Posted by Dobozi István>
Raúl Castro, a Kubai Kommunista Párt 89 éves elnöke a hónap közepén bejelentette, hogy lemond tisztségéről, visszavonul a politikából és átadja a vezetést egy fiatalabb nemzedéknek, amely „tele van a forradalom és a szocializmus iránti szenvedéllyel és antiimperialista szellemmel.” A párt főtitkárságát Miguel Díaz-Canel államfő veszi át. Ezzel lezárult az ország több mint hat évtizedes Castro-korszaka, amely alatt Latin-Amerika egyik legfejlettebb országából az egyik legszegényebb lett. A 61 éves Díaz-Canel méretes gazdasági és politikai kihívásokkal találja magát szembe. Képes lesz-e megakadályozni, hogy az elhúzódó, mély gazdasági válság és az emelkedő politikai feszültség idővel erőszakba torkolljon? Castroék után lehetővé válik-e a pártelit egy része által pozitívan tekintett kínai/vietnami modell átvételére?
Fidel-korszak
A nyolcvanas években kétszer jártam Havannában. A gazdasági elmaradottság leküzdése volt a főtémája az ott rendezett tudományos konferenciáknak. Akkoriban a kubai fejlesztési modellt sokan a szocialista típusú kitörés követendő alapmintájának tekintették a nemzetközi baloldalon. Kuba szociális (egészségügyi, oktatási stb.) eredményeit nem lehetett elvitatni. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy az egyik konferencián több százan vettek részt a világ minden tájáról, főként a fejlődő országokból. Káprázatos fogadást tartottak a kommunista párt székházának hangulatos trópusi belső kertjében; még a márványpadlón is mojito és daiquiri koktél folyt. Ekkor találkoztam Fidel Castróval. Félelmetes, toronymagas alakja ellenére két dolog döbbentett meg: nőiesen puha kézfogása és magas, vékony hangja. Egyik se illett bele igazán az amerikai imperializmus fő kihívójáról kialakított képbe. – Honnan jött? – kérdezte. A válaszomra szúrós, szinte gyanakvó tekintettel reagált, és nem szólt semmit. Nem értettem.
Másnap a konferencia szünetében két magyar kollégával kibuszoztunk a népszerű Santa María strandra. Balra a Karib-tenger, jobbra a hegyek tetejére telepített, Floridára néző szovjet rakéták látványa fogadott. Már a buszon föltűnt, hogy egy középkorú férfi mintha minket figyelne, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Zajos, számára érthetetlen nyelvet beszélő turistáknak tűnhettünk. Amikor azonban két órával később is ott láttuk a városba visszatérő buszon, megkérdeztük, minek köszönhetjük kitüntető figyelmét. Amikor magyarul válaszolt (mint kiderült, Budapesten tanult), összeállt bennem a kép: nyilvánvalóvá vált az összefüggés Castro szúrós tekintete és hívatlan vendégünk között. Az „új gazdasági mechanizmus” néven elhíresült, fékezett habzású piaci reformjai miatt Magyarország Havannában revizionista képződménynek számított, a mi kis Santa María-i tudóscsapatunk pedig potenciális kémcsapatnak a szovjet rakéták árnyékában. A hosszú buszúton aztán úgy összebarátkoztunk kísérőnkkel, hogy a végén már nem is tagadta, kinek dolgozik. Történetesen egy rendőrállamnak.
