1944: történelmi tragédiák, mártírok éve 

Posted by

Kocsis Tamás
>Szomorú igazság: 1944. pusztításaival, sokszázezer halottjával, frontokon elesett, bombázásokban meghalt, otthonaikból elhurcolt áldozataival, mártírjaival hosszú, zivataros történelmünk bizonyosan egyik, ha nem a legtragikusabb éve. Amig él magyar a Duna partján, lesz mit kutatniuk, elemezniük, vitatniuk a történtekről, a 2. világháborúról és következményeiről, történészeknek és minden kor politikusának.  Ahogyan most is teszik, ki így, ki úgy….
Számomra a háborúnak 1944. szomorú éve személyes halottakkal párosul: egy sorsfordító kor hőseivel, mártírjaival.
Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944 szenteste) volt az első halottja életemnek. Gyerek voltam, amikor megismertem, és alig múltam kilencéves, amikor 1944. december 24-én Szálasi bírái Sopronkőhidán kivégeztették.  Amikor meghallottam, mi történt vele, még keveset tudtam a politikai pályafutásáról. Karácsonykor az Est-lapok akkor is működő gárdája és Boldizsár Iván értesítette ugyancsak újságíró édesapámat, Dernői Kocsis Lászlót a kivégzésről.  Így tudtam meg, hogy Bandi bácsit kivégezték. És egy életre szólóan megtanultam apámtól, hogy „Bandi bácsi hős”. Elsírtam magam…
Nem akármilyen, csupa ellentét életút végén. Az is ő volt, akinek támogatását fiatalabb korában nacionalista erők élvezték, Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.  De főként az, aki már 1941-ben, kisgazdapárti országgyűlési képviselőként egyik főszervezője volt a március 15-ei nemzetiszocializmus-ellenes tüntetésnek. Nem titkolt politikai nézetei, parlamenti felszólalásai okán először 1944. március 19-én, már a náci megszállás első óráiban rátörtek budai lakásán a Gestapo emberei, hogy letartóztassák. Fegyverrel szállt szembe a rátörő németekkel, akik rövid tűzharcban megsebesítették, majd letartóztatták és elhurcolták.   Csak október 11-én    engedték szabadon, azon a címen, hogy parlamenti képviselő. Október 15.  után – ahogyan előtte hónapokig – ez ismét nem volt érv. Másodszor – a nyilas hatalomátvétel után – november 23-án Radó Endre csendőrszázados egy teherautónyi csendőrosztaggal hatolt be abba a lakásba, ahol bujkált. Bajcsy a párnája alatt tartott fegyvert ezúttal nem tudta használni. Brutálisan megkínozták, gyorsított tárgyalást tartottak, amelynek fő tárgyalási napja 1944. december 5-én volt. Radó a tárgyalás előtt Bajcsy feleségének tanúk előtt kijelentette, hogy „ha Zsilinszky ezzel az üggyel megússza a halált, akkor a bíróság tagjai fognak lógni”. A per után a sopronkőhidai fegyházba szállították, ahol december 24-én felakasztották.
Az meg Budapest ostromának sajátos fintora volt: Boldizsár Iván frontvonalon át tudatta velünk a tragédiát. Ő akkor a Budagyöngyénél már szovjet katonákkal találkozott, – de a budapesti telefon még működött.
Ezekhez az emlékhez tartom magam következetesen, függetlenül attól, hány helyen és hol áll Bajcsy-Zsilinszky szobra.
A gesztenyepüréknek pedig, amelyeket Bandi bácsiként fizetett, amikor apámmal találkozgatott a „képviselő úr” (a pincérek szólították így) 1942–44-ben a Hauernél, mindig örültem, miért is ne. Azt, hogy miről beszélgettek, nem tudtam, ma persze legalább sejtem. Csak egyetlen olyan mondatát tudom idézni, ami nekem szólt:
– Tanuld meg, hogy mindig legyél bátor, de tudd, hogy mit, miért és hogyan csinálsz – mondta ott, a Rákóczi úti híres cukrászdában, és megsimogatta a kobakomat. Ezt a mondatát is apám idézte fel, amikor megtudtuk a mártíromságát. (Örülök, hogy apám később könyvet írt Bajcsy-Zsilinszkyről).
Bajcsy-Zsilinszkytől eltérőn Ságvári Endrét (1913–44. július 27.) nem ismertem személyesen, de 15 évvel fiatalabb húgát, Ágnest igen. Ságvári ettől, s az ő esetében is szobroktól, emléktábláktól, róla elnevezett közintézményektől függetlenül ugyanazt jelenti számomra, mint a másik Endre, Bajcsy-Zsilinszky: mindketten antifasiszta hősök, mártírok, akik fegyvert is mertek fogni 1944-ben azért, amiért kiálltak. Budapesten, a Budakeszi úti Nagy cukrászdában (ma Remiz étterem) négy csendőr igazoltatta, hogy az őrizetbe vegyék. Ságvári hamis igazolványt mutatott fel, majd pisztolyt rántott a csendőrökre, és hármójukat megsebesítette. A kibontakozó tűzpárbajban Ságvári megpróbált elmenekülni, kiürült pisztolyát eldobva kifutott az utcára, ám ott az egyik csendőr rálőtt, halálosan megsebesítve őt.
Bajcsy-Zsilinszky és Ságvári mártíromsága közös, de nem egyformán éltek és haltak meg; és Ságvári Endre kommunista is volt. Már 1937 szeptemberében részt vett a Tompa utcai nyilasház elleni támadásban, amiért nyolc havi fogházra ítélték. Fő szervezője volt a Batthyány-örökmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, Ezért annyira megosztó a személye ebben a sorsverte magyar társadalomban, amelyet a huszadik század az 1914-i szarajevói merénylet percétől mindennel sújtott, amivel csak csapásokat lehet mérni egy büszke múltú nemzetre.  Ez független attól, hogy itthon él-e a magyar vagy kívül a mások által ekkorára mért határokon.
