Lénárt Papi: szervező vagyok, nem művész

Posted by

Életműdíjas gyártásvezető. Az MTV örökös tagja.

Értesüléseim szerint húszas évei első felében került a Madách Színházhoz, Gál Zsuzsa közbenjárására, aki Hont Ferenc titkárnője volt, és akinek férjével munkaszolgálatos évei alatt kötött ismeretséget. 

Gál István bajtársam és barátom ’45 után az akkori Madách Kamara szervezője, gazdasági vezetője volt, felesége pedig, ahogy mondja, a Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatójának mindenható, mindent tudó és bármit elintéző titkárnője. A Madách Kamara akkoriban a főiskola gyakorló színháza volt. Így kerültem oda titkári, propagandateendők ellátására. Talán két évet tölthettem ott.

Önt a reálgimnázium után eredetileg más pályára szánták?

Semmiféle elképzelésem nem volt a jövőmet illetően, de talán felmenőim miatt kacérkodtam a humán területtel. Nagyapám, Baron Ede 1911-től az évtized végéig az MSZDP német lapját, a Volksstimmét szerkesztette. Apám a Népszava munkatársa volt, anyám meséket írt.

Nagyapjáról az említetten túl a következők olvashatók egy lexikoncikkben: textilmunkás, szociáldemokrata. Eredetileg kékfestő az óbudai Goldberger-gyárban, 1896-tól az MSZDP vezetőségi tagja, 1906-tól párttitkár, vendéglőt is nyit, mely a szociáldemokrata munkások gyülekezőhelye.

Így van, egyike volt a szociáldemokrata párt alapítóinak.

Mit csinált a gimnázium után?

Ezekben a viharos években a legkülönbözőbb helyeken dolgoztam, voltam szövőmunkás, bolti szolga, kifutó, laboráns. Öt-hat éves lehettem, mikor apám súlyosan megbetegedett, körülbelül tíz, mikor meghalt. Nagyapám szerzett nekünk lakást a mai Kiss János, akkori Fery Oszkár utcában. Ezek boldog évek voltak, nagyon élveztem a budai környezetet, a Németvölgyi út környékét. Ott élt akkoriban Bajor Gizi, Szeleczky Zita, Honthy Hanna, Fényes Szabolcs, Csikós Rózsi és sok más híresség. Anyámat sokáig egy külföldi cég alkalmazta titkárnőként, miután megszűnt, kritikus anyagi helyzetbe kerültünk. El kellett költöznünk, ettől kezdve anyámmal és a nővéremmel hárman éltünk egy albérleti szobában.

Huszonegy éves koromban hívtak be munkaszolgálatra, Galántára. Három hónappal később további tizenkilenc fiatalemberrel együtt Budafokra kerültem, és itt, a Haditechnikai Intézetben voltam két évig.

 

lenartistvanLénárt István A londoni férfi című filmben

 

Molnár Gál Péter mondta, hogy a közönségszervezésnek azt a formáját, ami mai napig létezik, Ön találta ki. 

Igaz. Bár sose szerettem egymás mellett ezt a két szót, hogy színház és szervezés, vagy közönség és szervezés – van e párosításokban valami erőszakolt –, de kezdetben valóban a közönségszervezés kifejezést használtam. Akkoriban sűrűn hangzottak a banális, forradalmi mondatok – „Munkások és parasztok művelődjenek! Foglalják el a színházak nézőtereit” –, részben ennek jegyében rövidesen le is zajlott a színházak államosítása. Az azért könnyítette a dolgomat, hogy ezekben az években a közönségszervező tevékenységet jelentősen segítették a kormány- és pártszervek. Mind nagyobb ütemben szaporodó apparátus szolgálta a célt. Létrejött a Közönségszervezetek Országos Szövetsége. Minden üzemben, munkahelyen, iskolában volt úgynevezett közönségszervező. Szakszervezetek keretében kezdtek működni, igazolványokat kaptak. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ötven-hatvan év múltán léteznek majd még Magyarországon közönségszervezők.

