Olvasmány: Az ősmagyar törzsek élete

Posted by

Rerum Auctor
>A magyar történelem írott forrásokkal feltárt és biztonsággal tanított, jól ismert része Szent Istvánnal kezdődik, aki 1000 karácsonyán kézbe véve népünk sorsát, megalapította a Magyar Királyságot. Lezárult ezzel egy korszak, a vándorlások, kalandozások kora és kezdetét vette európai történelmünk, melyben a magyar állam bizonyította erejét és terjeszkedésbe fogva, a kontinens egyik legstabilabb, legerősebb középkori monarchiájává vált. Ugyanakkor a korábbi idők, a magyar törzsek vándorlási időszaka lassan feledésbe merült. De milyen lehetett ez a bizonyos korszak? Hogyan élhettek őseink, a magyar törzsek, a Kárpát-medencébe érkezésük előtt? 

verszerzodes.jpg

Székely Bertalan freskója a vérszerződésről (forrás: wikipedia.org)

Sokat tudhatunk meg erről, a 830 után íródott bizánci forrásokból, például VII. Konstantin, bizánci uralkodó, legfőbb írásából, a “De Administrando Imperio” című, 950 körül keletkezett könyvéből. (A 830-as esztendő az első, mely a bizánci forrásokban megemlíti a magyarok sztyeppei jelenlétét, az Uraltól délre.) Ugyancsak maradtak ránk írott források a muszlim történetíróktól többek közt Maszudi, Dzajhani, Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Gardézi, Tabari fennmaradt írásaiból. Folytatva a források sorát: rendelkezésünkre állnak az orosz, német évkönyvek, egyházi feljegyzések, illetve a magyar krónikás hagyomány: György barát, Anonymus, Rogerius, Kézai Simon írásai.

Az említett források alapján kijelenthető: a honfoglalást megelőző időkben a magyarság félig sztyeppei nomád életmódot folytatott, félig pedig rabló – zsákmányoló, (más politikai entitások által felbérelhető, kvázi zsoldos) harcmód szerint vándorolt. Ennek a bizonyos vándorló életnek a színterét az Ural hegység és az Al-Duna közti hatalmas terület adta (lásd a lenti térképet).

magyar_vandorlas.jpg

A dél-orosz sztyeppe folyói és domborzata az Ural ás a Kárpátok között

Bár az életmódunk nagyrészt források által alátámasztott, az időbeli behatárolás – nevezetesen, hogy mettől meddig tartózkodtunk az említett régióban és azon belül mikor hol tartózkodtunk – már rengeteg bizonytalanságot rejt. A történészek egyik része több évszázados sztyeppei múltot feltételez, azt gondolva, hogy az Ural-vidékről (annak keleti vagy nyugati előteréből) több évszázaddal a honfoglalás előtt eljöttek  a magyar törzsek, míg a kutatók másik tábora  szerint (főleg a bizánci források 830 utáni datálására támaszkodva) alig több, mint fél évszázados sztyeppei tartózkodásról ír. Akármelyik is az igaz (a 2-3 évszázados vagy a fél évszázados sztyeppei tartózkodás), annyi bizonyosnak látszik, hogy a magyar törzsek jelentős önállósággal rendelkeztek és az őket összefogó fejedelmek – a katonai vezető gyula és a szakrális vezető kündü – csak laza, közvetett behatással rendelkeztek a törzsi vezetőkre. Minden törzs maga döntött a hadjáratairól és belső ügyeiről, belső felépítésük szerint pedig nemzettségekre és nagy-családokra oszlottak (jól tagolt hierarchia szerint). A legfelső vezetés szintjén kialakuló kettős fejedelmi rendszert egyébként a magyarok a térség legjelentősebb államától, a VII és XI. század közt virágzó Kazár Birodalomtól vették át.

kazar_birodalom.jpg

A kép forrása: tortenelemcikkek.hu

A csuvas török nyelvet használó, de nagyrészt ismeretlen eredetű kazárok a VII. század közepén (valamikor 630 – 650 körül) hozták létre saját államukat, Kaukázus hegyláncaitól északra, a Volga és a Don folyók között. A nem túl jól szervezett és kevéssé is központosított “birodalom”, alig 4 évszázados fennállása alatt (650-1050) számtalan sztyeppei népet fogadott be. A kazárok uralkodója a kagán a IX. század elején szövetségesi viszonyt alakított ki többek közt velünk magyarokkal is, amikor törzseink a Don vidékén nomadizáltak. Ezzel egy sok évtizedes virágzó kapcsolat alakult ki a két nép között, mely kapcsolatban a mindenkori kagán valamiféle főúri jogot gyakorolhatott felettünk (a szövetségi és nem alávetettségi viszony megtartásával), melyet az is bizonyít, hogy a bizánci források szerint ő avatta fejedelemmé (kündüvé és gyulává) vezetőinket.