Ebből is következik, bizonyos, hogy Ságvári személye sem lehet egyhamar a nemzeti egység jelképe, hiszen már szegény ősi turulunkról sem tudjuk, kik és miért vállalhatják, vagy nem vállalják fel a maguk madarának. Különösképpen, ha a turulmadár mellett eszembe jut az Attila hunjaihoz kötődő székely-magyarok legendája és az Árpád-ház egykori zászlajának modernkori tragikus jelentésváltása. Ehhez képest Ságvári Endre tragédiájának vesszőfutása „csak” néhány évtizedes, van még hát idő a végső történelmi érlelésre.
Ágnes, a húga rókaravaszsággal megáldva, félelmetesen okos volt, aki tudott élni azzal, amit tanult, háborúban, egyetemen és élete minden szakaszában. Bátyja véreként – és mint vezetéknevének jogos viselője – sok olyasmit megengedett magának, amire mások aligha merészkedtek volna. Levéltáros lett, akinek nemzetközileg is jegyezték a nevét, Európa nyugati felében inkább, mint Csaptól keletre: talán éppen azért, mert országhatárokon át szerzett hírét nemcsak szellemi ismereteivel, fantasztikus memóriájával, hanem aranyos, de bolondos, zűrös szertelenségeivel is gazdagította. Csak a példa kedvéért: egy időben nem egyszer tette nevetségessé – akár széles nyilvánosság előtt is – a szocialista országok pártvezetőinek „örökifjú korát”, sőt Brezsnyev kitüntetés mániáját is. Ságvári húga megélte az új évezredet. Talán azért is, mert – mindig elkésett.
Fél évszázaddal Ságvári Endre tragikus halála után  tudtam meg tőle élete legfontosabb késését:
– Gyerekkoromban kezdtem az iskolában, amiért ezerszer kikaptam. Lekéstem órákat, vizsgákat, mozikat és színházi előadásokat. De végső soron az életemet is ennek köszönhettem. Mert elkéstem arról a találkozóról is, amelyen a bátyám meghalt. Mire odaértem, csak a zűrzavar fogadott. Annyit láttam, hogy elvitték a holttestét. Rám senki sem figyelt, így meg tudtam lépni…
Sólyom László posztumusz vezérezredes (1908–50) rendhagyó módon került emlékeim közé. Nem ismertem sem őt, sem családjának egyetlen tagját. De ismertem a történetét. Katonai reáliskolát végzett 1923–27 között, majd a Ludovikán tanult. 1931-ben tüzér hadnaggyá avatták. Sikeresen felvételizett a Hadiakadémián. 1942-ben bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. A német megszálláskor megtagadta a további szolgálatot, katonaszökevény lett. Illegalitásba vonult és a Magyar Fronton belül szervezett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága tagjaként, annak katonai szárnyában tevékenykedett 1944. november 19-én letartóztatták, de sikerült megszöknie. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben megbízta a Budapesti Rendőr-főkapitányság vezetésével, ám 1946-ban, a német kitelepítések elleni tiltakozásul, lemondott. Visszatért a hadseregbe, ahol főcsoportfőnökként szolgált és újraindította a Hadiakadémiát. 1948-ban altábornagyi rangban kinevezték a Magyar Honvédség vezérkari főnökévé-
Majd őt is elérte a „politikai sáskajárás: 1950. május 20-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték és felakasztották   Az 1954-ben lefolytatott perújítás során a felhozott vádak alól felmentették, de teljes rehabilitációjuk nem történt meg. 1956. október 13-án katonai tiszteletadás mellett, ám a nyilvánosság teljes kizárásával temették el a Farkasréti temetőben.
A rendszerváltást követően a Legfelsőbb Bíróság 1990-ben újból felülvizsgálta az 1950-i és 1954-i ítéleteket, akkor rehabilitálták, 2007. október 13-án posztumusz vezérezredessé léptették elő. A mártír Sólyom László emléktábláját a HM Hadtörténeti Intézet bejáratánál 2008. december 17-én avatták fel. A házon, amelyben letartóztatásáig lakott ugyancsak ott az emléktábla. Az utca azonban amely később évtizedeken át – egykori lakója tiszteletére – az ő nevet viselte, ma más néven szerepel Budapest térképen. Merő véletlen: hosszú évekig a Törökvész út és az akkor még Sólyom László utca sarkán laktam…
Életem siratófalának emlékei között mindegyikük halhatatlan. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy. De mindegyikük fejfájára méltán felkerülhetne Szimónidész antik görög költő megfogalmazásában az ősi spártai mondás: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Ott és akkor mindegyikük a maga helyén és módján cselekedte meg! Számunkra pedig marad az emlékezés, a ránk maradt örökség felelős ápolása, továbbadása. Súlyos kötelesség. Történelmi kötelezettség.

Címkép: Bajcsy-Zsilinszky a személyes ismerős