Posted by Dobozi István
>Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Robert A. Mundell kanadai/amerikai közgazdász, akit világszerte az euró intellektuális megalapozójának tekintenek. Nem teljesen véletlen, hogy Mundell 1999-ben, az euróbevezetés évében kapott közgazdasági Nobel-díjat alapvetően az „optimális valutaövezet” (ismertebb nevén nemzetközi valutaunió) elméletének kidolgozásáért. Nem tagadta, hogy az Európai Unió egységes valutáját „saját bébinek” tekinti. Az euró közvetlen szülőatyja Lámfalussy Sándor volt, aki – Brüsszel megbízásából – az Európai Monetáris Intézetben munkatársaival megtervezte a közös valuta gyakorlati bevezetését.
Mundell kiemelkedő szponzora volt a „leszivárgási“ növekedéselméletnek, amely szerint az adóvágás miatt gyorsabb tempóban bővülő gazdaság adócsökkenést ellensúlyozó adóbevételt eredményez a kormány számára.Arra a Nobel-díj odaítélésekor már kevesen emlékeztek, hogy a 1980-as évek nagyszabású reagani adóreformja következtében a költségvetési deficit annyira „elszállt”, hogy Reagan elnök az adókulcsok emelésére kényszerült. Arról nem is beszélve, hogy a deficitellenes héjának szegődőtt Reagan nyolc éve alatt az államadósság megháromszorozódott, főként a mély adóvágásoknak köszönhetően.
Egy fontos területen Mundell különcnek számított a kínálatoldali sztárközgazdászok között.A konzervatív árral szemben úszva, Milton Friedmannal és másokkal ellentétben nem hitt a rugalmas nemzeti valutaárfolyamok hasznosságában, jóllehet a világ piacgazdaságai erre a rendszerre tértek át az elmúlt fél évszázadban.
Mundell nem értett egyet a Bretton Woods-i nemzetközi monetáris rendszer megszüntetésével sem, miután 1971-ben Nixon elnök véget vetett a dollár aranyhoz rögzített árfolyamának.Mundell úgy vélte, hogy ez a világ pénzügyi rendszerének ingatagságához, nagyfokú árfolyamingadozásokhoz, globális inflációhoz, a világkereskedelem és a nemzetközi tőkemozgások széleskörű korlátozásaihoz vezethet.
Kevéssé ismert tény, hogy Mundellt részben az árstabilitáson nyugvó rögzített árfolyamok iránti preferenciája vezette a nemzetközi valutaunió előnyeinek tanulmányozásához.Ha kivesszük a keynesi monetáris politikát, közte az önkényes valutaárfolyam-manipulációt a kormányok kezéből, akkor azok olyan kínálatoldali, hatékonyságnövelő gazdaságpolitikai technikákhoz fognak folyamodni, mint például az adók csökkentése és az üzleti túlszabályozás egyszerűsítése – mondta Mundell az iskolájára jellemző, piacbaráti idealizmussal.
Mundell az American Economic Review-ban 1961-ben megjelent klasszikus tanulmányában fektette le az optimális valutaunió kritériumrendszerét.Az euróövezet bírálói főként az optimalitást biztosító feltételek teljes vagy részleges hiánya miatt támadták az EU valutaövezetét, különösen a 2009-2012 időszak negativ tapasztalatai alapján, amikor az euró valóságos egzisztenciális válságban találta magát. A közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz az eurót elsietett „politikai projektnek” bélyegezte.
Fő hibának a valutaklubhoz tartozó országok túlzott fejlettségi tarkaságát tartotta, amivel Brüsszelben sutba dobták a „makroökonómiai feltételek hasonlóságát” előíró mundelli alapkövetelményt.A Hogyan fenyegeti a közös valuta Európa jövőjét? című kitűnő könyvében mondja Stiglitz: „Nem más, mint maga az euró idézte elő az euróövezet válságát.” Egy másik Nobel-díjas amerikai közgazdász, Paul Krugman pedig a munkaerő akadálytalan mozgására és a fiskális unióra vonatkozó mundelli kritériumok részleges vagy teljes nemteljesülésével magyarázta az euró betegesnek tartott működését.