A színház holdudvarában évszázadok óta rengetegen dolgoznak a színház iránti szerelemből. Amikor Ön ösztöndíjasként választhatott, a filmszakma mellett döntött.

Igen. Miközben abban lubickoltam, hogy a közönségszervezés embrionális állapotából egyre látványosabban fejlődik szerteágazó szervezetté, minisztériumi segédtisztviselőként szerveztem az Első Országos Kultúrversenyt. Rozzant autókkal jártuk az országot, mindenhová elmentünk, ahol fellelhetők voltak önszerveződő művészeti csoportok, a mátészalkai cigányegyüttestől a dobozi asszonykórusig mindenkit megnéztünk. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem volt pontos képem a jövőmről, de valahogy éreztem, hogy ez az organizációs tevékenység talán nekem való, ez pedig arra inspirált, hogy megpróbáljam elsajátítani a filmes szervezőmunkát. A filmgyárba a korábbinál kisebb fizetésért kerültem, és végigjártam a filmszakmai alsó lépcsőket. A laboratóriumi munkáktól a felvételvezetésen keresztül jutottam el a gyártásvezetésig. Az akkor ötvenes–hatvanas éveiben járó korosztály, Keleti Márton, Bán Frigyes, Gertler Viktor mellett dolgoztam, többnyire segéd-, majd felvételvezetőként.

A színházi vonatkozások azért kísérték: első önálló gyártásvezetői feladatát egy Várkonyi Zoltán-filmben kapta. 

Így van, a Déry Tibor szerezte Simon Menyhért születésében, 1953-ban. Makk Károly volt a másodrendező, Hintsch György az asszisztens. Várkonyi fantasztikus pedagógiai érzékkel segítette a munkámat, azt hiszem, nem okoztam neki csalódást. Talán ezt igazolja a következő években kialakult baráti kapcsolatunk. Aztán eltelt néhány év, emlékszem, épp a Ház a sziklák alatt terepszemléjéről tértem haza Badacsonyból, mikor – Bacsóval egyetemben – kaptam egy levelet, mely szerint állásomat indoklás nélkül felmondják. Ennek előzménye, hogy az ’56-os eseményeket követően az akkori fiatal generáció tagjai – Fábri, Máriássy, Makk, Bacsó – kitalálták, hozzunk létre a pasaréti egységből egy a korábbiaktól eltérő zsánerű filmeket forgató külön filmgyárat. Ezekben az időkben megszűnt a központi dramaturgia, megalakultak az egyes filmcsoportok. A felsorolt fiatalok az I-es csoportban tömörültek, melynek én voltam a főgyártásvezetője – ezért használok többes számot. Az új létesítmény létrehozását a minisztérium is támogatta, a tervet ennek ellenére titkosan kezeltük. Mikor a dolog valahogy mégis kirobbant, nekünkestek, hogy szét akarjuk verni az egységes magyar filmgyártást. Óriási botrány kerekedett, „sötét konspiratív ügy” lett belőle. Mivel a csapat részben beérkezett művészemberekből állt, én voltam a legértéktelenebb tagja, ellenem indult el a fegyelmi eljárás.

Ugyanakkor azt olvastam ennek kapcsán, hogy Ön volt az, aki gazdasági szempontból is vizsgálta a tervet, és talán épp egy Fábri lakásán tartott tanácskozáson adott hangot kételyeinek, miszerint a telep még alkalmatlan az önálló gyártásra, várni kellene egy-két évet és megteremteni az elszakadáshoz elengedhetetlen materiális feltételeket. 

