Posted by Hatvan évvel a Disznó-öböl után a Castro testvérek eltűntek a színpadról, és Kuba most egy bizonytalan jövő előtt álló, megfakult hely. A The New Yorker írásának 2. része
Az első rész itt olvasható.https://ujnepszabadsag.com/2021/04/29/kuba-a-castrok-utan-1-resz/
Jon Lee Anderson
A rendelkezésre álló adatok azt sugallják, hogy Kuba elég jól átvészelte a koronavírus világjárványt, a hivatalos adatok szerint a tizenegymilliós lakosság körében ötszázkilencvenegy haláleset történt, de a zárlatos intézkedések keményen sújtották a gazdaságot. Mivel az elmúlt év nagy részében gyakorlatilag nem engedtek be kívülállókat, a gazdaság 2020-ban elképesztő mértékben, tizenegy százalékkal zsugorodott, miközben az import mintegy negyven százalékkal esett vissza, mivel az államnak nem volt pénze, hogy kifizesse. Ennek következtében a kubaiaknak az alapvető élelmiszerekből, gyógyszerekből és háztartási cikkekből is hiány van – ahogy a kilencvenes évek elején-közepén, a Szovjetunió összeomlását követő úgynevezett különleges időszakban -, és sokan kénytelenek naponta több órát eltölteni a napi túlélés eszközeinek keresésével. A hónap elején a kormány az idők jeleiként kulcsfontosságú mezőgazdasági reformokat jelentett be, és hatályon kívül helyezte azokat a több évtizedes törvényeket, amelyek megtiltották, hogy az emberek állami engedély nélkül levágják saját szarvasmarháikat, vagy marhahúst és tejet adjanak el.
A probléma egy része a kormány nehézkes, kétszintű valutarendszere volt, amelyet januárban hivatalosan megszüntettek, bár a kivezetés még nem fejeződött be. E rendszerben azok a kubaiak, akik elég szerencsések ahhoz, hogy például pénzátutalások révén amerikai dollárhoz jussanak, a legtöbbet meg tudták vásárolni, amire szükségük volt – bár az importhiány miatt ők is órákig álltak sorban -, míg azok, akiknek csak kubai peso állt rendelkezésükre, nehezen tudtak megfelelő élelmiszert vásárolni családjuk számára a többnyire üres állami tulajdonú boltokban és az alulellátott, rögzített áras termelői piacokon.
A hiányok és az általános megszorítások közepette a biogyógyszer ipar mégis megkezdte a végső fázisú kísérleteket itthon, valamint Iránban és Venezuelában, több saját covid-19 vakcinájával. (A vakcinák hazafias neveket kaptak, mint például a Mambisa, a 19. században a Spanyolországtól való függetlenségért harcoló gerillacsoportról.) A kormány bejelentette, hogy augusztusra a lakosság több mint felét be akarja oltani, és az év végére megkezdi a vakcinák exportját. Ha a program sikeres lesz – és minden valószínűség szerint az lesz, mivel a kormány folyamatosan jelentős összegeket fektet be az egészségügyi rendszerbe és a biotechnológiai iparágba -, Kuba messze megelőzi latin-amerikai szomszédait, amelyek többsége kínai és oroszországi vakcinagyártókkal kötött üzleteket, vagy tőlük és néhány más országtól kapott adományokat. Kuba a régió megmentőjévé válhat, és a kereskedelmi vakcinapiacon kereshetne némi nagyon szükséges pénzt.
A széles körben elterjedt pesszimizmus ellenére vannak arra utaló jelek, hogy Díaz-Canel előrelép a gazdaság felszabadítása érdekében a magánszektorbeli vállalkozók és befektetők számára. Kormánya nemrégiben legalizálta a korábban korlátozott szakmák egy részét az úgynevezett cuentapropisták, azaz az állami szektoron kívül, saját maguknak dolgozó emberek számára. Az egyik leendő befektető, Hugo Cancio kubai-amerikai vállalkozó elmondta nekem, hogy szerinte hamarosan feloldják a kubai-amerikaiak beruházásaira vonatkozó, régóta fennálló korlátozásokat. Amikor megkérdeztem tőle, hogy Raúl Castro miért nem vezetett be ilyen változtatásokat, mielőtt távozott volna a hatalomból, azt mondta: “Raúl mindezen évek alatt ikonikus figura volt, és még ha tudja is, hogy változtatásokra van szükség, nem az ő dolga végrehajtani azokat. Úgy távozik tehát, ahogyan érkezett, forradalmárként, átadva a vezetést egy új vezetésnek, amely jobban összhangban van az új kubai valósággal és a változó világgal. Olyan, mint az apa, aki azt mondja a fiának: “Kölyök, innen átveszed a dolgokat. “
A világjárványon és a gazdaságon túl Kubának más egzisztenciális kérdésekkel is szembe kell néznie, amelyek – mint mindig – az Egyesült Államokkal való kapcsolata körül forognak. A várakozások ellenére, amelyek szerint a Biden-elnökség számos Trump-korszakbeli szigorítást visszafordítana, és visszatérne az Obama-korszak enyhüléséhez, a Fehér Házból érkező üzenetek langyosak voltak. Egy április 16-i sajtótájékoztatón a Fehér Ház sajtótitkára, Jen Psaki, a következőket mondta az újságíróknak: “A kubapolitikai fordulat vagy további lépések jelenleg nem tartoznak az elnök legfontosabb külpolitikai prioritásai közé”.
