Navalnij – Gulág

Posted by

 

Gergely Tamás
Mälar-parti séták
>Kedvenc rönkünkön ülve bámuljuk az elénk táruló világot. A sárga komphajót várjuk, nem jön, nem jön – ebédszünetet tartanak? Nem ismerjük a menetrendjét, de félórás üldögélés után meg szokott jelenni. Van úgy, hogy félóra alatt elhagyja a kőtörőt itt, velünk szemben, elszállítja a felszedett teherautókat, és vissza is tér, amiből mi arra következtetünk, hogy nem messzi a cél, ahol fordul. A drottningholmi királyi palota környékén van talán az a kikötő, hiszen onnan már könnyen eljutnak az autók a központba, meg ahová akarnak. És megspóroltak egy többkilométeres, esetleg nehezen járható kerülő erdei utat.

Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy így van, mi csak a közelit ismerjük, ami a szemünk előtt történik. Mindennel így vagyunk, a nagyvilággal is… Ott – a sárgára várva – eszébe jut Évának a reggel a napilapunkban olvasott anyag a bebörtönzött orosz ellenzéki politikusról, Navalnijról. Az a lap – oroszországi riportere révén – rendszeres, mondhatnám szívós következetességgel tágítja az ismereteinket. Hogy ne csak azt lássuk, ami itt, a békesziget Svédországban történik velünk. Legyen “globális” az érdeklődésünk. Anna-Lena Laurén a mai lapszámban arról ír, milyen a tábor, ahová Navalnijt elhurcolták. Nem túl messzire Moszkvától, mint gondoltuk, de olyan vidéken, ahonnan meg szökni nem lehet. Mert szabadon járnak ugyan a láger területén belül, de távol a civilizációtól. Lelépni nem lehet, nem érdemes, azonnal megtalálnak.

Navalnijnak erős hátfájdalmai vannak, egyik lábára nem tud ráállni, de gyógyszert nem kap, illetve csak fájdalomcsillapítót, abból is mindössze kettőt naponta.

A Laurén leírása alapján ez a tábor – neve is van, illetve száma: Pokrov 2 Vladimir közelében – a hírhedt Gulágra hasonlít, annak az utóda. Bevett szokás, hogy nem adnak gyógyszert vagy nem a megfelelő gyógyszert adják. Laurén egy olyan beteg fogolyról tud, akit két évig nem műtöttek naponta jelentkező epekő fájdalmai ellenére sem. Az epekövet a családunkban ne emlegessük! Vagyis a Szovjetunió feloszlott, a sztálini rendszerre a glasznoszty következett, de a sztálini börtön maradt, 2021-et írunk.

Navalnijnak köszönhetően értesül erről a valóságról a világ. Éva szerint soha nem kerül ki abból a lágerből. Navalij. Elteszik láb alól, hagyják elpusztulni, mint Magnitskyt. A Laurén cikkét illusztráló egyik képen a kopaszra nyírt rab Navalnijt látjuk, s nemcsak a kopasz feje, hanem a tekintete is egy rabé, egy megtört emberé.

A sárga komp továbbra sem érkezik, s északról sem áll be a kőtörőhöz se a Jennifer, se a Riona. Ugyancsak Éva teszi fel a kérdést, hogy szabad-e ehhez a Mälar-parti képhez a friss újság szörnyűségeit kapcsolni, vagy iktassuk ki azokat, hogy legalább itt meneküljünk a nyomasztó valóságtól. A virágokat bámuljuk inkább, hiszen most bújik ki a sárga tyúktaréj, egész mező lesz tele vele egy hét múlva… De hát lehet-e, kell-e menekülni a gondok elől? Egyáltalán: a gondok határozzák meg a jelenünk, vagy tudatosan befolyásolhatjuk azokat? Melyik az elsődleges, a meghatározó?

A szibériai állapotok emlegetése következtében egy ismert, néha elfelejtett fájdalom hasít bele a tudatomba. Eszembe jut a félelem, ami a csausiszta diktatúra idején fogva tartotta az értelmünk. Mindennapjaink meghatározója volt. Eltűnik hirtelen a Mälar, s a bukaresti lakásunk konyhájában ülök a viaszosvászonnal fedett asztal előtt, tizedik emelet, s nem tudom, ki jön fel a lépcsőn, a lift a kilencedikig jár, s az mit akar? Valamelyik szomszéd? Vagy olyan, akinek bűnös szándékai vannak? Az újságíró “palotából”, a Scînteia Házból alig jövök ki, tudom, hogy látnak, számon tartanak. Sőt, ki sem kell jönnöm, a szerkesztőségünk és a nyomda között miért titkosítják, kik tartják megszállva az egész emeletet? Onnan járják körbe délutánoként a szerkesztőségeket a “fiúk”? Onnan vitték talán magukkal a kalapácsot, amivel a Kriterion Könyvkiadó üveg-cégtábláját ezer darabra törték? Figyelmeztettek…

Ilyenkor érzem újra, miért hagytuk azt ott, miért menekültünk el. Csendesebb tájra, a Mälar-partra. Mert féltünk. Erdéyi zsargonban: mert “féltettük a tyúkszaros életünk”. Navalnij maradhatott volna Németországban, azaz Nyugaton, ám ő visszatért oda, ahol megpróbálták eltenni láb alól, ahol megmérgezték. Úgy érezte, küldetése van? Ő most akkor vakmerő vagy megszállott?

Éhségsztrájkba kezdett – ez a legutolsó hír – hogy találkozhasson az orvosával.

És nem jön a sárga, sem a Riona nem ereszkedik alá. Elég párás a levegő, s feltámadt a szél. Különös: délre hűl le a levegő, induljunk haza?