Posted by Tóth Zsuzsanna
>Nem feltétlen öröm egy költőnek, ha csoportos méltatásban részesül, most mégis ezt a formát választom, amikor a Magvető Kiadónak a költészet napjára megjelent köteteiről szólok. A 2016-ban indított, Időmérték elnevezésű sorozat az utóbbi idők egyik legjobb kezdeményezése. (Az egyik első kötet például Röhrig Gézáé volt…) Ráadásul nem csupán a kortárs, velünk élő lírát helyezi fókuszba, hanem arra is törekszik, hogy teret adjon a világirodalomban friss, fontos lírai anyagoknak is. Ebben az igényes és kiváló folyamban jelent meg idén, a költészet napjára négy újabb „zseblíra-kötet”, decens külsővel, izgalmas tartalommal.
A négy kötet remek közéleti lenyomatát adja jelenünknek, bár reflexióik eltérő mélységűek. Furcsa, de Petőfi jutott eszembe – „ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak…” Ám akár a zabolátlan elsőkötetest, akár a társadalmi érzékenységét őrző, elismert alkotót (és a skála másik két szerzőjét) tekintjük, elmondhatjuk, hogy – bár mindenki magáról beszél – a szövegek értünk, a most itt élő emberekért szólnak. Felmerülhet persze a kérdés, van-e társadalmi jelentősége ma egy-egy verseskötetnek? Válaszolhatunk is rá – valójában nincs. És mégis, van bennem valami tétova optimizmus, hogy például ez a sorozat is hozzájárulhat ahhoz, hogy a líra közüggyé váljon. Legalább a költészet iránt fogékony kisebbség körében.
– – – –
A sorozat meglepetése számomra Vida Kamilla kötete volt, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány. Az elsőkötetes szerző mondhatni szemtelenül ifjú, habár már évek óta izgalmas szereplője a fiatal irodalomnak, sokak számára irodalomszervezői tevékenysége is ismert. Vida Kamilla hangja egyfajta Z-generációs hetykeségtől vibrál, pontosan fogalmaz saját közösségéhez, korosztályához és az előtte járókhoz való viszonyáról, az alkotás élményéről. Személyes motívumokból, tapasztalásokból táplálkozik, mégis erősen közéleti; „Társadalmi szerepet vállalok.” – írja, noha nem direkt. Mondhatjuk, keresi helyét a világban, nem áll távol tőle az irónia (önirónia) sem. Szövegeiben – amelyek inkább prózának tűnnek, holott sűrűségük egy pillanatig sem kétséges – ismert helyszínek és események jelennek meg; hajdani ünnepségektől romkocsmákon át a zamárdi szabadstrandig. Bár itt-ott felbukkan némi posztmodern íz („Az intézmény örök, az alkotó forog, a gép pihen.”), az idézetek nem uralkodnak el a saját közlés vágyán, amelyek között a lázadás, dac, magány és a nagyvárosba kerülés, idegenség, illúziók és azokkal való leszámolás ismerős, de most szokatlan fénytörésbe került toposzai is megjelennek.
„Az utat, amin lassan két éve sétáltam haza, Üllőinek
hívták, és sokáig tartott belátni, hogy a puszta ténytől,
hogy a főváros az otthonom,
nem lettem semmivel sem szabadabb.” (Mielőtt idomítanál)
Kíváncsian és érdeklődéssel figyelem Vida Kamillát, hogyan alakul majd további pályája.
– – – –
Székely Szabolcs kis kötete, A beszélgetés története a 31. az Időmérték sorozatban. Ugyan a szerző 16 éves kora óta publikál, közel 15 éve nem jelent meg könyve. 2007-ben Jónás Tamás így mutatta be az akkor már kétkötetes költőt: „Székely Szabolcs multisanszos szórakosgató. Szóból szab határt, malacszárnyat, Harit idéz, elvet, arat – rendjelt kap előbb vagy utóbb. Rokona, ismerőse ennek-annak, nem válogat, de finnyás.”
Hogyan változott, mennyiben gazdagodott ez a költői világ azóta? Talán csak annyiban, amennyiben egy ember érik. Székely Szabolcs korábbi versei sokszínűbb világot mutattak – szertelenebb volt témáit tekintve és formailag is. A jelen kötetben főként egy házasság beszélgetései kerülnek fókuszba, vagy inkább magának a beszélgetésnek vágya és lehetetlensége. Természetesen gazdag asszociatív háttérrel, utalásokkal bibliai példákra. Ha jobban ismerném a költőt, azt mondanám, életközepi válság lenyomatával van gondunk – de erre csak a szövegekben találhatok bizonyítékot. „A hitvesi költészetnek nincs közepe. Akinek történetei vannak, hogy akarhatna uralkodni rajtuk?” A hat részre tagolt kötet versei a hétköznapi család, az együttélés képeitől rugaszkodnak el, magukba olvasztva emlékeket, gondokat, identitáskeresést, apai felelősséget, és igen, az élet végességének tudomásulvételét is. A szerző pontos képekben fogalmaz, „közérthető”, de cseppet sem banális. Személyes, mégis tükrözi a társadalmat, amelyben felteszi nyugtalanító kérdéseit. („Egy nyugtalanító kérdést feltenni úgy érdemes, ahogy egy súlyos és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre…”) Székely Szabolcs lírája mégis békességet áraszt. Megnyugvást, higgadtságot. A többnyire alig oldalnyi, számozott szövegeket a végén két nagyobb lélegzetű vers követi, mintegy esszenciális keretet adva az útnak, amit a költő megtett származási családjától a maga által alapítottig.
