Tíz palackunk van 50 emberre, azt tologatjuk 

„Tavaly március óta folyamatosan dolgozom. 240 órát egy hónapban.” Azóta egyszer volt egy teljesen szabad hétvégéje, amikor a szombatot és vasárnapot is megkapta. „Nagyjából átaludtam. Nem akarok én telefonon sem beszélni senkivel. Nem haragszom senkire, csak nincs erőm és kedvem.” – mondja.
A munkahelyén négy hete robbant be a harmadik hullám. Ma két szinten 80 betegről gondoskodnak. Egy főnővér, egy főorvos és – váltásban – hat ápoló tartja a frontot.
“Ez azt jelenti, hogy szintenként van másfél nővér. Van, hogy órákig egyedül vagyunk.”
Az intenzíven 50-60-an fekszenek. A műszakokat talpig beöltözve csinálják végig.

„12 óra alatt felvettem 13 beteget a majdnem 50 fős osztályra. Fekszik bent egy 50 éves nő, aki nemrég még kétségbeesetten telefonálgatott a szüleiért. Meghalt az anyja és az apja is a múlt héten, most pedig már ő is nálunk van.”
A nővér azt mondja, vannak fiatalok, akik nem élik túl. A napokban egy 30 éves nő halt meg, nem volt alapbetegsége. Előtte egy 28 éves férfi. „Ők túl későn jöttek a kórházba sajnos.” Megrémítette, amikor egy olyan édesapa került hozzájuk, akinek hármas ikrei vannak. A felesége is megfertőződött, a három hónapos gyerekekkel együtt. Ez a történet legalább jól végződött, az apa tíz nap múlva hazakerült, és a másik kórházból is kiengedték az anyát az ikrekkel.
A minap pedig eltűnt egy fertőzött.

„A covidos beteg egy melegítőt vett a pelenkára és bedugta a katétert is. Egy pulóverben, kabát nélkül és kanülökkel a kezében hazavillamosozott a 97 éves anyjához. Rendőrök hozták vissza. Nem értjük, hogy csinálta, mert a lift csipogóval működik, és a portán is ki kellett mennie.”
Átvezénylés náluk csak a kórházon belül van, a bezárt részlegekről érkeznek hozzájuk kisegíteni a nővérek.„Az ő osztályukon 20 beteg sincs, itt meg 50. Azt sem tudják, mit csináljanak, merre induljanak, hogy vegyék fel a ritmust. Vért venni sem tudnak, mert náluk sosem kellett.”
Az ápoló szerint mindenki nagyon szeretné jól csinálni, de van, aki nem bírja.
„Amikor egy néninek a lágyék részről vettem vért, volt aki ujjongott, hogy ő is meg akarja tanulni, a másik oda sem mert nézni.” Sok a nagyon fiatal orvos. A több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező ápoló szerint a rezidenseken látszik, hogy nincs gyakorlatuk.

„Hogy lehet olyan helyzetbe hozni embereket, hogy soha nem csinálták, és most bedobják őket a legnehezebb helyzetben?”
Elvileg ők dönthetnek arról, hogy kit küldenek, illetve vesznek át intenzívre. „Az ápoló szokta ajánlani, kit érdemes küldeni, de nem gondolom, hogy Isten vagyok. Lelkileg ez nagyon megterhelő.” – mondja.
Dolgoznak náluk önkéntesek is, de közöttük is akad, aki sírva fakad és nem jön többet. Stewardesseknek is felajánlották, hogy mivel repülni most nem lehet, beállhatnak segíteni a kórházakba, de ők végül nem jöttek. Az ápoló szerint az oxigénnel vannak problémáik, mert vannak olyan kórtermek, ahol csak egyetlen fali csatlakozó van, de heten vannak bent, és közülük öt betegnek kellene oxigén.

„A 120 kilós, nálam magasabb palackokat sokszor két negyven-hatvan kilós nő próbálja mozgatni. Tíz palackunk van a csaknem 50 emberre, azt tologatjuk attól függően, kinek van nagyobb szüksége rá.”
A nővér azt mondja, naponta 20-25-en halnak meg az ápoltjaik közül.

Volt olyan, amikor már bent volt az új beteg, várnia kellett, amíg lemossák az ágyat neki.
Három paravánt használnak. Azt mondja, egy olyan kórteremben, ahol most heten vannak, fel kell mérniük, hogy ki mit lát, és aszerint próbálják takarni azt az ágyat, amin a holttestet előkészítik a szállításra. A testet ilyenkor le kell fedniük egy lepedővel. „Egyszer egy néni felugrott, hogy szegény beteget ki kell takarni, mert megfullad.” – meséli.

„A halálhoz hozzászoktunk, de ez most sok. Olyanok halnak meg, akikre nem számítasz.” „Azon jár az agyam folyton, kinek adjak oxigént. Úgy érzem néha, megbolondulok.”