Posted by Kerekes András
>Véletlen? Pakolás közben éppen a minap került kezembe egy jegyzetem kézirata: a Kossuth rádió Reggeli Krónikájában mondtam el 1997. április 4-én. Akkoriban a fél hetes hírek után mindig elhangzott egy jegyzet, amikor én voltam a szerkesztő és egyben műsorvezető, a jegyzetet is magam írtam. Álljon alább betűhíven a huszonnégy évvel ezelőtt elhangzott szöveg, amely lám mindenképp mostanra akart kiszabadulni a papírhalomból; nagy örömömre.
>Véletlen? Pakolás közben éppen a minap került kezembe egy jegyzetem kézirata: a Kossuth rádió Reggeli Krónikájában mondtam el 1997. április 4-én. Akkoriban a fél hetes hírek után mindig elhangzott egy jegyzet, amikor én voltam a szerkesztő és egyben műsorvezető, a jegyzetet is magam írtam. Álljon alább betűhíven a huszonnégy évvel ezelőtt elhangzott szöveg, amely lám mindenképp mostanra akart kiszabadulni a papírhalomból; nagy örömömre.
***
Kerekes András
>Biztosan van hallgatóink közt olyan, akin ugyanúgy, akárcsak rajtam, átvillant néhány perccel ezelőtt, hallván a hírösszefoglaló előtt, a köszöntéskor a dátumot, hogy április 4-e, ez a szokványos hétköznap nem is olyan régen, egészen a múlt évtized végéig legnagyobb nemzeti ünnepünként emlegetve a piros betűsök közt is az első volt a naptárban. Mára megszürkült, olyannyira, hogy mindaz, ami hozzá tapadt, bizonytalanná vált, mindenekelőtt azért, mert mint korábban annyiszor, megint egyszer nem tudtunk mit kezdeni történelmünk valamelyik részletével, ezért zavartan félretoltuk, majd feledni kezdtük.
Való igaz, szerencsétlen sorsú nap volt. Még talán egy-egy lottószám fölbukkanásában is több a törvényszerűség s a saját jog, mint az ő fölmagasztosulásában. Mondják, csak egy elsietett szovjet napiparancs hozta úgy, hogy hadműveleti jelzőkő lett belőle: Moszkvában vélték úgy, hogy éppen ezen a napon, április 4-én értek véget a magyarországi harcok, pedig dehogyis értek; ám még így, parancsba téve is évek teltek el, amíg valakinek eszébe jutott, hogy akkor hát pirosítsuk ki, s legyen a fölszabadulás ünnepe. Szerencsétlen sorsú nap volt, mondom, mert igazán sosem töltötte be a fölszabadult öröm – valószínűleg azért, mert igazán senki sem érezhette a magáénak.
S aztán, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán rendszerváltozásra merhetett gondolni bárki is, bátrabb történészek elkezdték piszkálni: nem is negyedike volt az a bizonyos áprilisi nap, inkább tizenegyedike, talán tizenkettedike, de az is lehet, tizenharmadika… Pontosan azóta se tudjuk. Háborúkban sűrűn előfordul, hogy lemaradó szakaszok még élet-halál harcot vívnak valamely zúgban, miközben a tábornokok már az újabb hadállásokat ostromolják.
Ez a bizonytalanság aztán végképp kivetette korábbi helyéből áprilisnak e negyedik napját – ám az már méltánytalan, hogy – amint azt egy középiskolásoknak szánt kiadványban olvasom – lényegétől is megfosszák azt az ötvenkét évvel ezelőtti áprilist, amelynek csak egynémely dátuma, nem pedig történelmi tartalma bizonytalan. Magyarország felszabadulásáról írva a szerzők gondosan idézőjelbe rakták a felszabadulás szót, pedig a történelem nem így működik. Az, hogy hazánkat utóbb több évtizedes megszállás sújtotta, visszafelé nem teszi meg nem történtté a fölszabadítás tényét, sőt még csak nem is hitelteleníti.
A német haderőt és a nyilas fegyvereseket kiűző szovjet, román, jugoszláv, bolgár, szlovák, angol, amerikai és ausztrál katonák és a magyar, igen, magyar antifasiszta egységek önfeláldozó hősiességéről nem volna jó elfeledkezni. Tíz- és tízezrek nyugszanak itt e földben, sorsuk a szűk katonasír lett; jussuk a rájuk való emlékezés.
Való igaz, szerencsétlen sorsú nap volt. Még talán egy-egy lottószám fölbukkanásában is több a törvényszerűség s a saját jog, mint az ő fölmagasztosulásában. Mondják, csak egy elsietett szovjet napiparancs hozta úgy, hogy hadműveleti jelzőkő lett belőle: Moszkvában vélték úgy, hogy éppen ezen a napon, április 4-én értek véget a magyarországi harcok, pedig dehogyis értek; ám még így, parancsba téve is évek teltek el, amíg valakinek eszébe jutott, hogy akkor hát pirosítsuk ki, s legyen a fölszabadulás ünnepe. Szerencsétlen sorsú nap volt, mondom, mert igazán sosem töltötte be a fölszabadult öröm – valószínűleg azért, mert igazán senki sem érezhette a magáénak.
S aztán, még jóval azelőtt, hogy egyáltalán rendszerváltozásra merhetett gondolni bárki is, bátrabb történészek elkezdték piszkálni: nem is negyedike volt az a bizonyos áprilisi nap, inkább tizenegyedike, talán tizenkettedike, de az is lehet, tizenharmadika… Pontosan azóta se tudjuk. Háborúkban sűrűn előfordul, hogy lemaradó szakaszok még élet-halál harcot vívnak valamely zúgban, miközben a tábornokok már az újabb hadállásokat ostromolják.
Ez a bizonytalanság aztán végképp kivetette korábbi helyéből áprilisnak e negyedik napját – ám az már méltánytalan, hogy – amint azt egy középiskolásoknak szánt kiadványban olvasom – lényegétől is megfosszák azt az ötvenkét évvel ezelőtti áprilist, amelynek csak egynémely dátuma, nem pedig történelmi tartalma bizonytalan. Magyarország felszabadulásáról írva a szerzők gondosan idézőjelbe rakták a felszabadulás szót, pedig a történelem nem így működik. Az, hogy hazánkat utóbb több évtizedes megszállás sújtotta, visszafelé nem teszi meg nem történtté a fölszabadítás tényét, sőt még csak nem is hitelteleníti.
A német haderőt és a nyilas fegyvereseket kiűző szovjet, román, jugoszláv, bolgár, szlovák, angol, amerikai és ausztrál katonák és a magyar, igen, magyar antifasiszta egységek önfeláldozó hősiességéről nem volna jó elfeledkezni. Tíz- és tízezrek nyugszanak itt e földben, sorsuk a szűk katonasír lett; jussuk a rájuk való emlékezés.
Címkép: Oroszok az Üllői úton 1945-ben