Januárban, nem sokkal Biden beiktatása után, a Nemzetbiztonsági Tanács nyugati féltekével foglalkozó tanácsadója, Juan S. González előrevetítette az új kormányzat megközelítését. “Már nem 2015 van” – mondta nekem. Jelezte, hogy az Egyesült Államok felszabadítja az átutalások szintjét és csökkenti az amerikaiakra vonatkozó utazási korlátozásokat, de az új kormányzat nem fog belevágni egy energiát felemésztő tárgyalási fordulóba, amelynek célja a kereskedelem és egyéb kubai kegyeletsértések helyreállítása. “Két dologgal vagyok tisztában ennél az elnöknél: az idővel és a politikai tőkével” – mondta González. “Azzal a történelmi teherrel, amit ő és az alelnök a vállukon cipelnek, az első prioritás a világjárványnak, a migrációnak és a regionális partnerekkel való megkopott kapcsolatok helyreállításának kell lennie.” González más amerikai tisztségviselőkhöz hasonlóan utalt a floridai választási megfontolásokra is, ahol a kubai-amerikai szavazók részvétele keményen Trump mellett döntött, és amely továbbra is aggodalomra ad okot a demokraták számára.
Ahogy közeledik egy új hidegháború-féle, ezúttal Kínával, de Oroszország egyre ellenségesebb sakktáblás manővereivel kísérve, az Egyesült Államok felméri lehetőségeit. Az olyan országok, mint Kuba – és ami azt illeti, Venezuela és Nicaragua – bekerültek az ismert zavaró tényezők közé: olyan aggodalomra okot adó helyek, amelyeket szemmel kell tartani, de amelyek a világ összes többi válsága közepette megfékezhetőnek tűnnek. González elmondta nekem, hogy a nyugati féltekén a legfontosabb prioritások Mexikó, valamint Honduras, El Salvador és Guatemala (a közép-amerikai északi háromszög országai, amelyekből a legtöbb migráns érkezik a déli határra), és Brazília, az Amazonas-medence és az éghajlati válság miatt, amely Biden tennivalólistájának egyik legfontosabb pontja.
González megjegyezte, hogy az adminisztráció diplomáciai megközelítést fog alkalmazni ezekben a kérdésekben, beleértve a brazil elnök, Jair Bolsonaro felé történő közeledést – aki szélsőségesen környezetellenes, és aki aktívan szította az amazóniai erdők pusztítását a fakitermelők, bányászok és farmerek által. A múlt heti virtuális Föld-napi csúcstalálkozón Bolsonaro ígéretet tett az Amazonas védelmére, cserébe az USA és más gazdag országok jelentős pénzügyi kötelezettségvállalásaiért. John Kerry, Biden klímavédelmi megbízottja megtapsolta Bolsonaro nyilvánvalóan megváltozott véleményét, de a környezetvédő csoportok és az őslakosok vezetői megkérdőjelezték őszinteségét, és figyelmeztették a Biden-kormányt, hogy ne kössön olyan megállapodást, amely legitimálná őt.
Kína közelmúltbeli térnyerése a régióban szintén aggodalomra ad okot. E hónap elején González, Biden elnök első dél-amerikai útja során Argentínába utazott, ahol megvitatta a kínai covid diplomáciát, és – mint a héten elmondta – “a kínai kormánnyal folytatott tárgyalásokról szóló jelentések szerint egy katonai bázis lehetséges felújításáról tárgyalnak Ushuaiában, egy patagóniai kikötővárosban”. González szerint Alberto Fernández elnök közölte az amerikai küldöttel, “hogy nem fogja megengedni, hogy kínai katonai bázis legyen argentin földön”.
Hat évtizeddel a rakétaválság után tehát új geostratégiai feszültségforrások vannak a féltekén, és ezek már nem feltétlenül Kubát érintik. A Castro testvérek már nem szerepelnek a főszerepben, és az általuk oly sokáig uralt karibi sziget egy kopottas hely, amely még mindig megfizeti az árát annak, hogy merész volt szembeszállni a “birodalommal”. Magában a Birodalomban eközben Kuba többnyire feledésbe merült, és már nem számít, kivéve, hogy segít meghatározni az amerikai választásokat Floridában. Ahogy Joe Garcia, egy volt floridai demokrata kongresszusi képviselő, kubai-amerikai magyarázta nekem: “Ugyanúgy, ahogy a január 6-i, a Capitolium elleni támadás véget vetett az amerikai kivételesség mítoszának, Kuba is lassan megbékél a valósággal, hogy már nem ők a világegyetem középpontja, ahogy Fidel mindig is mondta nekik. . . Ők már nem egy olyan ország, amely forradalmakban vesz részt és gyarmatellenes háborúkat vív Afrikában. Ők egy olyan ország, amelynek nemzeti kihívásai sokkal sürgetőbbek, mint korábbi törekvései.”
Garcia, akárcsak kubai-amerikai kollégája, Hugo Cancio, kapcsolatokat ápol néhány kubai tisztviselővel, és időnként a színfalak mögötti hírvivőként szolgál Havanna és Washington között. Elmondta nekem, hogy szerinte a stagnáló állami gazdaság drámai átalakítása a magánszektor által egyre inkább irányított gazdasággá – bár végső soron a kommunista párt ellenőrzése alatt, mint Kínában – elengedhetetlen. “Átszervezésre lesz szükség” – mondta Garcia. “Nevezhetném visszavonulásnak is, és valóban az is, mindattól, amit hatvan éven át próbáltak elérni, de tény, hogy ez egy út előre. Az alternatíva a káosz”. Garcia hozzátette: “Raúl elmegy, és azt mondja: ‘Utánam ezt csináljuk. Nem azt mondja: ‘Utánam az árvíz’. Neki ezt kell tennie. De azt nem mondhatja: ‘Elbuktunk’.
Címkép: Miguel Díaz-Canel, kubai elnök és pártfőtitkár