Eufória

Benedek István Gábor
>Már megszokta a kis lakást, itt az angyalföldi téren, sőt az aprócska konyhát is megszerette. Mert amióta, immáron özvegyen, ide átköltözött, jóformán csak itt élt. A reggeli teáját mindig itt itta, ugyanazon a széken, megtanulta a főzés elemi fogásait is, amihez persze bevásárolt, következésképp kijárt a közeli piacra. Mellesleg ez lett a legjobb időtöltése. Alkudott, tanácsot kért, nézelődött és beszélgetett. Csak a politikát kerülte. Ha valaki erről kérdezte: meglátását, véleményét, a választ egy-két kurta mondattal elütötte.
Pedig tájékozott volt. Világos konyhájában, ahol naponta hosszú órákat töltött, elolvasott egy járatott napilapot, egy, néha két alkalmilag vásárolt hetilapot, mindig meghallgatta a rádió híreit, sőt, a betelefonálós műsorokat is, tehát elég jól tudta, mi van az országban. De nem érdekelte.

A közeli könyvtárból régi könyveket kölcsönzött, hajdani iskolai kötelező olvasmányokat, és ezek nagy gyönyörűségére szolgáltak. Régi barátait elkerülte, s aztán, lassanként őt is elfelejtették. Életét nyugodtabbnak tartotta így. Ha dumára vágyott, elment a Lehelre. Vagy nézte a televíziót. Csak a postással tett kivételt. Ha nagy ritkán levelet kapott – fia írt Angliából, vagy a bank értesítette valamiről, esetleg a rokonai küldtek névnapi, ünnepi üdvözletet –, a becsengető hivatali személlyel szívesen váltott szót. Ha meg a nyugdíjat hozta, be is hívta, s ha éppen főzött valamit, szívélyesen megkínálta. Mondhatni hivatalból volt előzékeny ember. Két évtizedet töltött el külügyi tisztviselőként a minisztériumi apparátusban itthon, és több ízben külföldi kiküldetésben. A nagy nyelveken kívül tudott szlovákul és arabul. Úgy gondolta, ismeretei, gyakorlata megvédi őt a mellőzéstől. Hát nem óvta meg.

Feleségét a történések jobban megviselték; sokat betegeskedett, aztán egy heveny betegség el is vitte. Ő csak akkor roppant össze, amikor a régi nagy lakásból ki kellett költöznie. Akkor úgy érezte: tartalmas, hasznos élete immár véget ért. Megpróbált fordítani, de kiderült: a kiadók, a lehetséges megrendelők nem rá várnak. Az újak, a fiatalok, a nagy nyugati egyetemekről visszajőve más, élőbb nyelvet tudtak, miközben segítségül hívták a komputert, az elektronikus technika egész arzenálját.

A postást, akit most villásreggelire hívott be, még hűtött sörrel is kínálta. Meghallgatta vendége tízéves gyerekének néhány iskolai csínytevését, ő pedig elmesélte egyik kairói élményét: látogatását a kikötői bazárban, ahol a publikumot apró, egymással játszó majmocskákkal szórakoztatták. A történetet derűvel és telve jó érzéssel adta elő, hiszen általa újra fiatal volt, fontos és tevékeny.

A nyugdíját kézbesítő postást meghatotta a nála jóval idősebb, tekintélyes férfi lebilincselő kedvessége. Olyannyira zavarban volt, hogy elfeledte átadni a címére érkezett levelet. A jó kézbesítőnek a borítékok sok mindent elárulnak. Legfőképp a feladó neve fontos, továbbá a hely, ahol a borítékot feladták. Aztán az írás is árulkodik erről-arról: erőről, lendületről, intellektuális felkészültségről. A hivatalos, gépelt címzés pedig arányérzékről, fegyelmezettségről, megbízható pontosságról. A mi emberünk még ennél is többet tudott: kapott-e már ettől a feladótól küldeményt, vagy most írtak először ide, és így tovább, és így tovább.

Bocsánatot kért a feledékenységéért. Azzal mentegette magát, hogy a nyugdíj, a pénz átadása lekötötte, utána pedig a szíves invitálás a villásreggelire teljesen eltérítette a gondolatait. És tréfásan ünnepélyes mozdulattal átadta a borítékot.

– A Külügyminisztériumból küldték – mondta a házigazdának, aki maga is meglepődött, hogy összeszorult a szíve, és elakadt a lélegzete. Kissé remegő kézzel emelt fel egy kést, és bontotta fel vele a címeres borítékot.

