Identitások

A kiváló marosvásárhelyi román költő, prózaíró és műfordító, Kocsis Francisko azt a címet adta néhány évvel ezelőtt az egyik verseskönyvének: Teste de identitate. Talán így fordítanám: Identitáspróbák. Az az igazság, hogy minden könyve fölé oda lehetne írni ezt a címet, mert vissza-visszatérő rögeszméje, hogy megértse és megértesse velünk azt az identitás-kavalkádot, amely annyira jellemző például Erdélyre. Ezt nevezzük erdélyiségnek, de nagyjából valami ilyesmi az európaiság is.
Gyakran beszélgetünk erről Kocsis Franciskóval, aki egyébként két kötetet is lefordított tőlem románra, és – kell-e ennél nagyobb öröm? – végig magamra ismertem a fordításaiban. Átküldte nekem a minap egy friss prózaversét (szoktunk szövegeket „cserélni”), József Attiláról szól. Szinte azt mondtam, „a mi József Attilánkról”. Holott éppen azt kellett látnom ebből a versből is újfent, hogy mekkora tévedés ma Erdélyben vagy Európában állandóan úgy fogalmazni: az enyém, a tiéd.
Milyen fárasztó úgy zárkózni be egyetlen identitásba – amelytől mellesleg úgysem válhatunk meg -, és úgy húzni be a képzeletbeli függönyöket, hogy ne lássanak be mások. József Attilának is több arca van természetesen, mint bármelyik nagy költőnek, a gőgös lázadótól a meghunyászkodó szerelmesig, de Kocsis Francisko éppen azt a József Attilát idézi, akit mi már-már elfelejtettünk valami miatt. A gyermeket, akit az öcsödi nevelőszülők még a nevétől is megfosztottak, Pistának szólították, mert olyan, hogy Attila, nincsen. (Apropó: hun rokonság!) Maga a költő mesélte el ezt utólag.
Most pedig egy álombeli utazásban az erdélyi Mezőség és a magyar Alföld találkozik Kocsis Franciskónál, aki egyébként lefordított és közzétett már egy remek József Attila-válogatást, többek közt olyan nagy verseket, mint A Dunánál.
Olvasom most a friss prózaverset, és látnom kell, hogy ez a József Attila egy versnyi időre nemcsak az övé is, hanem éppenséggel az „övébb”. Siettünk ugyanis elfelejteni a költő világának egy részét, ami kisiskolásként még a miénk volt. Arra a szegényember- és árvagyermek-szomorúságra gondolok, amelyet akkoriban nyilván megideologizáltak, mert kellett a „proletárköltő” portréjához. Csakhogy, ideológia ide vagy oda, erről szólnak a mama-versek is, erről szól az életműnek egy fontos része. A lényeg: milyen jó, ha időnként emlékeztetnek rá mások, hogy kik vagyunk, és ki (is) például József Attila. Jó, ha nemcsak a tükörben, hanem mások szemében, mások szemével is látjuk magunkat.
Mások? Dehogy! Elvégre Kocsis Francisko is erdélyi, akárcsak mi. Hirtelenjében áttettem románról magyarra a József Attiláról szóló verset, íme:

Kocsis Francisko
ÁLMOMBAN JÓZSEF ATTILA

Egy mezítlábas gyermek toldott-foldott ruhában,
tikkasztó nyári napon átvág a végtelen síkságon, lépdel a
szekérút finom, selymes tapintású porában, le-lefejez
erős, szíjas vérfavesszővel egy kimagzott fűszálat vagy
mezei virágot az árokparton; csapkod szenvedélyesen,
bosszúszomjasan; már nem is egy elárvult gyermek,
hanem a hozzá hasonlók őrangyala; azért kell felnőnie,
hogy igazságot tegyen;
előtte, messze a láthatár mögött ott van az a város,
ahonnan valamivel jobban öltözötten eljött hajdanában,
megy a kis pusztai vasútállomáshoz, hogy lássa a
mozdonyt, amelybe végképp beleszeretett; annyira, hogy
sok-sok év múlva a kerekei alá veti magát; halálos
gyöngédséggel öleli majd magához;
álmomban ő még nem tudja ezt; én a gyermeket
látom, de nem parancsolhatok a képzeletemnek, hogy ne
szaladjon előre oda, ahol megtörténik mindez, attól a
gondolattól sem bírok szabadulni, hogy megváltozna a
sorsa, ha most visszafordulna útjából; de a kis őrangyal
ezt nem tudhatja, halad tovább; ha más lenne a sorsa,
talán verset sem írna

(Kép forrása: citestema.ro)

Megjelent az ÚjHétben.