Posted by Lovas Zoltán
>Anyám tegnap este, szokásos esti beszélgetésünk közben hirtelen kinyitotta az emlékek ajtaját. Ezúttal 1956 kapcsán. Minden apropó nélkül, de igen részletgazdagon. Hiába no, ez a közel 90 éve egyik áldása…
>Anyám tegnap este, szokásos esti beszélgetésünk közben hirtelen kinyitotta az emlékek ajtaját. Ezúttal 1956 kapcsán. Minden apropó nélkül, de igen részletgazdagon. Hiába no, ez a közel 90 éve egyik áldása…
Tudnivaló, hogy 56-ban ő maga 25 éves volt, és bátyám 7, én meg 2 éves. A család a XIII. kerület elején, a Szent István körúttól egy fél sarokra, a Visegrádi utcai villamos végállomás felett, a 2. emeleten lakott. Anyám akkoriban a Kossuth téren, az FM épületében, valami talajtani vállalatnál dolgozott. Apám meg frissiben rehabilitáltként a Nehézipari Minisztériumban (Markó u) tett-vett, már nem is tudom éppen mit.
56-ról egyébként otthon az én gyermekkoromban soha egy szó nem esett, sem pro, sem kontra. Aminthogy nem létező téma volt a háború, a holocaust, az hogy vannak a földön zsidók és cigányok. Vagy volt Trianon, és élnek a határon túl is magyarok. Amnéziás idők voltak vastagon. Családilag és országosan is…
Nos hát anyámból most hirtelen, 67 év után, kiszakadt azoknak a napoknak a családi valósága:
Mint elmondta, ő ott volt a rádiónál, amikor már lőttek. Ott volt a Kilián laktanyánál, amikor Maléterék megnyitották a fegyverraktárat. Ott volt a Kossuth Lajos utcai könyvégetésénél, ott volt a körúton, amikor Sztálin darabjait cibálták a véres kövezeten. A Kossuth téri tömegbe lövést meg egyenesen az FM miniszteri szobájából nézte végig sokakkal együtt… merthogy ő akkor is, nap mint nap bejárt dolgozni oda, a munkahelyére… anyjával, az én Nagymamimmal együtt járták a várost, hol egy tüntetés örvén, hol meg egyszerűen csak ételért, kenyérét sorban állni… egy ilyen alkalommal a közeli Katona József utca sarkán egy váratlan sortűz során a Glázner pékség előtt sorban állókat agyon is lőtték, ők ketten éppen a sarkon fordultak be, hogy beálljanak a sorba a kenyérért… apám meg egész idő alatt otthon ült. Mint aki a háborút megjárta, a hadifogságot túlélte, a rákosista repressziót kibekkelte, elég pontosan tudta mi zajlik és hogyan, s hogy mi lehet belőle. Rettegett az egésztől.
Egy nap aztán, már november elején teherautó állt meg a Visegrádi utca 6 előtt. Rajta anyám több gyermekkori barátja, köztük az én keresztapám is. Úgy volt, hogy anyámék is mennek velük. Ki, még a nyitott határon át Ausztriába, aztán ki tudja merre. Apám ment volna, s ment volna anyám is vele. De végülis anyám nemet mondott. S az ok: én, a kis kétéves nem voltam Pesten. Vidéken voltam, a tolnai dédmamámnál, Őcsény Szőlőhegyen, a családi tanyában. Egyszerűen ott ragadtam nála. Többhetes vidéki íz, élmény és jóságkúra után éppen a forradalom idején kellett volna visszahozzon Pestre vonattal, de a közlekedés, és az élet is hirtelen megállt. S anyám meg nélkülem nem ment sehová. Így bő félórás drámázás után a teherautó elment. A család itthon maradt…
Keresztapa néha küldött valami kis játékot karácsonyra egy darabig Ausztráliából… És minden csendbe süppedt évtizedekre. Anyám, apám sokszorosos kiváló dolgozókká lettek. Apám meg lelkes munkásőr volt 57-től 85-ig. És én szépen kijártam az iskolákat, felnőttem, nyomdász, majd reklámos, majd külkeres, végülis újságíró lettem. Kétgyermekes családapa. Aki minderről nem tudott semmit… Hál’istennek. Vagy sajnos…
Címkép: 1956, a forradalom napjaiban, kenyérosztás teherautóról az újlipótvárosi Visegrádi utca elején