Valóban fékeztem. Pasaréten nem volt szobrászműhely, hiányzott a tárak többsége… Fokozatosan kellett volna alkalmassá tenni a helyet az önállóságra. Megszidtak. Fábri kishitűnek nevezett, meg volt róla győződve, hogy most van itt a forradalmi helyzet, a fordulópont, indokolatlan a tapogatózó óvatosságom. A beszélgetés értelemszerűen nem az én érveim elfogadásával zárult. A lelepleződés után aztán kiderült, hogy a felettes szerv sem áll ki mellettünk. Bűnöző társaságként, árulókként, összeesküvőkként kerültünk üzemi ülés elé. Az újjáalakult pártszervezet jóvoltából a munkások körében terjedt a bűnlajstromunk, de nem szépítette a helyzetet az idősebb rendezőgenerációk (Bán, Gertler, Keleti és mások) felháborodása és sértődöttsége sem. A történet emlékezetes: tizenketten ültünk a nagyvetítőben a közel kétszáz, tömeghangulatba hozott munkás előtt. Eltávolításom tragikus volt számomra, derékba törte az addig sikeres filmszakmai pályámat.

Engedjen meg egy kis kitérőt. Keleti Márton személyének megítélése a mai napig ellentmondásos. Pályája szemtanúi azt mondják, lenyűgöző profizmussal szórakoztatott, magas fokon művelte a mesterséget, úgy működött, mint egy remek producer. Sőt, inkább az volt, mintsem művészember. Felróják neki, hogy több filmje a politikai agitáció szolgálatában állt, van, aki egyenesen „professzionális hamistanúnak” titulálja. Önnek milyen képe van róla?

Keleti Márton közönségfilmeket csinált. Sikerfilmeket. Mindig szakemberekkel dolgozott, vezető színészekkel, beérkezett segédszemélyzettel. Profi filmkészítő volt. Akik az úgynevezett „magasművészetet” kívánták gyakorolni, folyton kritikával illették, mondván, állandóan a közönség kegyeit keresni alantas dolog. De Keleti ma is nézhető és élvezhető filmeket csinált. Valóban, mindig olyanokat, amelyek nem ütköztek engedélyezési gátakba. Ami a politikai agitációt illeti, az ötvenes–hatvanas évekbeli filmjei sokkal kevésbé voltak sematikusak, mint jó néhány más rendezőé.

Ön hogyan került vissza a filmgyárba?

Szakadék című film gyártása kapcsán. Szerzője Darvas József volt, az akkori népművelési miniszter, és a munka során közel kerültünk egymáshoz. Ebben a filmben játszotta első magyarországi szerepét az Erdélyből felhozott, gyönyörűséges Bara Margit, Bessenyei Feri oldalán.

Darvas a felmondólevelemet követő hetekben hívott fel, hogy látogassam meg. Elmondta, hogy a filmgyárba akarják kinevezni igazgatónak, a tanácsomat kérte, elvállalja-e. Én lelkendeztem, hogy ez egy gyönyörű állás, és persze, el kell vállalni. Mire megkérdezte, eljönnék-e mellé helyettesnek. Közöltem vele, hogy nemrég kirúgtak, jelenleg nem vagyok a gyár munkatársa. Röviden elmeséltem neki a történetemet. Őt hamarosan kinevezték, és összehívott egy ülést, hogy kiderítse a pártszervezet véleményét velem kapcsolatban. Sokszor mondogatják, hogy Darvas megalkuvó volt, az én esetem az ellenkezőjét példázza: a pártszervezet többsége visszakerülésem ellen szavazott, mégis kiállt mellettem.

De nem lett helyettes.