A magyar törzsek tehát (Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Kér, Keszi, Tarján, Jenő) a dél-orosz sztyeppén tartózkodva (melynek egy keleti része Levédia, nyugati része pedig Etelköz néven került a magyar történeti hagyományba), nomád életet éltek, vagyis állataikat legeltetve vándoroltak a pusztán, miközben a fegyveres “bérharc” is fontos jövedelem-forrásukká vált. Ami a törzsek elnevezéseit (és így eredetét illeti): a Nyék és Magyar inkább finnugor, a Kürtgyarmat, Kér, Keszi, Tarján, Jenő pedig inkább türk eredetre utal. Az egyes törzsek elnevezéseiről egyébként VII. Konstantin listája ír először, mégpedig a DAI (De Andimistrando Imperio) 38. fejezetében:

A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal … Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtgyarmaté, ötödik a Tarjáné, hatodik a Jenehé, hetedik a Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le.

A “zsoldos” (vagy “bérharcos”) életforma már az első kalandozások idején kialakult, amikor például a bolgárok, bizánciak, kazárok “zsoldjában” zsákmányért vagy egyéb fizetségért harcoltunk az említett népek ellenségeivel. Például 836-ban a dunai bolgárok a fogságukban lévő bizánci katonák lázadásának leverésére fogadták fel egyik törzsünket, később pedig az Al-Duna vidékére tévedő nyugati magyar törzsek – még a honfoglalás előtt – előbb 862-ben, majd 881-ben is frank, illetve morva zsoldban harcoltak a keresztény Európa peremén. Még később (894-ben), a bizánciak megbízásából léptünk harcba a balkáni bolgárok ellen. (Ezt az összefogást egyébként maga Árpád hozta tető alá, amikor az Al-Duna vidékén találkozott a bizánci Gabriel klérussal.)

magyar_osok.jpg

A kép forrása: afuzet.hu

Az ősmagyar törzsek életmódja tehát az Ural vidékéről való elvándorlás és a honfoglalás közti évszázadokban (fél – egy évszázadban, ha a rövid őstörténeti “iskola” datálását fogadjuk el), egyszerre volt nomád és ugyanakkor zsoldos életmód is, miközben a törzsek laza kapcsolatban álltak egymással, mindannyian elismerve és elfogadva a dél-orosz sztyeppe legjelentősebb entitásának, a Kazár Birodalomnak a főségét. Idővel azonban ez a kapcsolat megromolhatott, amikor a bolgárokkal zajló háborúnk közepette a sztyeppei népek ellenünk fordultak (bolgár-besenyő szövetség, úz támadás). A Kazár Birodalommal ekkor megszakítottuk a kapcsolatainkat és a Kárpát-medencébe vándorolva alapítottunk új szállásterületeket (ez volt a honfoglalás). A magyarok egy másik része – mely szintén kivált a kazárokkal való összefogásból inkább délre, a Kaukázus vidékére vándorolt. Itt alakult ki a szavárd-magyar közösség, mely még évszázadokig megőrizte hagyományait.

A szakításkor a kazárok államában élő kabarok törzse (vagy törzsszövetsége) velünk tartott és a magyarokkal társulva telepedett meg az új hazában. (Egyes történész vélekedések szerint ők voltak a székelyek ősei, akik ugyan saját identitásukat a hunokhoz kapcsolják, ám valójában az ő őseik alkották a rejtélyes nyolcadik honfoglaló törzset.) A kabarok egy lázadást követően dönthettek a velünk való összefogás mellett, amikor a kazár kaganátust sikertelenül próbálták megdönteni (és így vélhetően menekülniük kellett a kagán megtorlása elől).

osmagyarok.jpg

A kép forrása: femina.hu

A kazárokkal való szakítás átrendezte a magyar törzsek belső kapcsolatait is: a mindenkori fő-fejedelem szerepe például megnövekedett (innentől vált egyetlen vezetővé) és a törzsek közti kapcsolat is szorosabbá vált. Ugyanakkor tény, hogy még a honfoglalást követő kalandozó hadjáratokban is a törzsi vezetők önállóan dönthettek például a rabló-hadjáratok megindításában is, melyek mindig egy-egy törzs “vállalkozásai” voltak. A törzsek önállóságát majd csak Szent István töri meg, amikor 1000 után kialakítja a keresztény Európa által megkövetelt középkori állammodellt (törzsi központok helyett vármegyék létrehozásával).

