Posted by Politzer Tamás
>Manapság egyesek csodálkoznak vagy huhognak, vádaskodnak vagy sunyítanak amiatt, hogy a hatalom közeliek, pártjukhoz, kormányukhoz simulók, és azok íja-fia kapja-marja az eddig állami és/vagy uniós támogatásokból származó közvagyon értékes elemeit. Lássuk be, e huhogók elfeledték vagy nem ismerik az ország ilyen tárgyú történelmét.
Azt, hogy egy koronás uralkodó szinte korlátlan adakozó kegyéből nyerhettél, – mint hatalomhoz hű fegyverhordozó, az udvarban szolgáló, sertepertélő úr vagy úrhölgy, kedves rokon stb. – főnemesi, nemesi és egyéb címeket és e címekhez, rangokhoz örök időkre járó vagyont. Ilyen ügyekbe persze a köznép bele nem láthatott, bele nem szólhatott, egyedüli dolga az volt, hogy szolgálja az uraságot.
A magyaroknak már 1526-ban volt olyan törvénye, miszerint„ A király őfelségén kívül senki más nem adományozhat javadalmakat…” ( 1526:XXI. törvénycikk )
Valami történhetett az ezt követő 215 évben, mert 1741-ben újabb törvény született: “Őkirályi szent felsége az ország és a hozzá kapcsolt részek karainak és rendjeinek tiszteletteljes kérelméhez kegyesen hozzájárulva jóságosan elhatározta, hogy az ország törvényeinek rendelése szerint mindenféle, akár egyházi, akár világi javadalmat, méltóságot vagy hivatalt a király és az ország iránt érdemeket szerzett magyaroknak fog adományozni.” (1741:XV,törvénycikk)
Miután ez a szép és gyümölcsözően hasznos szabályozás a mindenkori uralkodót és az adományozói kegyekre várót egyaránt kötelezte, remélhető, hogy a történelmi hagyományokat tisztelő törvényhozók hamarosan az új idők új körülményeihez igazodóan, a „karok és rendek tiszteletteljes kérelméhez kegyesen hozzájárulva” e régi szabályokból valamelyik hét végén úgynevezett sarkalatos törvényt alkotnak. Vagy nem…? Ez kérdés…?
Címkép: I. Ferdinánd