Nem, az azért nem. Felhívta a figyelmemet, vigyázzak, legyek szerény, nehogy győztesként térjek vissza, mert a vezetőség több tagja rosszallja a döntését, és sok ellenség fogja szemmel kísérni további munkámat. Fábri Bolond áprilisának gyártásvezetőjeként kaptam meg a második felmondásomat. Az alsóvezetés rendületlenül kereste az alkalmat, hogy fogást találjon rajtam. A gyártásvezetői tevékenység egyik „bűnös” gyakorlata volt, hogy ha a gyártásvezető külön akart valamit honorálni (például túlórát), úgynevezett statisztalapot állított ki, vagyis statisztaként szerepeltette az illetőt, mert erre nem állt rendelkezésre önálló pénzügyi keret. Két felvételvezetőm figyelmét azonban külön felhívtam arra, hogy ettől is tartsák távol magukat, mert ki vagyok pécézve. Ennek ellenére statisztalapot osztottak a sofőröknek, úgyhogy a bankettet követő héten felhívtak: „Lénárt elvtárs! Nyolc darab fiktív statisztalap van.” Akkor megkérdezték, hogy jöhet-e a fegyelmi eljárás, vagy kilépünk önként. Utóbbit választottuk. A másod-felvételvezetőmet is kirúgták, Nemere Lászlónak hívták. Ha nem küldik el, talán sosem lesz belőle vezető rendező a televíziónál. Ekkor 1958 végét írtuk, és hogy ne kelljen visszamennem segédmunkásnak, egy kis kanyarral ismét a színházban kötöttem ki. Várkonyi és rajta keresztül Major Tamás segítségével a Nemzeti propaganda- és szervezőtitkára lettem.

Mikor kikerültem a filmgyárból, természetesen elsőként az akkoriban alakuló televíziónál jelentkeztem, de mint visszahallottam, az a hír terjedt rólam, hogy „valami ’56-os ügyem van”. Négy évvel később mégis megkerestek, így indult el a hatvanas évek elején a fődiszpécseri állással a több évtizednyi televíziós pályafutásom.

Major ’62-ig igazgatta a Nemzetit…

Igen, utána jött a Meruk Vilmos nevű pártkatona – úgy hozta a véletlen, hogy ahogy ő belépett, én kiléptem.

Milyen viszonyban volt Majorral?

Felületes volt a kapcsolatunk, de pályám első szakaszában, mikor Hont színházában működtem, egyszer már összekerültem vele, így nem voltam számára idegen. Soha nem jöttem rá, egy életen keresztül, hogy ő tényleg komolyan veszi a kommunista elkötelezettségét, vagy ez is csak egy nagy alakítás a pályáján. Mindig gyanús volt, hogy ez egy szerep. Pozícióját erősítette persze, hogy Gobbival már ’45 előtt elkötelezett baloldalinak számítottak, így természetesnek tűnt, hogy mikor a háború után jött az új rendszer, ott állnak az első sorban. De abban, hogy ezekben a zavaros Rákosi-időkben fűtöttségük változatlanul őszinte és bensőséges lett volna, a magam részéről mai napig kételkedem.

Ha jól tudom, a hetvenes években Várkonyi felajánlotta Önnek egyszer a Vígszínház gazdasági igazgatói posztját. 

Igen, de akkorra már beleszerettem a televízióba. Egyébként akkor került a Vígszínházba jó barátom, Lázár Egon.

Eltöltött négy évet a Nemzetiben. Nem fordult meg a fejében, hogy esetleg a színházban ragad?

Nem emlékszem. Élveztem a közeget, lelkesen dolgoztam, kívülről tudtam a futó darabok szövegeit. Ráadásul az ötvenes–hatvanas évek jó időszaka volt a Nemzeti Színháznak. Varsói melódia Törőcsikkel, Az ügynök halála Tímárral, a Brecht-darabok, a Galilei, Kálmán Gyuri feltűnése A tojásban, a fiatal Kállai… A kérdésére visszatérve, azért nem maradtam, mert a televíziónál a filmszakmai munkám folytatását reméltem.

Akkor térjünk vissza a fődiszpécseri állásra. Ki kereste meg?

Székely Istvánné műsorigazgató. Az alelnökhöz, Kulcsár Ferenchez hívtak be.

