Mihi

Ferber Katalin
>Az új zélandi Aucklandból Tokióba tartó repülőgépen mellettem ült egy halkszavú, nagyon barátságos férfi. Hosszú volt az út, összebarátkoztunk, s ma is látom ahogy búcsúzáskor kért, írjak neki, ő biztosan válaszolni fog.

Phil volt az, aki éppen a fiát látogatta meg Tokióban, én pedig néhány hónappal később, mielőtt visszamentem Aucklandba dolgozni, írtam neki.

Rotoruában élt feleségével, sok gyerekük közül kettő még velük élt. Boldogan fogadtam el a meghívását, és másnap Aucklandból Rotoruába mentem. Tudtam, hogy az ország egyik legnépszerűbb turista helye Rotorua, rengeteg japán utazó kereste fel a helyet, hiszen a város alatti fortyogó gejzírek, a rengeteg gyógyfürdős szálloda nagyon vonzó számukra.

Olyan szeretettel fogadott, s amikor hazaértünk, a felesége Mihi is úgy ölelt át, mintha évek óta barátok lennénk.

A ház, a kert tele volt Mihi alkotásaival, szobrász volt és festő, plasztikákat és kollázsokat is készített, nevetését ma is hallom, humora utolérhetetlen volt, Phil derűsen nézett mindkettőnkre, no, a hölgyek, mondta, úgy látom szimpatikusak egymásnak.

Vacsorát főztünk, de nem az elektromos tűzhelyen készült el, hanem a kertben egy erre a célra ásott gödörban, hiszen a forró vizet használta a város minden lakója, az adott, s ingyenes.

Este megmártóztunk a ház melletti gyógyvízzel teli medencében (ez is természetes volt a rotoruaiaknak), természetesen külön medence volt nekünk a hölgyeknek és egy másika férfiaknak.

Mihivel rengeteget beszélgettem. Második napja voltam náluk, amikor azt mondta, őt sohasem zavarta hogy csak egy keze van. Zavaromban elvörösödtem, ugyanis addig nem vettem észre, hogy hiányzik az egyik karja.

A művészetéről természetességgel beszélt, amikor a kertben sétálva megsimogattam egy-egy szobrát. Végignézhettem fantasztikus fotóit is, kettejükről egy kései, tizenkilencedik századvégi kosztümben, Mihi fején hatalmas elegáns kalap, Phil pedig úgy mosolyog a fényképezőgép lencséjébe, mintha mindig ebben a viktoriánus öltözékben lenne.

Phil, mint sok más szigetlakó a Salamon-szigetek egyikéről keresett jobb életet Új -Zélandban. Mihi édesanyja maori volt, édesapja pedig a Rotorua-környéki leggazdagabb földbirtokos. A nagy gazdasági világválság idején földjeinek nagy részét odaajándékozta a város lakosainak, megmentve ezzel őket az éhenhalástól. (Akkoriban Rotorua lakosságának többsége maori volt.)

Mihi édesapjának emlékművet állított a város, természetesen maori művészek készítették, vörös fából, lenyűgöző faragással. Az első látogatásomat újabb követte, akkor már Hirosival, a férjemmel mentünk el hozzájuk. Végigsétálva a városon, mivel Mihi is velünk volt, egy kávézó tulajdonosa barátságosan meghívott bennünket egy kávéra, amit nem engedett nekünk kifizetni mert ő is egyike volt Mihi rokonainak. Néhány nap után úgy tűnt, hogy az ezernyi rokonsági szállal egymáshoz tartozó maorik mindenben segítik, támogatják egymást, előítéleteknek nyomát sem láttam, s a nyíltság, a szeretettel teli elfogadás úgy áradt mindegyikőjükből, mintha a férjem és én szintén maorik lennénk.

Phil elvitt bennünket volt tanítványaihoz, ők pedig hagyományos maori üdvözléssel (az orrunkat egymáshoz érintve) és egy hagyományos tánccal fogadtak bennünket.

Mihi és Phil azt hiszem, mindent tudott a szeretetről, az el-és befogadásról, a toleranciáról és legfőképp a maorik és a környező szigetek őslakosságának életéről.

Néhány évvel később Philtől tudtam meg, hogy Mihi elment közülünk.

Mihit csak mosolyogni és nevetni láttam. Tudta, hogy nem vár rá hosszú élet, de minden napot örömökkel, szépségek felfedezésével és a környezetében élők simogatásával töltötte.

Nagyszerű ember, csodálatos barát volt.

Sok évvel később, én újra Európában élve, barátaimat közvetítettem Phil-hez. Úgy fogadta őket, (ismeretlenül) úgy látta őket vendégül az otthonukban, ahogy engem és Hirosit.

Látszólag a fentiekhez nem sok köze van, de amikor először láttam Új Zéland jelenlegi miniszterelnöknőjét a híradások egyikében, tekintete Mihi emberségére, szeretetére és tapintatosságára emlékeztetett.

A két fotó Phil, Mihi férje engedélyével kerül most publikálásra, csakúgy, mint ez a rövid írás.