Ami a honfoglalás előtti magyarság, az ősmagyar törzsek életmódjának mindennapjait illeti: erről sajnos nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre. Leginkább a régészeti leletek, sírok, más sztyeppei népek életmódjáról árulkodó források és nagyon kevés közvetett információt nyújtó írott forrás adhat némi támpontot. Ezek alapján úgy tűnik őseink a sztyeppei térség (vagyis az Ural és az Al-Duna közti hatalmas terület) legjobb lovasai voltak, akik riválisaikkal, például a besenyőkkel folytonos harcban állva állandóan vándoroltak. Kedvelt harcmodoruk volt az ijjakkal való támadás lesvetéssel és színlelt megfutamodással. A többi sztyeppei néphez hasonlóan őseink is tízes harci egységeket alkalmaztak, melyek közt a legnagyobb egységet a tümen (tömény, tyumen) jelentette, kerek 10 ezer lovassal.

osmagyar_harcosok2.jpg

A nemzettségfők egyben katonai vezetők is voltak, akik a legvitézebb katonáikat jutalmazták meg leginkább így kialakult a harcosok kiváltságos rétege, a nagycsaládi vezetők, nemzettségfők és törzsfők közvetlen környezetében. Az ősi magyar harcosok fegyvertárába tartozott még a reflexij mellett a kopja, a kelevéz, a fokos, a szablya, a könnyű bőrpáncél, a pajzs és a sokféle különböző sisak. (A vaspáncélzat, sodronying alkalmazásának datálásáról megoszlanak a vélemények.) A források szerint őseink mind a szablyáikkal, mind távolsági fegyvereikkel (íjjaikkal) jól harcoltak, így gyakran nagyobb létszámú ellenséges sereget is legyőztek. A honfoglalás-kori magyarság létszámadatairól egyébként nagyon eltérnek a kutatói vélemények: egyesek az alig 150-200 ezres, mások félmilliós népességszámot feltételeznek. Ám tekintve harci sikereinket, az egyes hadjáratokban bevetett lovasságunkat illetve a tényt, hogy néha egyszerre több irányban, több törzsünk is indított nagyszabású hadjáratokat, inkább a fél millióhoz közelíthetett a honfoglalás előtti, IX. századi magyarság létszáma.

osmagyar_harcosok1.jpg

A kép forrása: arcanum.hu

A magyar törzsek nomadizálása óriási területen, egymástól nagyrészt függetlenül zajlott: bizonyos törzsek már a VIII. – IX. századtól kezdve inkább a nyugati részeken éltek (az Etelközben, a Dnyeper-Al-Duna közt), míg más törzsek a Don közelében maradva csak később indultak meg Európa felé. Őseink könnyen felállítható és lebontható jurtákban éltek és a nagycsaládok vezetői, illetve a még nagyobb befolyással bíró nemzettségfők katonai jellegű parancs-rendszerben “uralkodtak” az alájuk tartozókon. A törzsfőnek nagyon komoly, szinte fejedelmi hatalma volt “népe” felett. Saját hitvilággal rendelkeztünk, mely azonban Szent Istváni krisztianizáció időszakában sajnos nagyrészt megsemmisült.

osmagyarok2.jpg

Forrás: László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról. Móra, Budapest, 1982.

Az ősi magyarság természeti környezetével szoros kapcsolatban élő, gazdag kézműves-hagyománnyal rendelkező, állattartó, földművelő és harcos lovasnépet alkotott, mely nép leginkább a folyók mentén vándorolva más sztyeppei etnikumokkal gyakran megvívott küzdelmekben, háborúkban vált a térség egyik legharciasabb nomádjaivá. Sajnos mindennapi életmódunk részletes feltárása még mindig várat magára, mint ahogyan vándorlásunk legősibb, legrégibb kiindulópontjainak felfedezése is a elkövetkező történész-generációk feladata lesz.

Felhasznált és ajánlott források:

  • Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998.
  • Róna-Tas András: Kis magyar őstörténet. Balassi Kiadó, BP., 2007.
  • A magyarok harcmodora és fegyverzete (Dr. Kiszely István nyomán – Ősök szelleme – SZKR.) szentkoronaradio.comauctor.blog.hu