Volt egyszer egy háború

Posted by

Később elképedve barangoltam Vukovár romjai között, hallgattam a kórógyiak és a szentlászlóiak történeteit, s csak arra figyeltem, nehogy letérjek a főútról, és felrobbanjon alattam egy akna. De találkoztam még évek múlva is kétségbeesett kniniekkel, akiket a horvátok Vihar hadművelete űzött el kíméletlenül az otthonukból. S ők még szerencsésnek tartották magukat, mert élnek. De évődve mesélte a pristinai albán taxis is a rigómezei állomás felé haladva, hogy előveszik majd az eldugott fegyvereiket, és kifüstölik az összes szerbet. A szemében gyűlölet izzott, s kezdtem elhinni, hogy ez valamikor tényleg bekövetkezhet. Hogy aztán rá néhány napra Radovan Karadzsics külügyminiszterét hallgatva megint ne higgyek ebben. Egyszer még egy ismerőssel a körülzárt Szarajevóba is be akartunk jutni, de aztán nem jutottunk tovább az első Sziget Fesztiválnál. Ez van, nem haditudósítónak szánt a sors. De a délszláv háború „díszletei” között sétálva azért megértettem, hogy milyen szerencsés is vagyok.
„Szinte Pestig érződött ugyan a lőpor szaga, de azért mégiscsak élvezhettük a frissen ölünkbe pottyant szabadságot”

Mindez azután jutott eszembe, amikor a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló, még 1993-ban felállított hágai Nemzetközi Bíróság befejezte a munkáját. Az utolsó elítéltek egyike az a Slobodan Praljak volt, aki utolsó nagyjelenetében inkább kiivott egy üvegcse mérget, semmint háborús bűnösként börtönben üljön. A boszniai horvát tábornok élete híven tükrözi, hogy a nacionalista gyűlölet miként gyűri maga alá a műveltséget, s állatiasítja le az embert.

Praljak igazi polihisztor volt. Négy diplomájával – villamosmérnök, filozófus, szociológus, teatrológus – a hetvenes évektől elismert író és rendező, a polgárháború kitörésekor pedig önkéntesként vonult be, és toborzott saját csapatot. S innentől már nem humanista, hanem gyilkos, aki válogatott kegyetlenkedéseket követett el a muszlim lakosság körében.

„Erőszak, rablás, fogolykínzás szerepelt a repertoárjában, s polihisztor létére lerombolta a világörökség egyik műemlékét”

Ő volt ugyanis az, aki kiadta a parancsot a mostari Öreg-híd lerombolására. S ha ez még nem lenne elég, halálát otthon sokan még meg is könnyezték. A miniszterelnök félbeszakította külföldi útját, s ugyanúgy hősként emlékeznek rá sokan Horvátországban, mint hasonszőrű tömeggyilkos társaira, Mladicsra vagy Karadzicsra Szerbiában.
A hágai törvényszék azonban minden hiányossága ellenére egyértelművé tette: a bűnösöknek bűnhődniük kell. Hágában 161 ember ellen emeltek vádat, 4650 tanút hallgattak meg, két és fél millió oldalnyi periratot állítottak össze, 10 800 tárgyalási napot tartottak, s végül 84 vádlottat ítéltek el. Persze itt lett volna a helye Slobodan Milosevic mellett Franjo Tudjmannak, Alija Izetbegovicnak és még jó néhány koszovói albán politikusak is. Érthetetlen, miért mentették fel Ante Gotovinát vagy Vojislav Seseljt, és valóban sok szerb érezheti úgy, hogy egész nemzete ott ült a vádlottak padján, Hága azonban valahogy mégiscsak lezárta a délszláv háborúkat.

„Valahol megérthetjük, hogy sem a szerbek, sem a horvátok, sem a bosnyákok, sem az albánok nem ismerik el szívesen, hogy tömeggyilkosok élnek közöttük, s rengeteg polgártársuk megégette magát a zavaros időkben”

Ezek a társadalmak azonban már előrenéznek. Horvátország az Európai Unió tagja, Szerbia is Brüsszel felé kacsingat. A radikálisok szép lassan megszelídültek, és a háborút igyekeznek elfelejteni. Már csak azért is, mert néhány év alatt lerombolták azt az előnyt, amit Jugoszlávia például Közép-Európával szemben anno megszerzett. Azóta talán Mirko is tudott felejteni. Remélhetőleg nem halt bele a nagy felejtésbe, és így maradt némi energiája az életre is.

Címkép: Idős férfi áll házának golyók lyuggatta kapujában 1991. november 29-én Vukováron Fotó:EUROPRESS/AFP/VI