„Lelkünk mélyén újság-álmodók vagyunk”

Posted by

Az Új Hétben: Beszélgetés Kereszty Andrással, az Újnépszabadság aranytollas főszerkesztőjével

Ágoston Hugó

– Megaranytollasodtál, gondolom nem ért váratlanul. Mert engem igen, el nem tudtam volna képzelni, hogy neked még nincs meg. Hiszen a Táncsics Mihály-díjat már 1992-ben, alapítása után két évvel megkaptad.
– Ami váratlanul ért, és bevallom, jól esett, az az indoklás első mondata: „Kereszty András nem is annyira aranytollas, maga az egyik aranytoll a magyar újságírásban.” Egy régi barátom szerint egyébként ötven éve megérdemeltem volna, amikor az ÉS-ben megjelent a két részes riportom, az Integra domino. Ez egy szorgalmas forgalmistáról szól, aki évtizedeken át csöndben, rendben teszi a dolgát, aztán jön az új vasúti berendezés, és ő összeenged két vonatot.

– Ki vagy te Kereszty András? Nem a Wikipédiára gondolok, az ott olvasható életrajzra…
– Genetikailag egy kutyulék. Először is van a Kereszty nagyapám. Ősi katonacsalád. Nagypapa révén lehetnék a vitézi rend tagja. A Tanácsköztársaság idején a Gellérthegyről lődözte a proletár forradalmárokat. Aztán ott van Herzum nagyapám. Ősei svédek. A Harmincéves háború idején Anton Herzum lett Magdeburg parancsnoka, majd elvett egy cseh grófnőt, alapított egy ágyúöntő üzemet. Az ő leszármazottját hívta el II. Rákóczi Ferenc, hogy legyen a kurucsereg tüzérségének szervezője, s hozza magával ágyúit. A svéd tüzérek nem sokáig lődözték a császáriakat. Menekülniük kellett Felvidéken és Erdélyen át. Az akkori Herzum kikötött a szász Erdélyben. Persányban vett bányát. Ők ketten a génjeiket adták nekem, a harmadik nagypapám Somogyi Gyula gyerekkoromban velünk élt. Somogyi nagypapa az Est lapok újságírója és író volt. Minden reggel köpenyt vett fel a pizsamájára, kihegyezte a ceruzáit, és írt addig, amíg el nem kopott a hat ceruza. Akkor felöltözött, és ivott egy snapszot. Somogyi nagypapa még mindig küld egy kis pénzt. Ő írta a Fekete Péter operettet, és még mindig kapok belőle jogdíjat. Aztán ott van két nagymamám. Antoni Katalin olasz. Ősei ácsok, építőmesterek voltak. Apja Antoni Tamás a Fradi egyik alapítója volt. És ott van még Karger Irma nagymamám. Ő is velünk lakott. Tőle tanultam németül. De az ő révén mondhatnám magamat zsidónak is. Az ő családja német zsidó áruháztulajdonos familia volt. Szóval ebből lettem összegyúrva.

– Említetted az Integra dominót. Ötven éve, még ifjú emberként hogy kerültél az Élet és Irodalom közelébe?
– Az újság utolsó oldalán minden héten tíz gépelt oldalnyi riport jelent meg. Ezt a rovatot a zseniális Katona Éva szerkesztette. Rémes nő volt, kőkemény és modortalan. Első kéziratom olvasása után azt mondta „Ne lóbálja azt a hülye ipszilonját, inkább tanuljon meg írni!” Megegyeztünk, az első írásaim Kereszti néven jelennek meg. Ha majd kiérdemlem, visszakapom az ipszilont. A harmadikra visszakaptam. Sajátos volt az írás műfaja: irodalmi riportnak nevezték. Inkább dokumentum-novellának mondanám. Történet, leírással, párbeszéddel, mondanivalóval.

– Ezek az írások jószerint eltűntek a magyar sajtóból.
– Az ÉS-nél éppen az egyik legjobb művelője, Kovács Zoli szüntette meg, amikor főszerkesztő lett. Egyébként az az érzésem, hogy én ezt műveltem egész életemben. Így dolgoztam külföldi tudósító koromban. Ilyen könyveket írtam. Hű maradtam a műfajhoz. Most a vélemény-műfaj az uralkodó. Mindenki mondja azt, ami a fejében van. Direkt módon. Bele az olvasó pacekjába.