Minden kétséget kizáróan Fidel Castro a XX. század egyik ikonikus történelmi figurája volt, aki tízmilliós országa valódi helyi értékénél több súlycsoporttal följebb öklözött a világporondon – kitartott országként, szovjet, majd venezuelai olaj- és pénzcsapokból táplálva, amíg azok nyitva voltak. Amikor 1959-ben, újév napján Castro forradalmárai élén magához ragadta a hatalmat, azt ígérte, hogy visszaállítja a politikai szabadságot, amelyet országa Fulgencio Batista amerikai bábkormánya alatt elvesztett. Észak-Korea mellett azonban Kuba maradt a kommunista totalitarizmus egyik utolsó múzeumi darabja. Három évtizedre Castro még a karácsonyt is betiltotta mint hivatalos ünnepet. Megfogadta, hogy az ország gazdagságát megosztja a sziget minden lakosával. Ehelyett azonban – a túlzottan centralizált tervgazdaság miatt – jórészt a szegénységet sikerült a korábbinál egyenletesebben szétteríteni, még ha nincs is éhezés, a közoktatás és az egészségvédelem pedig jobb, mint egy átlagos fejlődő országban. Megígérte továbbá, hogy Kuba nem lesz soha többé Amerika „bordélyháza.” Hosszú éveken keresztül azonban ezrével vonzotta az amerikaiakat Havannába a hatóságok által megtűrt szexbiznisz. Turisták – és a floridai rokonok pénzhazautalásai – nélkül a változatlanul egytermékes cukornádgazdaság egyik napról a másikra összeomlott volna.
Az 1990-es évek első felében a hatalmas szovjet pénzügyi és természetbeni támogatás megszűnésével a kubai gazdaságot brutális csapás érte: a GDP hozzávetőleg egyharmada egyik napról a másikra eltűnt. Bár egy évtizeddel később Hugo Chavez venezuelai olajár-szubvenciója hozott némi gazdasági fölpezsdülést, ám idővel az is kifulladt. Kína, a nagyon remélt harmadik külső „eltartó” már nem mutatott erős érdekeltséget Havanna megtámogatására. Ha hinni lehet a kubai hivatalos nemzeti jövedelem-adatoknak, akkor a GDP döcögve – évente átlagosan alig két százalékkal – növekedett az utóbbi másfél évtizedben, de független szakértők inkább stagnálásról beszélnek. Ráadásul a lakosság és a munkaerő nemcsak hogy évről évre fogy, de gyorsan öregszik is.
A gazdaság egy helyben topogása már kezdte kikezdeni a kubai forradalom elismert szociális vívmányát. Márpedig a politikai demokráciát semmibe vevő castrói társadalmi szerződést csak egy dolog legitimálta igazán a tömegek szemében: az állam garantálta a legalapvetőbb emberi szükségletek kielégítését és a közbiztonságot; az utóbbi párját ritkítóan jó a szigetországban. Az egészségügyi ellátás azonban fokozatosan gyengült: eltűntek a gyógyszerek és a gyógyászati eszközök, hogy azután a feketepiacokon bukkanjanak föl továbbeladásra. A legjobb iskolai tanárok egyre növekvő számban adták föl foglalkozásukat, és vállaltak összehasonlíthatatlanul jobban fizető állásokat a turista- és szórakoztatóiparban.
Fidel 2016-ban bekövetkezett halálakor ötvenhét éves volt forradalma. Lenin óta nem volt nálánál „varázslatosabb” kommunista vezér a földön. Egy időre – Che Guevarához hasonlóan – a fegyveres forradalom világszimbóluma lett. Ő volt a világ leghosszabb ideig hivatalban lévő államfője, túlélt tíz amerikai elnököt – azokat is, akik az életére törtek. Szinte élvezkedett fő ellenségei vitriolos bírálatában. Ronald Reagant „a történelem legrosszabb terroristájának” nevezte, George W. Busht pedig funkcionális analfabétának. Nagyon kellett neki Amerika mint állandóan kéznél lévő bűnbak a súlyos, rendszerszintű gazdasági bajok igazolására, valamint a nacionalizmusba átcsapó nemzeti érzés csúcson tartására.
Öt évvel ezelőtti halálakor – nem szabadulva attól a szúrós tekintettől – ez foglalkoztatott elsősorban: vajon hitt-e még Fidel a végén is abban az eszmében, amit korábban olyan karizmatikusan hirdetett, és amely oly látványosan elbukott világszerte? Vagy elgyávulva nem akarta beismerni, hogy egy romantikusan szép, de a gyakorlatban katasztrofálisnak bizonyult ideológia zászlóvivője volt? Amit egy jobb sorsra érdemes ország egy fél évszázadon keresztül nagyon megszenvedett. Hajlok arra, hogy nem volt képes beismerni az igazságot. Jellemző módon még annak sem tudott örülni, amikor életének végnapjaira – Barack Obama elnöksége alatt – helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok Amerikával, inkább bírálta a „birodalommal” való együttműködést. Valószínűleg utóéletében is folyamatosan harcol az „imperialisták” ellen: ¡Hasta la victoria siempre! – Mindig a győzelemért!