Ő közölte velem, hogy fődiszpécseri állásra vonatkozik a felkérés. Mondtam neki, hogy voltam már színházi titkár, felvételvezető, gyártásvezető, gyártási főosztályvezető, de fődiszpécser még nem. Megint konfliktusba kerültem a dolog nevével. Amolyan ipari elnevezésnek tűnt, mintha egy csepeli gyárban volnánk, nem egy művészeti intézményben. Egyébként ő sem tudta megmondani, hogy mit is jelent pontosan: valami szervezés, eszközök elosztása, a munkatársak meg a gépek, meg akármi… Elkezdtem tehát tapogatózni, mit kell csinálnom, a gyakorlat lassan kialakította, mi is a feladatom.

Mikor találkozott Fehér Györggyel?

Gyuri a Rádióból került át, elég fiatalon, és a hozzám tartozó operatőri garnitúrában kezdett működni. Szertelen, nehezen fegyelmezhető, de operatőrként is tehetséges munkatársam volt. A fiam házasságkötése előtt megkértem, jöjjön el forgatni az esküvőre. Mire mondta, hogy rendben, de csak ha szerepelek a vizsgafilmjében. Megalkudtunk, így indult el filmszínészi karrierem a Tomikám című filmben. Később benne voltam a két nagy munkájában, a Szürkületben idegorvost, a Szenvedélyben ügyészt játszottam. Egyébként nem ő volt az első, aki megkeresett a filmezéssel, de úgy gondoltam, hogy egy magasabb állású köztisztviselő ne bohóckodjon. Gyuri agressziójával szemben azonban gyenge voltam. Aztán Makk felhívott, hogy van Bacsónál egy szerep, ami kicsi, de rám íratott. Ehhez a történethez tudni kell, hogy az elegancia számomra mindig fontos volt, nagyon adtam a külsőmre, a rossz nyelvek szerint evezni is öltönyben jártam. A Bacsó-film forgatókönyvében a nekem szánt szerep fő jellemzőiként a következőket olvastam: kopott, öreg, nyugdíjas erkölcsrendészeti detektív. Annyira megtetszett, hogy természetesen elvállaltam. Rá kellett vennem Görbe Nórát, hogy ne legyen prostituált.

Később elvállaltam még egy vizsgafilmet, A zongoralehangolót, a keresztfiam, Rátki György rendezésében. Mondanom sem kell, a címszerepet alakítottam.

Hogy viszonyul Fehér György filmjeihez?

Emlékszik, a beszélgetés elején kérdezett Keletiről? Én azt hiszem, a mozikban a „Keleti-filmeknek” van sikerük és helyük, persze, csak ha nagyobb közönséggel számol a rendező. De vannak olyan alkotók, akiket önmaguk megvalósítása érdekel. Amikor Gyuri elújságolta, hogy megcsinálja A postás mindig kétszer csenget című filmet, megörültem, hogy végre, ez siker lesz! És akkor elkészült a Szenvedély. Meglepetten konstatáltam, mit hozott össze a világot bejáró filmsiker után. Beismerem, először kicsit idegen volt számomra. Ki is bontakozott közöttünk egy baráti, de élénk vita. Ő azt hangoztatta, hogy az olyan típusú filmek anyagi bázisát, mint amilyenek az övéi, biztosítani kell, a kommerszek pedig éljenek meg önmagukból. Én vitatkoztam ezzel, antidemokratikusnak tartottam az álláspontját.

Barátok voltak?

Igen, és mivel jelentős korkülönbség volt köztünk, egyesek a barátságunk okát apahiánya pótlásában látták. Mindig együtt nyaraltunk. Én elutaztam Korzikára, Krétára vagy valamely kiszemelt nyaralóhelyre, ő pedig a második héten utánam jött. Színes ember volt. Szeretetre méltó. Szép férfi. Gazdag életet élt. Csak meghatott szavakkal tudok róla beszélni. Különös ajándéka a sorstól, hogy emberi teljesítményének csúcsán távozhatott. Álmában ment el, megúszva a leépülést, a kórházakat, az ágytálakat.

Az egyik színésze egyszer azt mondta, valójában „lelkes dilettáns” volt.

