Az utóbbi évek leghazugabb írása

Megkockáztatom: az utóbbi évek legförtelmesebb, leghazugabb írása (interjúja) jelent meg, amely teljes egészében kimeríti az írástudók árulásának Julien Benda óta szállóigévé vált tényét és tételét. Azt, amikor az írástudó értelmiségi önként lemond az igazság kereséséről és helyette egy hatalmi klikknek, pártnak és ideológiának a szolgálatába szegődik: a szolgálat vagy kiszolgálás megelőzi a tudás értékeinek vizsgálatát, vagyis valóságos feladatának árulójává válik. Nem az a probléma, hogy vannak politikai preferenciái, s azokat elmondja, leírja, kiáll mellettük, hanem az, amikor a szakmáját, a szakma megkövetelte igaz kijelentéseket cseréli föl a politika szolgálatába állított hazug állításokra.

Lánczi András interjújáról van szó.

Semmi kedvem ebben az aljas és velejéig romlott hazugsághalmazban kotorászni. Lánczi rendesen megfutja azokat a hatalmilag előírt és elvárt köröket, amelyek azok számára kötelezőek, akik tudásuk, felkészültségük, tehetségük révén aligha, kizárólag politikai kapcsolatrendszerüknek köszönhetően lehetnek a mai Magyarországon világhírű NER-celeb értelmiségiek, tudósok, művészek, rektorok, egyetemi oktatók, közéleti személyiségek. (Az interjút illusztráló fotókon Lánczi Orbánnal, s körülöttük a rezsim hatalmasai, aztán Lánczi Áderrel, aki a nagy tudóst a Sándor-palotában épp rektornak nevezi ki, aztán Lánczi Réthelyi miniszterrel, akitől az obligát tisztikeresztet veszi át – mennyi siker, mennyi nagyság, a szellem és tudás micsoda orgiája!)

Az interjúban Lánczi is teljesíti a maga kötelező gyakorlatát. Orbánnak így még tán senki sem nyalta ki az alfelét: ilyen terjedelemben, ilyen intenzitással, a simuló és tapadó dorombolásnak a minimális jóízlést végképp visszavevő és azt felrúgó, s a kellő visszafogottságról már tudni sem óhajtó, gátlástalan modusában.

Ám legyen! Én most csak egyetlen bekezdésről tennék említést, amelyben Lánczi az alábbiakat mondja: 1. „A Nyugat kimondta: nincs szükség a vallásra, a filozófiára, az antikvitásra, a középkorra.” 2. „Ezt követte a filozófia leszalámizása, erről szól Martin Heidegger teljes munkássága.” 3. Végül megemlékezik a „szabad művészetekről (liberal arts)”.

Hazugság, a fogalmi készlet teljes felrúgása, értelmetlen, kínos és nevetséges zagyválás.

Mi az, hogy „a Nyugat kimondta: nincs szükség a vallásra, a filozófiára, az antikvitásra, a középkorra.” Semmi ilyet nem mondott a Nyugat, ócska hazugság és/vagy a mai Nyugat teljes nem ismerete. Eldöntöttem: Isten bizony, nem állok fel az íróasztalomtól, csak a rajta lévő friss munkákat és szerzőiket említem meg: Paul Veyne: Les Grecs ont-ils cru à leurs mythes? (1992); Jan Assmann: Exodus. Die Revolution der Alten Welt (2015); Aleida Assmann: Erinnerungsräume. Formen und Wandlungen des kulturellen Gedächtniss (1999); David Nirenberg: Aesthetic Theology and Its Enemies, Judaism in Christian Painting, Poetry and Politics (2015); Jan Assmann: Herrschaft und Heil. Politische Theologie in Altägypten, Israel und Europa (2000); François Hartog: Le miroir d’Hérodote (2001); François Hartog: Croire en l’histoire (2015); Paul Veyne: Quand notre monde est devenu chrétien (312-394) (2007). Vannak még magyar nyelvű kötetek is, azokat most meg sem említem. Lánczi nem járt Nyugaton, vagy ha igen, nem fordult még meg könyvesboltban: a kapitalista, azaz eladásra és nyereségre dolgozó könyvkiadók és könyvesboltok kínálata teli nem Lánczi és társai értelmében vett sztárszerzők vallási (zsidóság, kereszténység, iszlám) munkáival, ókortörténeti és középkori kiadványokkal, ókori és középkori szerzők szövegkiadásaival és így tovább. Emlékszem, hosszú római tartózkodásom során, miután egész nap ültem a Vatikán levéltárában és az Institutum Patristicum Augustinianum könyvtárában, éjszaka, ahogy mondom, éjfélkor vagy már éjfél után sétáltam ki a kedvenc könyvesboltjaimba (sokszor

