Posted by Berlin, teljesen kihalt ez a gyönyörű város, csak a napsütés vidít valamennyire. Néhány ember kimerészkedett a közeli parkba,, itt a napfény ritka, az elszántabbak egy padon próbálnak napozni, fura látvány.
Mi vagyunk a súlyosan veszélyeztetettek, naponta negyedóránál tovább nem vagyunk a szabadban.A sarkon látjuk, hogy a még nyitva tartó kávéházak teraszain egy mosolygós pincér tolja pontosan két méterre egymástól az asztalokat a székekkel együtt.
Félünk.
Mindannyian mosolyogva félünk, ez itt így szokás, ha nagy a baj és most nagy, vadidegenek mosolyognak egymásra (ez is ritka mint a napsütés), apró sóhaj, ebben kell élnünk, mondja egy mosolygó idős úr, nem tehetünk semmit, feleli egy másik padon üldögélő idős hölgy neki, egyikőjükön sincs maszk, hiánycikk Berlinben.
A ház, ahol lakunk, kihalt, a szomszédok fele vidékre költözött, ők is idősek, ők is félnek.
A Bio-boltban egymást figyelmeztetik, testbeszéddel fegyelmezik a vásárlók. Aki elfeledkezik a két méter távolságról, ahhoz azonnal odamegy az egyik eladó.
A csend a furcsa, mindenütt csend van. Ma vasárnap, március 22-én, délután hat órakor Németország lakosai erkélyről ablakból éneklik Beethoven Örömódáját. Tegnap este az orvosok és nővérek erőfeszítéseit tapsoltuk meg országszerte.
Hirosi, a férjem, gondosan megnéz minden japán és angol hírt, felsóhajt, s csak annyit mond: ez rosszabb mint a második világháború. Nevetek, bár erőltetetten, hiszen ezt butaságnak tartom. Ne nevess, mondja, akkor tudtuk hol a bunker, vidéken a hegyekbe menekültek sokan, most viszont nem tudunk hova menekülni.
Naponta jelennek meg módosító rendeletek, ma több is, a nem fizető lakásbérlőket szeptemberig nem lehet kirakni a bérelt lakásból, a kórházaknak jelentős anyagi és technikai segítséget nyújt az egészségügyi tárca.
Többegyelőre kevesebb megbetegedett lakosú tartomány ellenzi a teljes és általános karanténhelyzet kihirdetését. Ezekben a percekben a kormány rendkívüli ülésén döntenek erről.
Tíz emberből egyetlen hord csak maszkot.
Az U-Bahn, az S-Bahn üres, a buszok üresek.
Minden nyitvatartó üzletben egyszerre csak öt ember lehet.
A többiek az utcán várakoznak, türelmesen.
Két napja a parkban hancúrozó fiatalokat, akik hatan ültek együtt a fűben, a német közterületfelügyelők udvariasan hazatessékelték.
Becslések szerint ma húszezer felett jár a megbetegedettek száma Németországban.
Annak ellenére félünk, hogy mi ketten sokféle járványt úsztunk meg eddig Kelet-Ázsiában.
Filmeket nézünk, olykor Hirosi nagyszerű koncerteket (ingyenessé tették jó részét), a szobáinkban csináljuk a programjainkat, hol egyikben, hol a másikban.
Emberekkel nem találkozunk, beszélgetni csak az internet segítségével tudunk bárkivel, a bezártság furcsa, de elviselhető.
Hirosi, a maga 86 évével, egy súlyos betegségből teljesen kigyógyulva, mosolyog és csak halkan annyit mond: túl fogjuk élni, hiszen annyi mindent túléltünk már.