Nem tudom, kit minősítsek profinak, és kit amatőrnek. A véletlen és a hosszú élet elég nagyszámú rendezővel hozott össze. Keleti Mártont, Hintsch Györgyöt vagy Tarr Bélát kell profinak nevezni? Az én mércém szerint Hintsch Gyuri volt profi, de a rossz modora miatt soha nem kapott semmit. A televízióban nagyon színvonalasan rendezte meg Németh László életművének több darabját – az Égető Eszter hat részét én gyártottam –, de értett a kommerszhez is. Gondoljon csak A veréb is madárra! Makk Karcsi is profi filmcsináló. Hozzájuk mérten nem tudom, vádolhatom-e profizmussal Fehér Gyurit vagy Tarr Bélát.

„Dilettánsnak” azonban semmiképp nem nevezném Gyurit. Nyilván valamely szenvedő alanya nyilatkozott így róla. Megkínozta a szereplőit. A kiborításig ismételtetett és instruált. Olyan állapotba juttatott el színészeket, hogy arra lehetett számítani, a következő pillanatban felállnak és otthagyják a produkciót.

Ön is került hasonló helyzetbe?

Nem. Talán öntudatlanul, de csak a profi színészeket kínozta. Derzsit, Haumannt, Bánságit…

Mikor hosszan ismételtette a felvételeket, mindig olyan érzésem volt, hogy a harmadik után kezdek romlani. Tarr Bélánál ugyanezt éreztem. De hozzáteszem mindjárt, nem biztos, hogy helyesen meg tudom ítélni…

A londoni férfi Morrison felügyelőjéről milyen élményei vannak?

A korábbi filmekkel ellentétben itt a legtöbb szöveget nekem kellett megtanulnom. Ez a szűkszavú rendező, aki a kimondandókkal meglehetősen takarékos, rám bízott többek közt egy összefüggő, hat-nyolc perces, vágatlan monológot, valószínűleg a Gyuri filmjeiben látottak miatt. Nagy drukkal készültem a vége-hossza nincs mondatokra. Tarr Béla rendesen megkínzott. Akkor már sántikáltam, és emlékszem, hatszor-nyolcszor kellett végigbicegnem a tengerparton a süvítő szélben. Az egyik kritikus az alakítás részeként fogta fel, és dramaturgiai jelentőséget tulajdonított annak, ahogy próbálok talpon maradni.

A sántának és a botnak gazdag szimbolikája van.

Látja, érdekes dolog ez a filmcsinálás. Én például annak köszönhetem a mozikarrieremet, hogy egyes rendezők megvásárolták a ráncaimat.

Meg ne feledkezzünk színházi élete harmadik felvonásáról!

Az elmúlt évtizedben a Vígszínház médiamenedzsereként dolgoztam. Szerencsém volt, itt is nagyon jó közösségbe kerültem. Összebarátkoztam Halász Judittal, Hegedűs D. Gézával, Eszenyi Enikővel, Lukács Sanyival és jó néhány fiatallal.

Hogyan ismerte meg a fia édesanyját?

Túl hosszú a mese…

Sebaj.

A feleségemet Demeter Verának hívták. Mikor munkaszolgálatosok voltunk, az egyik barátom mondta, hogy ismer Losoncon két szép lányt, látogassuk meg őket. Így történt, és ott találkoztam egy szemüveges, érettségire tanuló kislánnyal, akit elsőre egyáltalán nem találtam különösebben vonzónak. Eltöltöttünk együtt néhány órát, aztán néhányszor még találkoztunk Pesten. Mikor fülembe jutott az az álhír, hogy egy rendelkezés alapján azokat az asszonyokat, akiknek munkaszolgálatos férje van, nem deportálják, üzentem neki, ha gondolja, feleségül veszem. Igent mondott, kicsempészték Losoncról és felhozták Budapestre, ’44 májusában házasodtunk. Az édesanyját és nővérét Auschwitzba vitték. Magam júniusban az illegalitás mellett döntöttem, így vészeltük át a ’45. január 18-ig terjedő időszakot. Elegáns, monoklis katonatisztté avanzsáltam.