A postás érzékelte a perc különös voltát.

Mindketten álltak, feszülten és várakozó figyelemmel.

– Milyen nap van ma? – kérdezte a férfi.
– Csütörtök – mondta a postás.
– Hétfőn tízkor vár a miniszterhelyettes – olvasta a levélről idézett dátumot a címzett. Ezernyi minden járt a fejében, de nem szólt egy szót sem.
– Hát én most megyek – búcsúzott a postás. – Jó egészséget kívánok a nyugdíjhoz, és járjon szerencsével a minisztériumban!

Nyújtotta a kezét. A másik még később sem emlékezett arra, hogy mondott-e erre bármit is.

Hétfőig volt ideje latolgatnia az invitáció okát. Mindig arra lyukadt ki, hogy kérdésére csak a miniszterhelyettes válaszolhat.
Hát ez is elkövetkezett. Az épületet jól ismerte; a biztonsági őrség, a lift, az elé lejövő titkár is pontosan olyan volt, mint régen. Talán csak több üveg, csillogó alumínium terelő korlát került az előcsarnokba, mint az ő idejében.
A miniszterhelyettes rögtön a tárgyra tért.
– Ön szolgált Abdulrahmanban. És tud arabul. Most, hogy ez az állam háborúba keveredett Öböl-országbeli szomszédjával, s nekünk arrafelé vannak érdekeink, még ha nem is jelentősek, de tudnunk kell a fejleményekről. A lehetséges kilátásokról. Ebben kérnénk a segítségét. Tudjuk, hogy ön nyugdíjas. De talán volna kedve segíteni nekünk. Összeállítottunk egy kis brigádot: három kolléga. Velük elemezne helyzeteket, értékelhetne eseményeket, nemzetközi vonatkozásokat. Fordítana. Rendben? Némi dotációért, természetesen.

Kis csönd. Nézték egymást. Ő, a nyugdíjas diplomata és a miniszterhelyettes.
– Nos?
– Nincs okom a visszautasításra. Rendben van. Köszönöm.
A miniszterhelyettes felállt, nyújtotta a kezét.
– A titkárnőmtől minden részletet megtud. Holnap 9-kor értekezlet. A brigáddal. Itt, a házban.

Ezzel vége volt. Lebegve, félálomban ment el. Ez ám az elégtétel! A sok éves hűséges, jó munkát ugyan nem méltányolták, de ez már politika. A szakértelmét, a tudását most mégis visszasírták. Nyilván sok mindenkit megnéztek, megvizsgáltak, és most mégis őt választották! Alighanem a brigád legöregebbje lesz, de egyben a legtapasztaltabb is. Igaz, hogy egy újabb háború, meg néhány cirkusz kellett ahhoz, hogy őt reaktiválják. De hát arrafelé mindig volt és lesz háború, felkelés, konfliktus. És neki nem fegyverekkel lesz dolga, hanem csak az összeütközések elemzésével.
Már fejben szerkesztette is az első feljegyzését. A szakmai adatokat kiegészíti az abdulrahmani ősi előkelő, gazdag, befolyásos családok névjegyzékével; ez a sorrend az eltelt években legfeljebb kiegészült, módosult, de a lényeget tekintve nem változhatott. Erről még ottléte alatt írt valamiféle tanulmányt, talán az archívumból elő is kereshető, de mert akkor semmiféle jelentőséggel nem bírt, tökéletesen elfeledték. Hát most ő otthon majd előveszi a dokumentumait.
Eufórikus kedvvel indult haza. Úgy érezte, nem bír autóbuszra, villamosra szállni, gyalog teszi meg az utat. Élete dicsőséges napja ez a mai! Legszívesebben dalolni lett volna kedve. És táncolni. Könnyedén, hiszen vége a depressziós életszakasznak, az értelmetlen ébredéseknek és a szorongó nappaloknak. Hiszen újra szükség van rá, méltányolják a képességeit, bevonják a fontos, közös munkába. És ha eddig mellőzték is, az csak politikai tévedés volt. A rendszerváltozások zavaros üledéke. Ami most eltűnt, semmivé lett.

A Nyugati pályaudvar előtti kaotikus zebrák egyikén egy türelmetlen autós elgázolta. Még nem volt dél, amikor kijött érte a rohamkocsi. A baleseti sebészetre szállították.