„Mindenki fél, aki igazán kérdez.
Féltett igazán élősködik a vád.
Mennyi kényszer kell egy beszélgetéshez.”
– – – –
G. István László József Attila- és Füst Milán-díjas költőnek nem először jelenik meg kötete az Időmérték sorozatban, ő jegyzi a Földabrosz címűt (23.) is.
Az úgy felejti nyitva kötet (a sorozat 32. darabja) az érett költő alkotása, írhatnám azt is, a veszteségek listázása. Még csak nyomokban sem jelenik meg benne illúzió, inkább a „közös sötét” az, ami jelen van. A három fejezetre tagolt kis kötet első részének több verse is konkrétan utal jelenünkre, a pandémiára, az álmok halálára, az öregségre, a hiányokra. „Az ajtó mindkét / oldalán lehet lenni. De otthon / csak a küszöbön. A hazaszeretetről / kérdeztek ma megint –” Néha békésen induló képei is szorongatóvá válnak, nyomasztó álmokká, amiket tágra nyílt szemmel kell végignéznünk. A szem, mint motívum – a látás elvesztésének félelme, de a(z éles)látás vágya és kínja is – át-átszövi a szövegeket. „És nem lehet / vigasz, hogy végül mindenki / megvakul.” Állatok, emberek mozognak ebben a világban (a második részben főként állatok), a maguk törvényei szerint; gyilkosság, utcai halál jelenetei bukkannak elő, vagy csak a belső önvizsgálat egyre szigorút tükrébe nézünk; „ima helyett bámulnak a fénybe”. Bármilyen kegyetlen, amit látunk, s bármilyen szenvtelennek tűnik a leírás – a közlő nem részvétlen. Inkább csak tudomásul vesz, megváltást kér és remél. „Isten ma a homlokomon túl hosszan / felejtett borogatás – /…/ Levenni / a borogatást, lucsokhomlokkal / tisztulni, belülre tenni a templomot – /mind csak képzelődés.”
A kötet záró részében felmenőiről beszél, apjáról (magam is nagyon tiszteltem és kedveltem őt), nagyapjáról, anyjáról, születésről és halálról – emlékekről és bűntudatokról… „Üres tekintetek jelezték, hogy emlék / és hiány között nincs különbség – pedig / amit magáról tudott, csak ebben a különbségben / létezett.”
– – – –
Mesterházi Mónika, a kiváló József Attila-díjas költő és műfordító – nem mellesleg érdemes figyelni nagyobb tanulmányaira, ahogy a kortárs magyar irodalomról megjelent írásaira is – régen nem jelentkezett verseskötettel. Nem félek című kötete (Időmérték 33.) jelentős lírai teljesítmény. Egyfajta összegzésen túl, mintha a sorozat előző három kötetének folytatása is lenne, a köz- és magánélet fájdalmai, veszteségei válnak láthatóvá. Halvány, de gesztus-szerű kapcsok jelentik az összetartozást (azontúl, hogy van egy verse, amelyet Géher István emlékére írt). Az élet törékenysége, az elveszített és az elveszíthető, riasztó álmok és mindennapos döbbenetek, csalódások és kapcsolatok, megszokott abszurditások – „mert ebben az országban / egy szentség van, az adminisztráció, / és elszúrsz egy hivatalos papírt, amit / nem látsz, amely igazolja, hogy nem látsz” – sok minden kavarog ezekben a versekben. Lenyomatát látjuk társadalmi ellentmondásoknak (ld.: Az örvényeket józanul betartják – ciklus), de valahogy, ha másutt vagyunk, akkor is Magyarország sejlik fel a háttérben. „Tisztára mintha / az ember élhetne más igeidők / bűvöletén vagy szorongatásán/ kívül, a jelenben is.” A kötet néhány ciklusában felmenők, rokonok, barátok, pályatársak arca rajzolódik – legélesebben az elveszített anya képe –, a gyász feldolgozásának, és a vágyott-remélt szabadság megvalósulásának ellentmondásos kérdései. „Mikor meghaltál, összezuhantak az évek.” „És soha nem felelhetsz már semmit, / csak a hirtelen hiányoddal, az elvett / figyelmeddel, elmozdított tanúm.”
– – – –
Másokkal együtt, magam is hiszek a költészet megtartó erejében, hogy minden jó verssor élni segít. Megérteni, feldolgozni jót és rosszat, magunkba építeni a világot. Ez a négy kötet értékes versekkel ajándékozza meg az értő olvasót.