„Egy egész nemzedék a zenében ismert magára” – interjú Bródy Jánossal

A hatvanas években mit szólt a család, hogy a mérnöknek tanuló csemetéjük zenél, koncertezik? Próbálták lebeszélni róla, vagy múló hobbinak tűnt nekik? Önben volt kétely akkoriban, vagy később, hogy megéri-e a zenélésre időt, energiát szánni?

Zeneszerető családban nőttem fel, tanultam zongorázni, de sokáig csak hobbinak tűnt a zenélgetés. 1964-ben már az Illés zenekar tagjaként kezdtem a való világra való felkészülést a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. Abban állapodtam meg a szüleimmel, hogy amíg jó jegyeket hozok az egyetemen, nem szólnak bele az időbeosztásomba. Apám inkább biztatott, az első gitáromat is tőle kaptam, anyukám kicsit aggódott, hogy rossz társaságba keveredek, de betartottuk a megegyezést és csak a diplomám megszerzése után, 1970-ben döntöttem úgy, hogy nem a mérnöki pályát választom. Ennek ellenére még sokáig úgy gondoltam, hogy ha a zenekarral rosszul alakulnak a dolgok, akkor elmegyek hangmérnöknek.

Volt az Illés indulása előtt vagy annak környékén olyan élőben látott előadó, aki nagy hatással volt a későbbi dalaira? Mennyire lehetett egyáltalán szabadon koncertre járni abban az időben?

A hagyományos tánczene élő koncertjei nem érdekeltek, talán a Tommy Steele életéről szóló film volt az első, ami vágyat ébresztett bennem a gitározásra. Emlékszem egy utcabálra a Vörösmarty téren, ahol már az Ős-Illés játszott, az nagyon megfogott, akárcsak az első nyugati banda, amit láttam: a Stovepipe No. 4. a régi sportcsarnokban.

Az új zenei forma Magyarországon az egyetemi és főiskolás klubok, hétvégi táncos rendezvények táptalaján tenyészett és indult virágzásnak, miközben hivatalosan még nyugati, imperialista, kozmopolita kultúrának számított. Aztán a hivatalos ellenállás enyhült és kiderült, hogy a dzsessz az Amerikában elnyomott feketék zenéje. Megnyílt a Dália Klub és egyre több helyen engedélyezték az amatőr ifjúsági zenekarok fellépését.

Az angol-amerikai slágerek azokban az években a szabadság üzenetét hordozták, és egy egész generáció a zenében ismert egymásra és önmagára.

A rendezvények túlnyomó többsége zártkörű volt, csak tagságival vagy meghívóval lehetett bejutni a jobb helyekre, és talán ezért is kicsivel több szabadságot élvezhettek az ott fellépők, de a közönség számára a fehér ing és nyakkendő még sokáig kötelezőnek számított.

Az Illés számára a hatvanas években melyek voltak a meghatározó helyek, ahol felléphettek?

Amikor 1964-ben bevettek a bandába, az Illés a Bercsényi utcai kollégium házi zenekara volt, aztán rövid ideig játszottunk a Hungária körúti Törekvés kultúrházban, majd nyáron a híres nógrádverőcei ifjúsági tábor következett, ahol Leventével már írtuk az első saját számainkat. És aztán jött a legendás Bosch Klub a Balzac utcában és fenn a Várban, a Szentháromság téren a Műegyetem kollégiuma. Az utolsó jelentős hely, ahol állandóan felléptünk, a Fővárosi Művelődési Ház (FMH) Illés klubja volt, ahol én már klubvezetőként szerveztem a szerdai programokat. A klubos fellépések mellett jöttek a hétvégi felkérések, hajnalig tartó szalagavató bálok, aztán a nyári szabadtéri színpadokon is megjelentek a beatzenekarok. 1968-tól már önálló nyári koncert turnénk volt az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezésében, egy ideig volt is vita arról, hogy szervezhet-e más is fellépéseket az országban, aztán persze nem lehetett megállítani a koncertek terjedését, és legendás helyszín lett a Budai Ifjúsági Park, ahol Rajnák elvtárs kezdetben sört és virslit ajánlott a fellépőknek gázsi helyett. Rangos helynek számított még az Egyetemi Színpad, de az igazi otthonunk az FMH volt, ahol a klubélet mellett különleges karácsonyi koncerteket is tartottunk.