– Még csak annyit, miért megy egy fiatal újságíró külpolosnak, amikor sikeres egy egészen más területén az újságírásnak?
– Moldova Gyuri annak idején azt mondta, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája. De akármilyen hülyén hangzik, én szabad akartam lenni. Amikor sportújságíróként kiküldtek az NDK-ba, megtudtam, hogy a kereskedelmi kirendeltségen adnak egy papírt, amivel át lehet menni Nyugat-Berlinbe. Az első dolgom az volt, hogy bementem a nyugat-berlini Sajtóklubba. Majonézes krumplisalátát ettünk virslivel, sörrel, és estig beszélgettünk a kollégákkal. Minden nap átmentem Nyugat-Berlinbe és a klubban ebédeltem. Krumplisaláta virslivel – ma is az egyik kedvencem. Nagyon érdekes emberekkel ismerkedtem meg. David Binderrel, aki a New York Times-ot képviselte. Frederick Forsythtal, az íróval, aki akkor a Reuternek dolgozott. Fred Luchsingerrel, a Neue Zürcher Zeitung tudósítójával, Elizabeth Ponddal, a Christian Science Monitor okos riporternőjével. Természetesen nem egy-két nap leforgása alatt történt mindez. De első kelet-berlini utamat számos további követte. A szerkesztőség elégedett volt a cikkeimmel, és nem volt akadálya annak, hogy vissza-visszaküldjenek. Így kezdődött, s nekem tudósítóként kinyílt a világ.

– Hogyan lettél szerkesztő?
– Hasonló módon. Csak éppen a nyolcvanas évek végén. Washingtoni tudósító voltam. És az első dolgaim egyike az volt, hogy bementem a Washington Posthoz. Helyesebben besétáltam Katherine Grahamhez, a Washington Post kiadójához, tulajdonosához Az ott tanultak alapján dolgoztam ki, hogy milyennek kell lenni egy napilapnak. Elegáns, ötvenes nő. Intelligens, szép arccal, karbantartott alakkal. Mondtam neki, tanulni szeretnék tőlük. Egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy egy kelet-európai ország pártlapjának a tudósítója ilyen furcsa dolgot kér tőle. Mondta, annak idején, amikor férje meghalt, és átvette az újságot, ő szintén “iskolába járt” a lap szerkesztőihez. Bemutatott néhány munkatársának, akik aztán a mentoraim, “idegenvezetőim” lettek ebben a hatalmas újságbirodalomban. Ennek alapján dolgoztam ki, hogy milyennek is kell lenni egy valódi napilapnak egy szabadabb világban.

– Úgy látom, mégis szükségem lesz a Wikipédia Kereszty-szócikkére. (Jó lenne felfrissítened, nem csak az Aranytollal…) Annyira „cselekményesen” beszélsz, hogy elmaradnak az adatok. Vegyük sorra szerkesztőkként a szerkesztőségeket. Akárhogy is, a Magyar Hírlap volt az első. Két szót, nem többet…
– A Magyar Hírlap volt az első politikai napilap, ahol dolgoztam. Az ÉS-nél írt riportjaim alapján hívott be Fekete Sándor rovatvezető, és azonnal állást ajánlottak az 1968-ban induló lapnál. De már volt napilap gyakorlatom. 1961-től a Népsportnál dolgoztam. Ott hozzám tartozott a torna (a nagyszerű és gyönyörű lányok: Hidegkúti Joli, Makray Kati, Müller Kati… és csupa büdös, izzadó fiú) – a birkózás, a súlyemelés, a cselgáncs és a tájfutás.