Fidel után
Fidel látszólagos politikai visszavonulása után voltak olyan várakozások, hogy a gazdaság elégtelen teljesítménye a kubai vezetést komoly fordulatra fogja kényszeríteni, amelyet addig nem mert fölvállalni, amíg Fidel volt a jefe máximo. Ám Fidel még politikai visszavonultságában is hatásosan fékezte Raúl félénk, következetlen és meggyőződés nélküli reformjait. Első kézből tudta, hogy Fidel a legrosszabb véleménnyel volt Teng Hsziao-ping piacosító kínai reformjairól, de a „revizionista” magyar reformokról is, amelyek szerinte a társadalmat szegényekre és gazdagokra osztják, és idővel potenciálisan – a magánvagyonok fölhalmozódásával és a civil társadalom megerősödésével – aláássák a kommunista párt vezető szerepét és politikai hatalmát. Se Fidel, se Raúl nem akarta, hogy a Kubai Kommunista Párt belelépjen ebbe a politikai „csapdába.”
Ahogy korábban ígérte, 2018-ban Raúl lemondott az államfői posztról a párthoz hű Miguel Díaz-Canel javára, aki most a párt első titkári funkciójában is követi őt. A gazdasági helyzet közben – a koronavírus-járvány, a Trump elnök által megszigorított szankciók és a gazdaság gerincét alkotó turizmus drasztikus visszaesése miatt – drámai módon tovább romlott. Tavaly a GDP 11 százalékot zuhant. A rezsim belső politikai bírálata – részben az internet „mozgósító” hatására – egyre fokozódik.
Ebben a kilátástalan gazdasági, poszt-Castro politikai helyzetben Díaz-Canel méretes kihívással találja magát szembe. Képes lesz-e a régen várt „komoly fordulat” karmesteri szerepére – erőszak, rendszerváltás, netán polgárháború nélkül? Mivel jelenleg még nincs robbanással fenyegető, alulró jövő tömegnyomás a kommunista vezetésen, lehetőség adódik a Kubában sokak – nem utolsó sorban az új jefe máximo – által sikeresnek tartott kínai/vietnami társadalmi modellre való fokozatos átmenetre (Díaz-Canel eddig mindenben a fokozatosság hive volt). A pártelit számára e modell fő előnye az, hogy az eddigieknél jóval mélyebb piaci reformok – köztük az állami szektor jelentős részének privatizálása – úgy dinamizálhatják a gazdaságot (és az életszínvonalat), hogy közben fönnmaradhat az egypárti politikai uralom. Úgy tűnt, hogy igen visszafogott gazdasági reformjaival Raúl Castro már évekkel ezelőtt ebbe az irányba próbált elmozdulni, de a bátortalan lépések nem érték el a gazdasági fordulathoz szükséges kritikus tömeget. Raúl politikai nyugdíjba vonulásával elhárulhat az egyik utolsó akadály a kínai/vietnami modell rendszerszintű bevezetése elől. A következő évek döntik el, hogy az új állam- és pártvezetőben Kuba megtalálja-e a maga Teng Hsziao-pingjét, aki építhet a Fidel utáni időszak meglehetősen mérsékelt reformjaira és a szárnyait bontogató magánszektorra. Ugyanúgy, mint Kínában és Vietnamban, a szigetországnak a külföldi tőke előtti megnyitásával viszonylag rövid időn belül repülőstartot vehet a kubai gazdaság. Megfelelő politikai reformok és jogi szabályozás életbe léptetésével Kuba a külföldi beruházók (köztük az Amerikában élő kubaiak) vonzó célpontja lehet, különösen egy új demokrata elnökkel a Fehér Házban. Nemigen van még egy ország a világon, ahol annyi jól iskolázott ember áll rendelkezésre a munkaerőpiacon havi 30-40 dollárért, mint Kubában, és karnyújtásnyira Amerikától.
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)
Címkép: Utca Havannában