Van egy érdekes sztori a blogra beküldött írások között, amely egy diósjenői lagziról szól, ahol az Illés zenélt 1967-ben. Mennyire volt bejáratott dolog zenekarok számára, hogy lagzikat is elvállalnak?

Abban az időben még Illés Lajos szervezte a fellépéseket, mint névadó zenekarvezető, és sajnos erre a diósjenői lagzira nem emlékszem, de sok olyan fellépés volt, ahol a koncertek után nagy bulizás folyt a helyi erőkkel. 1966-ban szerepeltünk az első Táncdalfesztiválon, és a Még fáj minden csók című dal átszellemült előadásával Szörényi Levente és az Illés zenekar országosan ismertté vált. Meghívót (és működési engedélyt) kaptunk az Országos Rendező Irodától, hogy a nyári főműsorban kísérjük a szólistákat, és mi elvállaltuk azzal a feltétellel, hogy a végén előadhatjuk a saját számainkat. A rockzene az úgynevezett ellenkultúra gyakran botrányt kavaró megjelenési formája volt, de egyben egy új generáció szórakozási formáinak nélkülözhetetlen kelléke. Sokfelé hívtak minket és időnként szavaztunk, hogy hova menjünk, de általában Lajos mondta ki a döntő szót és ő kötötte a szerződéseket.

Egy ismert beatzenész akkoriban megélhetett a koncertezésből, a lemezkiadásból? Vagy inkább, mint manapság, a legtöbben hagyományos munkahely mellett zenéltek?

A beatzenekarok eredetileg amatőr ifjúsági öntevékeny együttesek voltak, és mint amatőrök, nem kaphattak gázsit. Persze mindenhol jutott valamennyi a belépőjegyekből a zenészeknek is, de a lemezkiadás csak a hatvanas évek vége felé kezdett jövedelmet biztosítani, és kezdetben csak a szerzők számára. Azért ne felejtsük el, hogy a hatvanas években nem kellett sok pénz a megélhetéshez. Nem úgy gondolkoztunk az anyagiakról, mint manapság. A nagyobb közönséget vonzó együttesek az Országos Rendező Irodától kaptak működési engedélyt és hivatalos (igen csekély mértékű) gázsibesorolást. A hetvenes években a sikeres bandák már egzisztenciát biztosító vállalkozásokká váltak, de a jogi státusz még sokáig bizonytalan volt és csak a nyolcvanas években rendeződött a szabadfoglalkozású zenei előadóművészek helyzete. Nagyon sok zenésznek volt valami kamu másodállása már csak azért is, hogy ne számítson közveszélyes munkakerülőnek.

Hogyan reagált arra a közönség, hogy az angolnyelvű feldolgozások helyett saját számokkal jelentkezik az Illés?

1965-ban Laux Józsi az Omegából azt mondta Szörényi Leventének, amikor kiderült, hogy saját számokat írunk, hogy meg vagytok ti bolondulva, magyar számokkal csak megbukni lehet. Aztán két évvel később Mihály Tamás mégis elhívta Presser Gábort a zenekarhoz, hogy írjon dalokat, mert rájöttek, hogy ugyan nagy a kockázat, de érdemes bevállalni. Az Illés zenekar legendájának lényeges momentuma, hogy ebben a műfajban mi szólaltunk meg először magyarul.

Amikor az első számainkat bemutattuk 1965 végén a Bosch Klubban, a közönség nagy része még nem is vette észre, hogy magyarul énekelünk. Ez köszönhető volt az akkori hangosítás pocsék minőségének, meg annak, hogy nagyon igyekeztünk olyan szövegeket írni, amik nem törték kerékbe a zenénk ritmusát. Végül is ezekkel a dalokkal lettünk közismertek 1966-ban, amikor megjelent az első négyszámos Illés-kislemez. Ez volt a magyar rocktörténet origója, mondják a tudományosan felkészült szakértők.