Az erős kritikákkal szemben Mundell foggal-körömmel védte az eurót, amely szerinte az „összes kezdeti akadályt kitűnően vette“, viszonylag gyorsan a világ második legfontosabb tartalékvalutája lett,örvendetes versenyt támasztva ezáltal a világvalutaként „túlterhelt” amerikai dollárnak, s fényes jövőt jósolt a közös európai pénznek. Krugman kritikáját például azzal próbálta leseperni az asztalról, hogy a közös valuta olyan nagy előnyöket nyújt a tagországoknak, amelyek több mint ellensúlyozzák az elégtelen munkaerőmozgásból fakadó hátrányokat. (Jóval Krugman előtt már a néhai James Meade, a nemzetközi közgazdaságtan egyik legnagyobb alakja is hangsúlyozta, hogy a jól működő közös valuta által megkövetelt szinthez képest túlságosan korlátozott az Európán belüli munkaerőmozgás.)
A fiskális unióval kapcsolatban pedig azzal vágott vissza Mundell, hogy ő soha nem használta ezt a kifejezést, csak a fiskális transzferek szükségességéről beszélt az aszimmetrikus külső sokktól szenvedő országok átmeneti megsegítése érdekében.Szerinte a szó igazi értelmében még az Egyesült Államok sem tekinthető tökéletes fiskális uniónak. Jogosan hangsúlyozta, hogy a valutaunió egy evolúciós folyamat, s irreális már a kezdeteknél tökéletes euróra számítani.
Miközben Mundell ünnepelte a nemzeti valuták létezéséből eredő, általa nagyon károsnak tartott árfolyamkockázat megszűnését a valutaunióban, nem vette kellően figyelembe azt a fontos tényt, hogy a tagországok eltérő fejlettsége és makroökonómiai körülményei következtében az árfolyamrizikó burkolt formában – az euró „nemzeti” reálárfolyamaiban – tovább él, s a fejlett és fejletlenebb tagországok, az európai észak és dél közötti jövedelmi egyenlőtlenségek súlyosbodásához vezet.
Az olyan periférikus országok, mint például Görögország „belső felértékelődését“ egyszerűen kezelhetőnek vélte a munkabérek felértékelődést ellensúlyozó csökkentésével.
A rugalmas piacokban vakon hívő közgazdász nem számolt azzal, hogy a jelentős bércsökkentésnek határt szab a munkabérek közismert, lefelé irányuló piaci merevsége („ragadóssága”) és a politikai korlát.A tapasztalatok szerint mégha esnek is a bérek, a csökkenés többnyire nem akkora, hogy komoly javulást idézzen elő az adott ország külpiaci versenyképességében az exportárak esésén keresztül. Arról nem is beszélve, hogy a belső leértékelést célzó gazdasági megszorítások a hazai kereslet megnyirbálásán keresztül lefékezik a gazdaságot, fokozzák a belső adósságot és a vállalati csődöket. Tankönyvi példa erre Görögország.
Látott-e egyáltalán valami hibát Mundell az euró működésével kapcsolatban? Hiányolta az „erős államot és központi bankot“, ezért is szorgalmazta a nemzetállami szuverenitás szférájába tartozó funckciók (például adózás, társadalombiztosítás) fokozatos föderalizálását.
Szerinte semmi nem zárja ki, hogy az eurót menedzselő Európai Központi Bank ugyanolyan hatékony legyen, mint az amerikai központi jegybank, a Federal Reserve Board. Elégedetlen volt Mundell a nemzeti bankrendszerek egymáshoz való közelítésének lassú folyamatával, bár a bankunió kifejezését soha nem használta.
Kifogásolta továbbá, hogy különösen az euróövezet első, hősi időszakában gyöngült a tagországok fiskális fegyelme, aminél nagyobb bűn aligha létezik egy olyan kínálatoldali közgazdász számára,aki szerint „az eurót és a Reaganomics-ot koncepcionálisan egy anyagból gyúrták, s a valutaunión belüli monetáris fegyelem rá fogja majd a politikusokra kényszeríteni a fiskális fegyelmet.” Hát igen, a fölöttébb egyedi, Nobel-díjas teoretikus még az ilyen költői túlzásokat is megengedhette magának.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
Címkép: Robert Mundell Nobel-díjas közgazdász az eurózóna jövőjéről tartott előadáson Budapesten (Fotó: MTI)