Ez a hagyományosabb rejtőzködési formáknál kockázatosabb vállalkozás lehetett. Hogy jutott eszébe?

A ’40-es években egy családi összejövetelen találkoztam két lengyel férfival, akik azt mondták, mindent meg lehet tenni, és ha semmit nem tesz az ember, akkor is megölik.

A németek bevonulása után, áprilisban bevezényeltek a laktanyába, ahonnan az első éjszaka után megszöktem, és egy álruha segítségével felcsaptam mutatós tüzér főhadnagynak Uzoni Zajzon Gábor néven.

Papírokat honnan szerzett?

A munkaszolgálatból való szökésem előtt elloptam az ottani irodából egy honvédségi pecsétet. Ezzel szereztem be mindent, ami a tiszti léthez szükségeltetett, és további rangos pecsétek megrendelését is ez tette lehetővé. A feleségem, az anyám és a nővérem számára pedig egy erdélyi mérnöktől szereztem iratokat, Herszényinek hívták, szerelmes volt a testvérembe, ’45-ben feleségül is vette. Szóval, neki köszönhetően lett a 18-19 esztendős Demeter Verából 25 éves Herszényi Piroska.

’44 júliusát Balatonszabadiban, egy nyaralóban töltöttük. Egyik nap éppen úsztam, a feleségem, álneve révén a szeretőm, a parti házban főzött, amikor engem figyelve megjelent egy csendőr. Kijöttem a vízből, biztató jelnek fogtam fel, hogy nem állta utamat, beengedett a házba, ahol egy további csendőr őrmester és egy csendőr főhadnagy várakozott rám. Türelmet kértem, hogy felöltözhessek. Természetesen egyenruhába. A „tiszttársam” a mellette lévő öreg csendőr őrmesterrel ellentétben kollegiális volt, jóindulatú. Közölte, hogy bejelentés érkezett, mely szerint gyanús származású személy lakik a szomszédban, de ha tiszti becsületszavamat adom, hogy alaptalan a gyanúsítás, azt természetesen elfogadja. Kívánságának megfelelően tiszti becsületszavamat adtam, hogy a hölgy nem zsidó. Távozásuk után is izgalmas órák következtek, miután fölírták, hogy az irataim szerint a Haditechnikai Intézetben szolgálok. Ha elindulunk, a jó szándékú szomszéd ismét azonnal feljelent, ha maradunk, még nagyobb a kockázat. Végül maradtunk, és nem néztek utána a dolognak. Szerencsénkre a Horthy-apparátus nem volt olyan profi, mint a Gestapo vagy a szovjet KGB.

Ekkor álltak legközelebb a lebukáshoz? 

Korántsem. Október 15. után köszöntött be az igazán kritikus időszak. Horthy bejelentette: szakít a németekkel, békét köt. A rádióban elhangzott bejelentés meglepte az egész országot. Rengeteg hozzám hasonló nyomorult lézengett mindenfelé, katonaszökevények is, többségük a nyilatkozat után könnyelműen ledobta az álruhát. Én óvatosabb voltam, akkorra már bekerültem az ellenállási mozgalomba, ami azt jelenti, hogy másoknak is szereztem hamis papírokat. Két lakást béreltem. A Gellérthegy oldalában, a Czakó utcában egy Nyugatra távozott katonatisztét, és volt egy szobám egy öreg néninél a Vár alatt, a Szalag utcában. A gellérthegyi lakásban velem volt néhány egykori munkaszolgálatos társam és egy-két olyan ember, aki néhány napja szökött meg valahonnan. Az egyik fiú egy igazoltatás alkalmával lebukott, majd az első két-három pofon után feladott minket, a címünkkel együtt. November 20. – elsötétített város. Csöngetnek. A házmester állt elöl, mögötte feltartott revolverrel három civil ruhás nyomozó. Azonnal benyomultak. Hiába volt fegyverünk, annyira váratlanul ért minket a dolog, hogy nem tudtuk használni. Az egyik detektív a lakásban maradt, a másik kettő levitt engem és Pauper György nevű barátomat a kocsihoz. Szíjakkal fogták össze a kezünket és a kettőnkét egymáshoz kötötték. Ő volt az a rimaszombati fiú, aki megismertetett a feleségemmel. Harmadik társunkat nem kötözték meg, csak a karjánál fogva vezették. Ő jelezte is mindjárt, hogy vizelni szeretne, majd a következő pillanatban eltűnt a koromsötétben. A két nyomozó utána vetette magát, mi meg ottmaradtunk az utcán a riadt házmesterrel. Félrelöktem, és rohanni kezdtünk a meredek lejtőn. Hol a társam esett el, hol én, teljesen összerongyolódtunk, mire leértünk. Éjszakára bekéretőztünk az egyik barátunkhoz. Másnap átmentünk a másik lakásba. Egy szökött munkaszolgálatos, fegyverrel felszerelve, tiszti ruhában – nem volt kétséges, milyen sors vár rám, ha nincs szerencsém.

