Kétféle ember

1616. április 23-án hunyt el Miguel de Cervantes Saavedra kalandos életű spanyol regény- és drámaíró, költő, Don Quijote figurájának megalkotója, a spanyol irodalom talán legismertebb képviselője.

1605-ben megjelent egy regény, amelynek az első pillanatokban azért volt sikere, mert azt hitték, hogy egy minden eddiginél érdekesebb, kalandosabb lovagregény. De nemsokára már azért volt sikere, mert észrevették, hogy ez a lovagregényeknek olyan páratlan paródiája, amelynek elolvasása után már senki sem veheti komolyan a valódi lovagregényeket. Amikor pedig 1615-ben (egy évvel a szerző halála előtt) ismertté vált a második, a befejező kötet is, az irodalom értői számára kétségtelen volt, hogy olyan páratlan művel állnak szemben, amilyen eddig még nem született a regény műfajában. Minden addigi próbálkozás előkészület volt, ezzel a művel kezdődik a valódi, a mai értelemben vett regény története. Hosszú címe így hangzik: Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha. Szerzője egy nyomorúsággal küzdő hidalgó (köznemes), akinek a nevét valamelyest már addig is ismerték az irodalomban jártasok: Miguel de Cervantes Saavedra. (…)

Ez a Cervantes felettébb kalandos életet élt, amíg a Don Quijote azonnali sikere végre szerény, de gondtalanul tisztes életet biztosított élete végső évtizedére. Nyughatatlan vérű orvos fia volt. Az apa hol az egyik, hol a másik városban próbálkozott, ezért azután fia minduntalan megszakította iskoláit. Mégis sok mindent összetanult. És a XVI. században, amikor felnőtt, még a görcsösen vallásos, középkori eszményeket őrző Spanyolország sem tudott mindenestül elzárkózni az Itália felől áradó reneszánsz szabadabb szellemétől. A kalandos vérű fiatal Cervantesnak sikerült is eljutnia Itáliába, ott szívta magába azt a gúnyolódásra is, komoly bírálatra is hajlamos művészi alapállást, amely beleitta magát áradó mesélőképességébe, s egyedülálló jelenséggé tette az egész gazdag spanyol irodalomban, de úgy, hogy egyben világirodalmi példaképpé fejlődhetett.

A Don Quijote egy olyan lovagról szól, aki rengeteg lovaghistóriát olvasott össze, és elhiszi, ami a hajmeresztő, kalandos történetekben áll. Elhiszi a régi idejétmúlt (és a maguk idejében sem érvényesült) erényeket, s maga is olyan nemes lelkű kóbor lovag akar lenni, mint olvasmányainak hősei. Így indul el a világba kalandokat keresni, kísérőnek véve maga mellé a földhöztapadt, képzelet nélküli, de józan paraszt Sancho Panzát, aki „fegyvernöke” lesz, minthogy a lovagoknak illő, hogy fegyverhordozó szolgájuk legyen

Ez a Don Quijote tulajdonképpen igen ütődött alak, de ez az ütődött alak a maga lelki emelkedettségével, jóhiszeműségével, ostoba, de igaz emberre valló ábrándjaival a kalandok során egyre rokonszenvesebbé válik. A kalandok mulatságosabbnál mulatságosabbak, a Don Quijote a világirodalom egyik legszórakoztatóbb könyve. Hanem ahogy a nemes lovag egyre-másra pórul jár, mivel képtelen felmérni a valóságot, az olvasó egyre tragikusabbnak érzi a sorsát. A történet egyszerre a lovageszmények kifigurázása és a nemes lelkű ember szükség szerinti tragédiája. Az első kötetből még inkább a csúfolódás, a valóság félreértésének bírálata világlik ki, a második kötet – amely semmivel sem kevésbé mulatságos – már azt az utat mutatja meg, amelyen a saját kárán tanult férfi lassanként kiábrándul hamis eszméiből. (Hegedűs Géza)

*

„Nem, Sancho barátom – felelte Don Quijote -, ez nem illett volna hozzám, mert mindnyájunknak kötelessége, hogy tiszteletben tartsuk az öregeket, még ha nem lovagok is, mennyivel inkább, ha lovagok s ráadásul elvarázsoltak. Jól tudom, hogy a többi kérdésben és feleletben, melyeket egymás közt váltottunk, semmivel se maradtunk egymásnak adósai.”

