Posted by Onagy Zoltán
>Kicsit fennkölt így, de hát ez van. Itt a tavasz, a virág, a pollenek, a kertmunka, a málnabirtok és a kiskapa újra, a teljesen hibbant magyar politikusok, s a teljesen hibbant nők újra kitúrva az életből, rájuk hagyva az “inadekvát tehermentesítés” – mondja Freud, a koronavírus a nyakunkon. Csak minden este után következzen az új reggel, csak a nap süssön, megoldunk mindent, ami megoldandó.
*
Olvasmányélményként feltétlenül az elsők közül való a Robinson Crusoe. Benne az első tízben.
Határozottan emlékszem a képre, ahogyan napközben eltűnök a könyvvel. A baromfiudvar mögött fekvő akáctörzs, az akáctörzs fölé bodzabokrok hajolnak, árnyékolnak, oda vonulok vissza az aktuális, gondosan Népszavába csomagolt Robinsonnal. A rejtőzésnek oka van persze. A szem előtt lábatlankodó gyerek mindig kap feladatot. Ha akad van más, kedve szerinti dolga, ha nincs. Anyám soha nem kérdezi, volna-e kedvem. Akkoriban nem divat megkérdezni a gyereket, mihez volna kedve. Az akáctörzs a legmegfelelőbb helyszín. Ott még hallom, amikor anyám kajabál. Elég közel ahhoz, hogy a hanglejtésből kiderüljön, mennyire sürgető, ha dühöng, azonnal, futásban, az is, ha maradt tíz perc. A helyszín hazugságra is megfelelő, azt mondom, összegereblyéztem a baromfiudvart, ami a napi kötelezők egyike.
De a Defoe-regény megveret. Akkoriban még az sem divatos hozzáállás, hogy a gyerek minden élő porcikája pszichésen rongálódik, ha az anyja odacsap, és a roncsolt psziché kínozza majd egész boldogtalan életében. Nem kell “külön kérvény”, hogy ismerjük a teendőt. A “külön kérvény” olyan nyelvi szerkezet a családban, hogy máig áll a karomon a szőr, ahogy visszahallom. A látvány maga is elég röhejes. Adott egy nyolcéves gyerek, akit elgázol az olvasás- és tudásvágy, egy rejtekhely, ahol megbújik az olvasnivalóval. Mögötte kerítés. A kerítésen belül kotyognak a tyúkok, dobbant a baknyúl, riadoznak a süldőnyulak, a kacsák összevesznek a földbe ásott itatón, a lépcsőn pedig kötényben, otthoni ruhában ordít egy fiatal édesanya, hogy hozod már a sárgarépát? A répa rég elfelejtve. Bizonyos földrajzi egységekben a sárgarépa – mondom a fiatalabb olvasónak – nem a piacon, nem a zöldséges standon terem, hanem a veteményesben, a retek, a karfiol és a karalábé-ágyás mellett.
De a tudásvágytól megsüketült gyerek nem hallja a kiáltozást, nem hallja a baromfiakat se, követi az eseményeket, Robinson a csónakkal jut ki a zátonyra futott hajóhoz. Hogyan jöhet ennek izgalmához a levesbe való sárgarépa? A gyakorlat szerint anyám megnyugszik, miután első mérgét kifújja, miután méregből lerobog leveszöldségért, aztán vissza lehet óvakodni. Most nem fújja ki, a nagyobbik fakanállal körbekerget az ebédlőasztal körül. Túlélem, mint annyi mindent.
Viszont eljutottam az első hetek összegzéséig, és a minta, ami alább következik, évekig, de lehet, évtizedekig mintát ad, hogyan kötelező számot vetni krízishelyzetekben, mert a krízishetek jönnek, mennek, mint a Zónázó a Nyugatiból.
*
ROSSZ és JÓ
Hajótörést szenvedtem egy lakatlan szigeten, a menekülés minden reménye nélkül. – Viszont élek, és nem fulladtam meg, mint hajóstársaim.
Arra vagyok ítélve, hogy nyomorultan, az egész világtól elszakítva éljek. – Viszont így azoktól is elszakadtam, akiket a halál nem kímélt meg.
Számkivetve vagyok az emberi társadalomból. – De mégsem vesztem éhen, és nem kerültem olyan helyre, ami nem nyújt megélhetést.
Nincs ruhám, amibe öltözködhetnék. – Viszont meleg éghajlat alatt lakom, ahol aligha viselhetném ruháimat, bármennyi is lenne.
Védelem nélkül állok, kiszolgáltatva embernek és állatnak. – Viszont nincs a szigeten ragadozó, amitől félhetnék.
Nincs senkim, aki segítsen nekem. – Viszont a hajóról a legfontosabb dolgokat meg tudtam menteni, s mindez elegendő lesz számomra életem végéig.
*
A Robinson Crusoe szinte napra pontosan 302 éve jelenik meg (1719. április 25-én) először, a siker óriási. A történet alapja valóság, mint annyi sikeres regényé. A renitens matrózt kapitánya kivágja a hajóról a legközelebbi lakatlan szigetre, aki nem esik kétségbe, berendezkedik, kivárja, amíg fölszedi a következő járat. Defoe találkozik, beszél az elhíresült figurával, nekiül, és mint később teszi Jack London (vagy a mi Móriczunk), ha elgázolja egy jó sztori, hajnalban megírja a regényt gyorsan, berántva magát a világirodalomba.
Robinson pontosan 28 évet, két hónapot és 19 napot tölt a lakatlan szigeten. Nem kevés.
Eredetileg az erkölcsi szózatok, fajelméleti eszmefuttatások nélküli regényt olvasom, de ismerem a szinte harmadával hosszabb változatot is.
Semmit nem tudok persze ekkor még Defoe-ról, hogy köpönyegforgató politikus és csalafinta újságíró, hogy regényeket hatvan éves kora után kezd írni, belehúz, ötszáz kötete jelenik meg haláláig, hogy kalandor és kereskedő, közben puritán apa.
De itt, ma, most alig van köze a műnek az íróhoz, a korhoz, Angliához, általában a kereskedőkhöz. Egyedül az üzenet számít, a tanítás, hogy nincs olyan rossz helyzet, aminél ne lehetne rosszabb, és hogy az életet arra kapjuk, hogy átrendezzük tehetségünk és képességeink paraméterei szerint. Hogy lehetőleg időben ismerjük fel, ha valaki csak a „nem”-re és a „de én”-re rendezi az mindennapjait, szabaduljunk tőle időben.
*
Kicsit fennkölt így, de hát ez van. Itt a tavasz, a virág, a pollenek, a kertmunka, a málnabirtok és a kiskapa újra, a teljesen hibbant magyar politikusok, s a teljesen hibbant nők újra kitúrva az életből, rájuk hagyva az “inadekvát tehermentesítés”, mondja Freud, közben az aktuális magyar kormány és a koronavírus a nyakunkon.
Csak minden este után következzen az új reggel, csak a nap süssön, megoldunk mindent, ami megoldandó.
*
(Daniel Defoe, 1660, szeptember 13. – 1731, április 24., angol író, újságíró.)