kiváló művészettörténész barátommal), s vettünk a zsúfolásig tömött könyvesboltjainkban fillérekbe kerülő görög-olasz vagy latin-olasz kétnyelvű paperback kiadásokat. Soha nem látott méretű érdeklődés övezi a nyugati világban a vallástudományt, az ókortudományt vagy a medievisztikát, s nincs társadalomtudománnyal foglalkozó szerző, aki, bármi legyen is a témája, megengedné magának, hogy ne az ókorral és/vagy a középkorral kezdje a munkáját. Erre valamennyinek jó oka van, de ennek okát már felesleges lenne elmondani a nagy Lánczi professzornak, ám külön kérésére szívesen elküldöm neki az általam legjobban ismert párizsi, leuveni és római egyetem vonatkozó oktatási programját. El fog csodálkozni Lánczi rektor! Amúgy maga számolt be az interjúban arról, hogy egyszer járt Brüsszelben, de ott rájött arra, hogy belga sört itthon is lehet kapni, úgyhogy többet nem is ment oda. Kár! Az esti sörözést megelőzően érdemes lett volna beugrania például a brüsszeli Musées royaux des Beaux-Arts-ba, ahol elképesztő középkori anyagot tekinthetett volna meg, köztük Bosch vagy Bruegel (Ikarosz bukása!!!) képeit. Mellesleg Európa egyik legjobb és legnevesebb medievisztikai (középkortudományi) tanszéke (Department of Medieval Studies) a hazánkból elüldözött, ám Bécsben boldogan befogadott CEU-n működik. Tetszett volna időben szólni a rektor úrnak, hogy a Legfőbb Vezér ne dobja ki az Európa meghatározó időszakát kutató és oktató intézményt Attila büszke örököseinek honából.

Aztán mi az, hogy „Ezt követte a filozófia leszalámizása, erről szól Martin Heidegger teljes munkássága.” Mi van? Milyen mondat az, hogy „erről szól M. H. teljes munkássága? És mi az, hogy a filozófia leszalámizása? A Fidesz szalámizta le az MDF-et meg a KDNP-t, pont úgy, ahogy az a politikai szótárakban szerepel, de a filozófia tudománya nem ismeri ezt a kifejezést. Mi a francot ért ezen Lánczi? Heidegger filozófiájához sokféleképpen lehet viszonyulni, s Heideggerre a „Fekete füzetek” miatt, s a benne lévő antiszemita és etnicista állításai miatt lehet haragudni, lehet a személyét undorral elutasítani, de filozófiáját, egész életművét („erről szól Martin Heidegger teljes munkássága”) azzal elintézni, hogy „leszalámizta a filozófiát” legfeljebb az a magyar rektor fogja, akinek sok köze nincs, nem is volt a filozófiához, aki Heideggertől egyetlen sort sem olvasott, s aki politikai őrületében saját kedvére és inkompetenciájára úgy dobálózik a fogalmakkal, ahogy neki tetszik, nem zavartatva magát a fogalmak használatának alapfeltételétől, azok konszenzuális jelentésének betartásától.

Végül, ha már Lánczi keserűen telikönnyezi az interjúját azzal, hogy a Nyugat már kimondta, nincs szükség antikvitásra, középkorra, akkor legyen oly kedves a rektor úr az említett „szabad művészetek” mellé, mintegy tudományosságának manifesztációjaként nem az angol liberal arts-ot odapakolni zárójelben, hanem annak eredeti, a középkori egyetemi oktatástól és tudományfelfogástól kezdődően a mai napig meghatározó latin elnevezését (artes liberales).