– „1989 októberében a Népszabadság főszerkesztőjének első helyettese, majd az újság felelős szerkesztőjeként a volt pártlap átalakításának egyik irányítója.”
– Röviden? Ugorjunk előre, Amerikába. 1988-ban a nyári szabadságkor éreztem, hogy változott Magyarországon a helyzet. Ősszel elkezdtem tervet készíteni arra az esetre, ha demokratikus változások lesznek, és kell majd egy nyugati típusú napilap. A Washington Postnál tanultak alapján elkészítettem egy laptervet. Azt a nevet adtam az új újságnak: Riporter. Két remek barátom is Washingtonban volt. Vince Matyi, aki a Világbanknál szerkesztette a saját maga által kitalált magazint és Lipovecz Iván, aki Matyi utóda volt a HVG élén. Matyi lábtöréssel feküdt a kórházban, és mi a szobájában beszéltünk az új napilap tervéről. Azt találtuk ki, hogy a Kereskedelmi Kamara (amely akkor a HVG mögött állt) lehetne a lapgazda. Aztán még Európába is átrepültem két napra, és Lipoveczcel próbáltunk német befektetőt találni. A tervből nem lett semmi. De 1989 tavaszán a Népszabadság szerkesztősége fellázadt, nem fogadta el Berecz Jánost főszerkesztőnek, megválasztotta Eötvös Palit. Akkoriban már a Népszabinál is keringett az én Riporter-tervem. Eötvös akkor hazahívott, ne csináljak külön újságot, készítsük el együtt – a tervet is igénybe véve – a megújult Népszabadságot.

– „1994 és 1996 között a Népszava főszerkesztője.” Tudjuk, hogy ma már ezeknek a lapoknak vajmi kevés közük van az akkoriakhoz, de mégis…
– Egyszerű. A Népszabadságnál ketten voltunk Eötvössel dudások. Négy évnél tovább nem ment. Fenyő János, aki megvette a Népszavát, lecsapott rám. Túl sokáig ott se ment együtt dudálni.

– „1994 és 1997 között a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) elnöke.” Akkor már javában dőltek az Aranytollak… Sajnálom, hogy elkerültük egymást, jómagam 1997-ben lettem a MÚRE elnöke.
– Főállású elnök lettem. Miután otthagytam Fenyőt. Hát mi jól elkerültük egymást… Ez se volt konfliktus nélküli helyzet. Bencsik Gábor a másik főállású vezető, a főtitkár egyre inkább testvére, András befolyása alá került. És így húzogattuk jobbra-balra a szövetséget.

– Tudósító újságíró, szerkesztő, oktató – valahogy abból ahogy mesélsz, elsősorban mégis „egyszerűen” író vagy. Melyik a legkedvesebb könyved? Ki másokat olvasol szívesen?
– Saját könyveimet kérdezed? Talán a Challenger video. Meg a Piramis és Dávid-csillag. Meg a két utolsó könyvem: A merénylet az érsek ellen és a Szerelem és halál Kairóban. Egyébként amerikaikat olvasok. Angolul.

– Mi ütött belénk, hogy “újakat” csinálunk: Újnépszabadság, Új Hét (hétéves a terve, de kizárt, hogy tudat alatt ne az újnépszabi ihlette volna a címét!), Újújírás… Hogy bírod? Amikor átveszel valamit az Új Hétből, azt melyikünkre nézve tartod megtisztelőbbnek?
– Szerintem igazi, öreg profik vagyunk. Az idős suszter sem dobja el a kaptafát, az idős szabó se az ollót. Ha már nincsenek meg a régi fórumaink, akkor kreálunk valami újat. Lelkünk mélyén újság-álmodók vagyunk. Nemcsak szakik. Szerkesztők. Akiknek munkájáról alig tud valaki valamit. Mint a karmesterekről – mit hadonászik ez? Szerintem cikkeket átadni, átvenni is megtiszteltetés. Bővül az olvasótábor.

– Mi lesz velük, ha már nem leszünk?
– Talán jön majd egy most középkorú mániákus és megcsinálja a Legújabb Népszabadságot és a Legújabb Hetet. Ami az előbbit illeti, csak remélem, hogy ha változik Magyarországon a helyzet, akkor erre nem lesz szükség, mert poraiból feltámad a legyilkolt Népszabadság.

ujhet.com