*

– Te meg, ó, jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb fegyverhordozója, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, Teresa, hű, s most éppen egy csomó lent gerebenez, s hogy még inkább ráismerj, egy csempe korsó áll mellette bal felől, borral megtöltve, és munkája közben iszogat.

– Ezt már elhiszem – felelte Sancho -, mert ő igazán olyan asszony, hogy jobb se kell, s ha féltékeny nem volna, oda nem adnám, de nem én, magáért Andandona óriásasszonyáért se, pedig uram azt mondja, hogy az volt még csak a helyre asszony, aztán meg az én Teresám olyan is, hogy nem tagad meg magától semmit, még ha az örököse issza is meg a levét.”

*

„- Megálljon csak, komámuram, eszembe jutott valami, hogy idecsalogassuk azt a szamarat, még ha a föld gyomrába, nem csak az erdő sűrűjébe bújt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást, s ha komámuram is ért hozzá valami keveset, úgy tekinthetjük, mintha már az istállóban volna.

– Valami keveset? Azt mondta, komámuram? – szólt a másik. – Istenemre mondom, úgy értek hozzá, hogy senki különben; jobban, mint az igazi szamár.”

*

Miguel de Cervantes

Itt nyugszik…

Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,

vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.

Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,

kegyelmet soha senkitől se kért.

Az elmúlás se győzött e vitézen,

mert híre messzi századokra száll…

Igaz, hóbortos volt ő életében,

de végül bölccsé tette a halál.

Hóbortos volt, akár mindannyian,

kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,

s halálunkig nem hagyjuk annyiban.

Legyen testének könnyű lent e börtön,

e sír! a szép erdők, mezők helyett.

Gondoljunk rá e néma hant felett.

(Radnóti Miklós fordítása)

*

„ És Cervantes, a hívő keresztény és naiv-lojális hazafi, alkotva e démoni problematika legmélyebb lényegére tapintott rá: hogy a legtisztább hősiesség groteszkké, a legszilárdabb hit tébollyá kell váljon, ha a transzcendentális hazába vezető utak járhatatlanokká váltak.” (Lukács György)

*

„…Az elbeszélés folyamán úgy megszerettük a magasztos rögeszmét, hogy hajlandók és készek vagyunk a szellem helyére állítani, rokonszenvünkkel kísérni, mintha maga a szellem volna.” (Thomas Mann)

*

„Dulcinea van is és nincs is. Van valahol Tobosóban egy hurkatöltő parasztlány, és van Don Quijote tudatában egy Dulcinea-komplexus. De az igazi Dulcinea a kettőtől majdnem független, és tulajdonképpen nem is létezik, hanem érvényes… És ez a különös, két világ határán trónoló, mindkét világban idegen, mindkét világ vándorának elérhetetlen Dulcinea az, aki felé Don Quijote vágya száll – és minden szellemi embernek ilyen a Dulcineája.” (Szerb Antal)

*

„Nem értelmen inneni ügyefogyott, hanem értelmen túli bölcs bolond. Nem megszállja a rögeszme, hanem választja a rögeszmét. (…) Nem hiszi, hogy a borbélytányér vértessisak, a szélmalom gonosz óriás, a birkanyáj ellenséges hadsereg. És főként sejti, hogy Dulcinea nem légies nemeskisasszony, hanem vaskos parasztlány. De tudja, hogy úgy kell élnie, mintha, mintha vértessisak, gonosz óriás, ellenséges hadsereg, légies nemeskisasszony lenne. Mert csak ezért érdemes harcolni. Így van tétje a létnek.” (…)

„Próbáló idők jönnek. Egyszerűen az emberiség léte is kockán van, és valamivel komplikáltabban az emberiség léte is. Az is, hogy megmarad, az is, hogy embernek marad. A kettős maradás csak továbblépés lehet. Lépni csak a teljes örökség birtokában szabad. A humánus örökség birtokában, amelynek része a nagy művészet adta megrendülés. Igen, a katartikus megrendülés.” (Poszler György)