Énekeljünk!

Iván Gizella
>Imádom a flashmobokat. A meglepetéseket, melyeket a dalok hoznak el az utca, vagy egy zárt tér, bevásárló központ látogatóinak, repülő, vonat utasainak, egy turistákkal tömött kis térnek. Soha nem fogom elfeledni, amikor Olaszországban a legnagyobb volt a baj a járvány miatt, az olaszok kiálltak az erkélyekre és beleénekelték a fájdalmukat a szívünkbe. Reményt adtak egymásnak a dalokkal, holott be voltak zárva a lakásokba, mint a madarak a kalitkába. Mégsem érezték rabnak magukat, mert a dal szárnyán repültek. Hozzánk is.
Bevallom, elpityeredtem a látottakon.
Attól meg kifejezetten jókedvű lettem, amikor azt láttam, egy repülőn az indulás előtt előugrik három fiatal srác és a marcona, morcos, rosszkedvű, esetleg a felszállástól való félelmében maga elé bambuló emberek arcára gondtalan mosolyt csalnak a nótájukkal. Azok a percek mindent megértek. Vagy amikor egy plázában az emeletek korlátjainál megjelentek a helybéli operaénekesek és hangjukkal betöltötték a teret, megállásra kényszerítve a rohanó, unott vásárlókat. Nem biztos, hogy szebb pillanatok adódtak sokaknak azon a napon.
S mi az, ami összeköti ilyenkor az embereket? A dal, a nóta, a hangok. A hangok, amelyek ott vannak szívünkben, csak elő kell csalogatni őket. Ilyenkor biztos sokkal jobban szeretjük egymást és másként nézünk embertársainkra, hiszen találtunk egy közös pontot, az éneklést. Hogy ismerjük a dalt, hogy mosolygunk az előbukkanó hamis hangokon, minden olyan, mintha angyalok énekelnének a lelkünkben. Jó, nem tagadom, érzelgős vagyok. Nagyon is, de ez gondolom bocsánatos bűn.
Mi magyarok meg ahelyett, hogy a plázákban gyakrabban énekelnénk, egymásra mászunk a pénztár előtt és dühünkben még fegyvert is rántunk. Idegesek, frusztráltak és tehetetlenek vagyunk. A másikon töltjük ki a mérgünket, kiszállunk a kocsiból és leugatjuk a sofőrt, aki lassabban megy, mint mi szeretnénk. Vagy büntetőfékezünk és elhúzzuk a csíkot.
Türelmetlenek vagyunk a gyerekekkel is, igaz ez a szülőkre, a tanárokra egyaránt. Nincs rend a lelkünkben, mert most éljük meg a járvány legszörnyűbb napjait. Amit sem a kormány, sem mi nem kezelünk úgy, ahogy kellene. A kormány hibáit nem is kezdem el felsorolni, a miénkre kellene inkább koncentrálni. Mert mi tehetjük a legtöbbet azért, hogy nekünk jobb legyen. Arra kellene koncentrálni, hogy legyünk türelmesek, vegyünk példát azokról, akik maszkot hordanak, tartják a távolságot, megfelelően fertőtlenítenek, nem mennek tömegbe csak azért is. Szeressük azokat, akik az életüket kockáztatják értünk egy borzasztó szkafanderben minden nap, s mutassuk is ki a szeretetünket.
S ne felejtsünk el énekelni. Jobb lesz tőle a világ, és benne mi is.