Posted by Batka Zoltán
>Régi fejlövésem, hogy egy bizonyos szint felett bizony le kell menni egy bizonyos szint alá, más szóval ha valaki jó erőben van, akkor azért nem illik elmenni bizonyos dolgok mellett. Így volt ez ma is, a Gellért-hegyre kocogtam fel, ahogy naponta szoktam, hogy vírusidőkbe ne őrüljek meg teljesen. Másnak ez nem sikerült: a nagyréten az egyik fáról egy kötélen egy gumicsont lóg, rajta egy harci kutya szájzárat kapva. A kis gazdi meg a fejét ütögeti, nyilván hogy hergelje a blökit. Se póráz, semmi, ötven méterre négy kisgyerek játszik anyuval. (Okos anyut ezúton is csókoltatom)
Bár az általában a pitbulltartók többségében személyiségzavaros kis balfaszok, de ezúttal is igyekszek diplomatikus lenni, és odakiáltok neki, hogy „hé tesó, biztos, hogy jó ötlet itt, a gyerekek mellett harcoltatni a kutyát?”. A válasz borítékolható volt, jött az ilyenkor szokásos szar dumával, hogy hol látok én harci kutyát? Olvassak már utána, hogy mi az a harci kutya, az övé staffordshire terrier.
Még tart bennem a diplomáciahormonból a.) elmondom, hogy a staffordshire az bizony egy harci kutya b.) legalább ne gyerekek mellett, póráz nélkül csinálja már amit csinál Válaszképpen az jön, amire az ilyen hülyéktől általában számít az ember: személyeskedés. Hogy én egy tipikus rosszéletű, lerobbant vén fasz vagyok ( srác alig ötössel-tízessel fiatalabb nálam), aki csak kötekszik vele. Na, itt én is mondok pár keresetlen szépet az úrnak, pl. hogy ha a kiskutyusa játékból letépi itt valamelyik gyerek arcát akkor ő kerül sittre és így ránézésre kapásból ő lesz a körlet hamupipőkéje, szóval egyáltalán nem biztos, hogy kettőnk közül én leszek a szaréletű.
>Régi fejlövésem, hogy egy bizonyos szint felett bizony le kell menni egy bizonyos szint alá, más szóval ha valaki jó erőben van, akkor azért nem illik elmenni bizonyos dolgok mellett. Így volt ez ma is, a Gellért-hegyre kocogtam fel, ahogy naponta szoktam, hogy vírusidőkbe ne őrüljek meg teljesen. Másnak ez nem sikerült: a nagyréten az egyik fáról egy kötélen egy gumicsont lóg, rajta egy harci kutya szájzárat kapva. A kis gazdi meg a fejét ütögeti, nyilván hogy hergelje a blökit. Se póráz, semmi, ötven méterre négy kisgyerek játszik anyuval. (Okos anyut ezúton is csókoltatom)
Bár az általában a pitbulltartók többségében személyiségzavaros kis balfaszok, de ezúttal is igyekszek diplomatikus lenni, és odakiáltok neki, hogy „hé tesó, biztos, hogy jó ötlet itt, a gyerekek mellett harcoltatni a kutyát?”. A válasz borítékolható volt, jött az ilyenkor szokásos szar dumával, hogy hol látok én harci kutyát? Olvassak már utána, hogy mi az a harci kutya, az övé staffordshire terrier.
Még tart bennem a diplomáciahormonból a.) elmondom, hogy a staffordshire az bizony egy harci kutya b.) legalább ne gyerekek mellett, póráz nélkül csinálja már amit csinál Válaszképpen az jön, amire az ilyen hülyéktől általában számít az ember: személyeskedés. Hogy én egy tipikus rosszéletű, lerobbant vén fasz vagyok ( srác alig ötössel-tízessel fiatalabb nálam), aki csak kötekszik vele. Na, itt én is mondok pár keresetlen szépet az úrnak, pl. hogy ha a kiskutyusa játékból letépi itt valamelyik gyerek arcát akkor ő kerül sittre és így ránézésre kapásból ő lesz a körlet hamupipőkéje, szóval egyáltalán nem biztos, hogy kettőnk közül én leszek a szaréletű.
Majd folytatom a kocogást a csúcsra, a gyerekek az üvöltözés miatt anyukástul leléceltek (navégre) én meg kis szerencsével legalább tönkre vágtam a srác napját. Visszafele jövet is a fiúkánál megyek el, amikor az öcsém telefonál családi ügyben. Megállok, a srác persze azt hiszi, hogy a rendőröket hívom és rámmozdul. Gyorsan félreteszem a telefont és jelzem a srácnak, hogy ne jöjjön közelebb, részint nincs rajta szájmaszk (láthatóan a hülyéjét nem különösebben érdekli a távolságtartás) részint meg ha ütőtávon belülre kerül én nem várom meg amíg felbátorodik szóval tegye már meg nekem azt a szívességet, hogy Covid alatt ne kelljen a XI. kerületi rendőrőrsön eltölteni a napom. Ez hat, meg a srác, aki bár nagydarab, ám a póló alól jól láthatóan inkább pufika, meg a mozgása sem dinamikus, szóval blöffölt, visszalép, bár egyszer még megpróbál utcai harcost játszani, amikor az elevenjére találok és megjegyzem, hogy a kettőnk közül nem én kompenzálom a kis pöcsömet egy harci kutyával, akkor megvonaglik, megint rámmozdul, de már mosolygok, mivel látom, hogy a gyereknek remeg a szája, lakótelepi rutin, hogy ez a blöff jele, meg az ilyent könnyű megruházni.
