevesztek azon, hogy a 6-ik vagy a 7-ik emeleten kezelték-e a marsallt. Aztán kiderítették, hogy a hetediken.Felmentem hát a hetedikre. Az emeleten dolgozó fiatal ápolóknak és orvosoknak fogalmuk sem volt az egészről, volt aki tőlem tudta meg, hogy az ő emeletén ápolták a világ egyik legismertebb vezetőjét. De ekkor már ők is kíváncsiak lettek: hívtak minden jelenlegi és egykori munkatársat, mígnem két helyről is jött a válasz: a 7-ik emelet 8-as kórterméről van szó.
Így múlt el a világ egyik legbefolyásosabb vezetőjének dicsősége: négy évtizede tízmilliók figyelték a szobáját, jelen időben pedig már azt sem tudják az utódok, hogy melyik is az.
Amikor feltettem a képeimet a szerb/horvát/bosnyák FB-oldalamra (Tvrtko Vujić), sorban jöttek a telefonok a délszláv újságíróktól. Ezek szerint egy történelem iránt rajongó félig külsős ember kellett ahhoz, hogy láthassák -sokan közülük először láthassák- saját történelmük egy szeletét.
Később megjelent néhány cikk a képeimmel, az ápolók szobájában főztek nekem egy kávét, a portás meg hazatelefonált a feleségének, hogy másnap beviszi magával a munkahelyére, mert most már tudja, hogy melyik a “történelmi szoba”, amelyre egykor mindenki figyelt, ma meg az ég világon senki.
Hát ezt tudtam meg Ljubljanában, az egykor “legszomorúbb jugoszláv városban”, amely ma már nemis jugoszláv és nem is szomorú… Az élet pedig megy tovább, és pont ellenkező irányba, mint ahogy azt egykor tízmilliók énekelték…