Identitàs

Kaltenbach Jenő
>1947-ben születtem, egy szín “svàb” falucskàban, a legocsmànyabb svàbellenes gyűlöletkampàny idején, amikor az itteni németséget is marhavagonokba pakoltàk, ugyanúgy mint pàr évvel koràbban a zsidók szàzezreit. A magyar véleményformàlók mindezekért, magukról elhàritva, szépen szétosztottàk a felelősséget, előbbit a szövetségesekre, utóbbit a németekre kenve és ez sokaknak màig érvényes.

Akkor persze mit sem tudtam erről és sokàig azutàn sem. Évekkel később is, amikor megtanultam olvasni, így elolvastam a falusi tűzoltó szertàr nagy fakapujàn még akkor is ott díszelgő feliratot, “ki a svàbokkal”, nem igazàn értettem, hogy miről is van szó.

Aztàn ràdöbbentem, hogy nekem ehhez bizony nagyon is közöm van, és ez nagyon nem jó dolog. A moziban, meg úgy egyàltalàn a német szót csakis negatív összefüggésben làttam, hallottam. Nemcsak Hitlerről és a Harmadik Birodalomról volt szó, hanem úgy àltalàban is.

Az első gondolatom egy kamaszos reakció volt; akkor hàt meg kell szabadulni ettől a tehertől! Mondtam is otthon, hogy tüntessük el a nevünket, az identitàsunk àrulkodó jelét, mint ahogy ezt sokan màsok megtették, de az édesanyàm szemében megjelenő szomorúsàg visszatàntorított, így maradtam aki voltam.

Identitàsom sokàig a mezsgyén maradt, úgy istenigazàból se ide, se oda nem tartozónak nem éreztem magam. A német identitàsom csak lassan nyert teret, de egyelőre inkàbb befelé, mint kifelé. Egy ilyen, minden nagyon is multietnikai múlt ellenére (vagy pont azért), homogenitàsra törekvő, a “szelid” erőszaktól sem visszariadó orszàgban, amilyen a magyar, a többes, vagy akàr csak a kötelezőtől eltérő identitàs értemezhetetlen volt, majdnem a hazaàrulàssal volt egyenlő.

Mindezen az un. rendszervàltàs lazított valamelyest, így megnyílt a lehetőség arra, hogy legalább jó néhányan (ha talàn nem is a többség) megértsék, hogy az etnikai identitàs és az àllampolgàrsàg nem kell hogy mindenàron fedje egymàst. Horribile dictu, némelyeknek még az is kezdett derengeni, hogy a magyar történelem tele van olyan hősökkel, a tudomàny, a művészet, az irodalom olyan nagysàgokkal (köztük jópàr némettel), akiknek az ősei sohasem jàrtak a Vereckei hàgónàl. Azt hittük ez most màr hosszútàvú tendencia lesz, de alighanem korai volt az öröm.

Azóta ugyanis megint történt egy s màs, és elnézve a mai történéseket, a szinte naponta napvilágra kerülő rasszista aljassàgokat, amelyek szereplői ràadàsul nem csak a külvàrosi kocsmàk népéből, hanem a politikàból, vagy a “szellemi elitből” kerülnek ki, ugyancsak megrendült a hit abban, hogy nem süllyedhetünk vissza újra az erkölcsi mocsàrba.