Ahogy az is, hogy ha úgy alakul, akkor ne tanúk előtt tegye ezt az ember, mert az ilyen balfékek utána sírós szájjal rohangálnak rendőrségre, bíróságra. Pláne, hogy addigra odakeveredett két járókelő, akik -döbbenet ez az ország – hangosan a fiúnak adnak igazat, amiért beletapostam a virágos lelkébe a kis pszichojának, elvégre szegény csak a kutyáját edzi egy gyerekjátszótér mellett. Még nekem kezd a pár férfitagja pöntyögni, hogy hol az én szájmaszkom, nem mintha ennek bármi köze lenne az egészhez. Félévente jön hír arról, hogy harci kutyák félholtra marcangoltak egy gyereket, de valahogy baromira okoz társadalmi veszélyérzetet, hogy Magyarországon ilyen személyiségzavaros hülyék ezerszámra mászkálnak ilyen, kurvára veszélyes állatokkal. Az ugyanis egy szar duma, hogy csak a neveltetés számít. A valóságban ezeket az állatokat ezer és ezer generáción át úgy szelektálták, hogy a lehető legagresszívebb egyedek maradtak meg. Egész egyszerűen a génjeikben hordozzák a harci ösztönt és jócskán akad olyan állat, akinek különösen ilyen ideggyenge, hülye gazdi mellett feltör ez a késztetés.
Érdekes mód a fejletlen nyugaton nem engedélyezik az ilyen állatok tartását, vagy csak nagyon speciális engedély mellett lehet valakinek harci kutyája. Nálunk meg egy ilyen kis balfék is bármikor vehet magának ilyent. Rendőrt hívni rá nem igazán lehet (nemrég mesélték, hogy a Gellért hegyre azért nem lehet parkőrt toborozni, mivel nem bírják szuflával a lejtőt) meg a pöcsfej tényleg virít egy állatorvosi papírt, hogy a kutyája nem pitbull. (Nem mintha nem tökmindegy lenne) Szóval marad az izmozás az ilyenekkel, bár nagyon lehangoló, hogy a múltkor is egy utcai pszicho belémkötött, mert szerinte a kerékpárúton kerékpároztam és ez tűrhetetlen és hiába érveltem, végül mégiscsak akkor lett igazam, amikor a tag látta, hogy 40 centis a bicepszem és viszonylag rutinosan veszem fel az alapállást. Hát ennyit az értelmiségi létről.
Ahogy az is, hogy ha úgy alakul, akkor ne tanúk előtt tegye ezt az ember, mert az ilyen balfékek utána sírós szájjal rohangálnak rendőrségre, bíróságra. Pláne, hogy addigra odakeveredett két járókelő, akik -döbbenet ez az ország – hangosan a fiúnak adnak igazat, amiért beletapostam a virágos lelkébe a kis pszichojának, elvégre szegény csak a kutyáját edzi egy gyerekjátszótér mellett. Még nekem kezd a pár férfitagja pöntyögni, hogy hol az én szájmaszkom, nem mintha ennek bármi köze lenne az egészhez. Félévente jön hír arról, hogy harci kutyák félholtra marcangoltak egy gyereket, de valahogy baromira okoz társadalmi veszélyérzetet, hogy Magyarországon ilyen személyiségzavaros hülyék ezerszámra mászkálnak ilyen, kurvára veszélyes állatokkal. Az ugyanis egy szar duma, hogy csak a neveltetés számít. A valóságban ezeket az állatokat ezer és ezer generáción át úgy szelektálták, hogy a lehető legagresszívebb egyedek maradtak meg. Egész egyszerűen a génjeikben hordozzák a harci ösztönt és jócskán akad olyan állat, akinek különösen ilyen ideggyenge, hülye gazdi mellett feltör ez a késztetés.
Érdekes mód a fejletlen nyugaton nem engedélyezik az ilyen állatok tartását, vagy csak nagyon speciális engedély mellett lehet valakinek harci kutyája. Nálunk meg egy ilyen kis balfék is bármikor vehet magának ilyent. Rendőrt hívni rá nem igazán lehet (nemrég mesélték, hogy a Gellért hegyre azért nem lehet parkőrt toborozni, mivel nem bírják szuflával a lejtőt) meg a pöcsfej tényleg virít egy állatorvosi papírt, hogy a kutyája nem pitbull. (Nem mintha nem tökmindegy lenne) Szóval marad az izmozás az ilyenekkel, bár nagyon lehangoló, hogy a múltkor is egy utcai pszicho belémkötött, mert szerinte a kerékpárúton kerékpároztam és ez tűrhetetlen és hiába érveltem, végül mégiscsak akkor lett igazam, amikor a tag látta, hogy 40 centis a bicepszem és viszonylag rutinosan veszem fel az alapállást. Hát ennyit az értelmiségi létről.