Mennyire volt fontos a zenekar számára, hogy milyen ruhákban, milyen stílusban lépnek színpadra? Volt kimondott fellépőruha?

Kezdetben az egyenruha volt a jellemző. Amikor beléptem az Illésbe, megörököltem az elődöm zenekari zakóját és még a nyakkendőjét is. A Táncdalfesztiválokra még csináltattunk magunknak fellépőruhát, az Ezek a fiatalok című film rendezője, Banovich Tamás elküldött minket a fodrászhoz és méret utáni szabászaton rendelt szürke öltönyt számunkra, hogy elfogadhatóan nézzünk ki a vásznon. De aztán megint megnőtt a hajunk, a fellépőruhák kezdtek vadabb színeket felvenni, és a hetvenes években már egyéni öltözködési formák terjedtek. Ahogy a zenekarok életében a koncertek váltak meghatározóvá a hetenkénti klubos összejövetelek helyett, a színpadi megjelenés is egyre erősebb hangsúlyt kapott. A látvány felzárkózott a zenei élményhez, bizonyos esetekben még fontosabb is lett. Az Illésben mi egy kicsit lenéztük a látványt, de azért igyekeztünk lépést tartani.

A beat divatot egyébként a divatos beat együttesek irányították. Mi egy időben hangsúlyosan a magyar motívumokra hajtottunk a megjelenésünkben is. Aztán amikor ezt mások is elkezdték utánozni, akkor abbahagytuk. A Fonográf már kifejezetten laza, amerikai stílusú megjelenésre törekedett, és emlékszem, hogy az FG-4 című kalandlemez bemutatójához már színházi eszközöket is bevetettünk. Talán már lézerünk is volt, bár abban az Omega volt az első.

Ma már keveset tudunk az akkori turnézási lehetőségekről, abszurdnak hat az Illés budapesti letiltása, amikor csak vidéken koncertezhetett a zenekar. Ki felelt akkoriban a koncertek szervezésért, volt klasszikus turnémenedzserük? Mekkora beleszólása volt a zenekarnak abba, hogy hol és kikkel lépjenek fel?

A jól ápolt kulturális udvar kerítésén kívül nőttünk fel, mint a vadvirágok. Nem volt kialakult rendszer, spontán alakultak a dolgok. Az amatőr együttesek bárhol felléphettek, a felelősség azé volt, aki felléptette őket. Hivatalos működési engedéllyel az ORI szervezett országos turnékat, eleinte kizárólagos joggal és szigorúan megszabott gázsikkal főként nyáron, a szabadtéri színpadokon.

De az együttesek rengeteg meghívást kaptak bálokra, szalagavatókra, meg egyéb ünnepekre is. Ebben az esetben már szabadabb volt a vásár, ugyanakkor nem is volt minden teljesen legális. Szürke zóna a szocialista tervgazdaság keretei között. Lajost egyszer megfenyegették, mert többet kért egy fellépésért, mint a hivatalosan megállapított honorárium. A legendás válasza az volt: Bocsánat, félre tetszett érteni, én azt mondtam, hogy nem érünk rá. És hát voltak konfliktusok, a helyi rendőrfőnök néha lekapcsolta az áramot a koncerteken, engem meg jelentgettek a rendszerellenesnek bélyegzett szövegek miatt.

1970-ben nagy botrány lett egy interjú miatt, amit a BBC-nek adtunk. Ezt követően kitiltottak minket a médiából, és Budapestről is. Az ORI igazgatója mentette meg a zenekart, biztosította az illetékeseket, hogy az ő műsoraiban jó helyen leszünk, hozzuk a bevételt, meg vigyáznak is ránk. Így aztán az volt a poén, hogy abban az évben mi lettünk a legjobb vidéki zenekar. És érdemes megemlíteni az igencsak kiterjedt haknivilágot: fővárosi művészek járták a vidéket sok kicsi, de sokra megy mellékjövedelemért. Ebbe egy idő után a zenészek is belekerültek, hakniszervezők túráztatták a zenekarokat szanaszét az országban.

A teljes írás itt olvasható

Címkép: Az Illés a Bercsényi kollégiumban. Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr