Egy újságíró halála

Posted by
Murányi András
>Rengeteg együttérző üzenet mellett megannyi kérdést kaptunk az elmúlt egy hétben, mi történt a Testvéremmel. Az előbbieket ezúton is köszönjük, az utóbbiakra az alábbiakban igyekszünk válaszolni.
Testvérem március 13-án, szombat reggel 8.30 körül nekivágott a szokásos, hétvégi biciklitúrájának. Rendszeresen és simán letekert 30, sőt 50 kilométereket; időnként megállt, csodálta az ébredő, imádott Budapestet, a főváros környéki tájakat, közben fotózott, gondolkodott, pihent. Miután rákospalotai otthonukban elbúcsúzott feleségétől, Sasától, a város külső területein kerekezve a belsőbb területek felé vette az irányt. SMS-információi alapján 10.15-kor vett egy kávét a Jurányi utcai Budai Kettőben, majd tovább indult.
A Kacsa utca és a rakpart sarkáig jutott. Körülbelül 10.27-kor rosszul lett; egyre nehezebben vette a levegőt, majd összeesett.
Hogy mi történt ezután, azt az arrafelé kerékpározó Misitől és feleségétől tudjuk. Misiék 10.29 körül értek oda a Testvéremhez, aki stabil oldalfekvésben feküdt; körülötte két fiatal állt, fülükön telefonnal, alighanem a mentőket hívva. Testvérem ekkor már nem volt magánál. Misiék kaptak elsősegélyképzést a munkahelyünkön, ezért azonnal letették a biciklijüket és megkérdezték, segíthetnek-e. A fiatalok egyike bizonytalanul válaszolt arra a kérdésre, hogy elérte-e a mentőket, ezért Misi felesége 10.31-kor tárcsázta őket.
Ekkor már ott volt a helyszínen egy – ugyancsak éppen arra járó – kardiológus is, aki azonnal és szakszerűen megkezdte az újraélesztést. Később a kardiológus a mentőkkel is egyeztetett Misi feleségének telefonján, addig egy egészségügyi dolgozó – aki szintén a semmiből lépett oda – folytatta a szívmasszázst. Misi közben elrohant defibrillátorért; a diákhitel központban, majd a fogházban, aztán egy minisztériumi épületben próbálkozott, végül a Novotelben kapott, és amikor – nagyjából 5 perc elteltével – visszaért vele, az orvos azonnal megkezdte a defibrillálást.
A mentők a hívástól, pontosabban a diszpécserrel folytatott 2.5 perces beszélgetéstől számított körülbelül 10 perc múlva megérkeztek: 40 percig küzdöttek a Testvéremért, majd a Szent János Kórházba szállították.
Sasa dél körül hívott, beszéltem-e a Testvéremmel, mert már jóideje elment, hívta is, de nem vette fel a telefont. Az én hívásomat már a Szent János intenzív osztályának orvosa vette fel, akinek a hangján érezni lehetett, hogy a helyzet legalábbis kritikus. Különféle vizsgálatok után a Testvéremet átszállították a Városmajori Szív- és Érrendszeri Klinikára. Itt is elvégeztek több vizsgálatot, és azt konstatálták, hogy nem tudják, mi okozta ezt a helyzetet. Nincs meg a pontos, egyértelmű kiváltó ok. Nem szívroham, talán tüdőembólia, de nincs meg az az ér, az a pont, az a bármi, ami pontosan megmutatná, mi a felelős azért, hogy a Testvérem keringése összeomlott. Oltást nem kapott, a kórházi PCR-teszt is negatív lett. Panaszkodott-e bármire? Nem. Volt-e valamilyen betegsége? Nem, illetve gyógyszeresen karbantartott vérnyomása. Szedett-e valamit? Nem. Nem, nem és nem. Cigarettázott, keményen dolgozott, nyilván akadtak stresszesebb időszakai is, miközben úgy tekert el Vácig és vissza, hogy az egy negyvenesnek is a javára válna. A tüdőembóliát végül kizárták. Akkor? Alighanem összejött néhány – ehhez képest – kisebb dolog. Vagy egy. Mint amikor egy kislámpa zárlatos lesz, és kiüti a főkapcsolót.
Március 14-én, vasárnap késő délelőtt vált világossá, hogy elveszítjük. Hogy igazából már szombaton, a Kacsa utca és a rakpart sarkán elveszítettük. Előbb Sasa, majd én is bemehettem hozzá. Húsz perc után, 13.09-kor elbúcsúztam tőle, és eljöttem. A doktor 15 óra körül hívta Sasát, utána Sasa engem. A kórházban kiadott papíron az áll, hogy 13.10-kor vesztettük el.
Testvérem családjával ezúton is köszönjük a kardiológusnak, az egészségügyi dolgozónak, a kiérkező mentőknek, a két kórház dolgozóinak az áldozatos harcot: minden szempontból és mindent megtettek a Testvéremért. Köszönjük Misinek és a feleségének a helyszíni segítséget és azt, hogy választ adtak a kínzó kérdésekre. Köszönjük a két fiatalnak, hogy azonnal odaléptek, és igyekeztek segíteni.
És hogy mi lesz most? Csak a Testvéremet tudom idézni, aki 1982 decemberében, az újhullámos gimnáziumi zenekar, a Ketchup Letchup Gárda vezetőjeként a következőt válaszolta az Ifjúsági Magazin „Mi várható a következő évben a hazai popmuzsika háza táján?” körkérdésére:
„Disszonanizáció. Ez várható.”