A felesége túlélte a háborút?

Igen, negyvenhét évig tartott a házasságunk, húsz éve ment el. Az özvegyi magánytól Szentesi Krisztina mentett meg, aki azóta is velem él, és éltet. Ő tanár és irodalmár.

A fiam 1947-ben született. Életét kitölti, hogy az euklideszi geometria axiómáit alkalmazza a gömbre. Praktikus ügyekben kevésbé jártas. Matematikus, tanár, összemászkálja a világot. Dél-Afrikától Amerikáig előadásokat tart. Két nagy fia van, egyikük diplomata Vietnamban. Alapvégzettségüket tekintve mindketten közgazdászok. Dédunokám még nincs, nagyon helytelen módon.

Mi történt Herszényi mérnökkel és a nővérével?

Rövid házasság volt, mint az első.

Az első?

Tizennégy éves lehettem, a nővéremmel a Természetbarátok Egyesületének tagjaival jártunk kirándulni. Itt hallottam először egy alig ismert költő, József Attila verseit. Illegálisan olvasgatták fel egymásnak. És itt szeretett bele a testvérembe egy Hajós Endre nevű úr, aki Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok fia volt. Az előkelő Hajós család legnagyobb riadalmára Bandi feleségül vette a nővéremet. Fiúgyermeküket húsz évvel később, október 26-án lőtték agyon, tizenkét golyót kapott egy gépfegyverből. Erős, izmos alkat volt, egy hétig haldoklott.

Hamar elváltak?

Pillanatok alatt. Bandi Skóciában lett újságíró. Azt mondták, a legskótabb skóttá vált, de ez nem a vicces spórolásra utalt, hanem az ő új nemzeti büszkeségére.

A nővérem harmadik férje ügyvéd volt.

Egy régi beszélgetésben azt mondta: „én jellegét tekintve soha nem Babitshoz vagy Kosztolányihoz szerettem volna hasonlítani, hanem Osváthoz, aki biztosította a lehetőséget, hogy ezek a kivételes elmék alkothassanak…”. Uzoni Zajzon Gábor zsoldkönyvében a következő áll: különös ismertetőjele: nincs. Ön jóképű és ránctalan… És a katonatiszt nagy alakítás volt.

Szerencse. Belegondolni is félelmetes, hányszor volt szerencsém az alatt a hét hónap alatt. Az, hogy néhány művészi teljesítménynek számító bohóckodás került a mozikba, ad hoc dolog volt az életemben. És ahogy mondtam, mindig úgy éreztem, szervező vagyok, nem művész. Magam vigasztalására többször idéztem már Ottlikot. Szerinte a szervezés egyike a legmagasabb rendű szellemi tevékenységeknek. Akárhogy is, közreműködhettem abban, hogy a művészek megálmodott terveiket megvalósíthassák.

Criticai Lapok 2015/07-08. szám